Harmat György
A cselekményváz a legerősebb ebben a filmben. A megtörtént események sorából oly ügyesen kiválasztott – és nyilván átformált – a II. világháborús, tengeralattjárós kommandóakció alaphelyzete, olyannyira szilárdan összecsavarozott a váratlan fordulatok egymásutánja, hogy könnyen feledjük a forgatókönyv gyengéit. Például azt, hogy a karakterek két kivétellel (a Kapitány és első tisztje) ködfoltok csupán.
Ebből következően a színészek közül a jellemábrázolás lehetőségét Matthew McConaughey (első tiszt) és Bill Paxton (kapitány) kapja csak meg, a kiváló Harvey Keitel alig, a rocksztár Jon Bon Jovi pedig egyáltalán nem, pusztán időnként ott van a vásznon.
A rendezés megbízható munka. A film kezdőjelenetét (hadihajóról ledobott mélységi töltetek támadása a tengeralattjáró ellen) még kétszer ismétli meg a rendező, bizonyítva jártasságát a fokozás fortélyaiban. Szaporodik a bombák száma, egyre közelebb robbannak, mind nagyobb pusztítást végezve. Ráadásul együtt kerülnek bevetésre a modern filmhangtechnika vívmányaival: a hatás nem marad el.
Amerikaiak a németek ellen. Tudjuk, ki győz. Tengernyi mélységeket persze nem várunk az effajta mélytengeri filmtől, e hollywoodi darab azonban – említett „fogyasztási értékei” ellenére – minden szakmai, érzelmi többlet híján van, ami akár a maga műfajában emlékezetessé tehetné.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3093 |
