Pályi András
Manieknek pénz kell, nem tudni pontosan, mire, de nem nehéz kitalálni. Az életre. Ráadásul a gyerek is lázas, Maniek szorongatja kezében a mobilt, időnként hazatelefonál. Felkeresi egy haverját, de hiába követelőzik, pénz helyett csak egy noteszt kap, benne címek, összegek, nevek, akik a havernak tartoznak. Maniek előkeríti Dawidot, akivel együtt katonáskodott és aki a film vége felé, egy ellágyult pillanatában pszichopatának nevezi magát (ami vagy igaz, vagy nem), együtt vágnak neki a pénzbehajtási akciónak. Van hozzá egy ócska furgonjuk.
Ettől kezdve minden az akciófilmek dramaturgiája szerint történik, sok durvasággal, erőszakkal, ordenáré szövegeléssel, orvtámadással, emberrablással, zsarolással, autós csatával és hasonlókkal. Tudniillik Maniek és Dawid emberükre lelnek Romekban, akinek terhes a babája, Renata, s aki nagy nehezen elérte, hogy apja, a régi azbesztgyári munkás lakást vegyen neki. Ehhez kellett az apának az uzsorakölcsön, amit nem képes törleszteni. Van tehát bizonyos szociográfiai magva a történetnek: erre az alvilágra leginkább a „lakhatási bűnözés” kifejezés illik, messze keményebb és embertelenebb pokol ez, mint a kis csalók vagy tolvajok világa, ám az igazi, sötét maffiózók fel sem tűnnek a horizonton. A bökkenő csak az, hogy így a dramaturgiai pólusok elmosódnak: egyrészt nincsenek se „jók”, se „igazi ügy”, másrészt gengszterek sincsenek, akiket amazoknak halált megvető bátorsággal földbe kellene döngölniük. Csupa szerencsétlen, a munkanélküliség és a hétköznapok sivár kilátástalansága által eldurvított fickó, aki csak az erőszak nyelvét érti.
Witold Adamek mögött jó három évtizedes szakmai tapasztalat áll, operatőrként olyanokkal dolgozott, mint Wajda és Kieslowski, e minőségében számos fesztiváldíjat nyert. A Hétfő, mely első játékfilmje, jellegzetes darabja annak az új tendenciának, amely a lengyel filmet ma jellemzi, s amelyet egyesek „lengyel csodaként” emlegetnek, mások viszont a legendás „lengyel filmiskola” halálát látják benne. Adameknek is láthatóan a legfontosabb a közönség visszahódítása, s ebben lehetnek is bizonyos sikerei, főleg odahaza, utóvégre a szociofilm „mi kis valóságunk” élményét ügyesen elegyíti az akcióval, sőt eléri, hogy minden durvaságuk ellenére jobban szorítsunk a két pénzbehajtónak, mint Romeknak, akit már Renata se szeret. A lány át is pártol Dawidhoz, aki e meghitt pillanatban nevezi pszichopatának magát. És persze tele vannak elvágyódással e sivár pokol minden egyes figurája. Igaz, az azbesztgyári sztrájk még a heroikus múlt emlékét is megidézi, de szemernyi remény vagy akár nosztalgia nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/11 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3123 |
