Békés Pál
Nehéz ügy. Mert hát Sarah és Fielding síron túl is tartó szerelmének balladája tulajdonképpen szép történet. És van benne meggyőződés, sőt, romlatlan tiszta hit – egyszóval olyasféle töltet, ami az amerikai filmek elsöprő többségéből nemhogy hiányzik, hanem az alkotókban föl sem merül, hogy ilyesmire egyáltalán szükség lehet. (Megkockázatom, hogy az alkotók java részének egyszerűen sejtelme sincs arról, hogy ilyesféle érzelmi elkötelezettség és magatartás egyáltalán létezik.) Mi tagadás, az érdekmentes meggyőződés – ráadásul baloldali – manapság nehezen piacosítható, az ilyesmire a marketing-igazgató és a PR-menedzser csak rálegyint: ugyan kérem!
Egyszóval a film joggal apellálhat rokonszenvünkre, amennyiben fityiszt mutat a korszellemnek, és árral szemben úszik – az ilyesmi már pusztán a vállalkozás istenkísértő jellege miatt is szimpatikus.
Már csak az hiányzik, hogy a film jó legyen.
De hát nem az.
A szépséges Sarah és a jóképű Fielding szerelmének közös aranyalapja a chilei Népfrontot legázoló Pinochet-diktatúra gyűlölete. Amikor Sarah illegális küldetésre Santiagóba indul, hogy segítséget nyújtson az ottani üldözötteknek, és nem tér vissza, Fielding úgy érzi, szerelmével együtt odaveszett az ő jobbik énje is. Noha megnősül, új életet kezd és szenátornak jelölteti magát, nem tud szabadulni látomásaitól: Sarah nem halt meg, él és kísérti őt. Fieldinget kampánya kellős közepén látomások gyötrik, rohamok kínozzák: eltűnt szerelméről vizionál, s végül mintegy Sarah szellemének buzdítására szedi össze magát, s fordítja meg a már-már elvesztett választási küzdelem menetét az utolsó pillanatban.
Első szenátori fogadóóráján azután elnyeri méltó jutalmát: meglátogatja Sarah. És míg egymáséi lesznek a tekintélyt sugárzó íróasztalon és a süppedős perzsaszőnyegen, mi törhetjük a fejünket: valóban él-e a lány, avagy asztráltestét adja oda az újdonsült szenátornak. A kérdésre választ nem kapunk. Ám arra, hogy mi az élet célja, arra igen. Fielding ugyanis kikönyököl a washingtoni Capitolium ablakán, és tekintetét a távolba, vélhetőleg a George Washington- vagy az Abraham Lincoln-emlékműre függesztve ekként monologizál: „Látod Sarah, küzdeni kell”. Ami a magyar nézőben óhatatlanul felidézi az Úr Tragédia-záró szavait. És leckét ad abból, hogy mi a különbség a kétes, ám mégis fenséges, illetve az érzelgős, ám reménytelenül nevetséges között.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3124 |
