Hegyi Gyula
Kezdetben volt a vadászles. Annak is a városi változata, amelyet Nyugat-Berlinben állították fel a fal mentén. A nyugati turisták felmásztak a vadászlesre, kellő borzongással átnéztek a keleti tartományba, hitetlenkedve látták, hogy ott is emberek élnek, aztán e látvánnyal gazdagabban visszautaztak Münchenbe, Manchesterbe vagy Kansas Citybe. A fal azóta leomlott, a vadászleseket hatalmas építési daruk váltották fel az egyesült Berlin szívében, de a nyugatról leselkedők és a meglesett keletiek viszonyában azóta is kísért a régi elzárkózás emléke. Ma is készülnek „nyugati” és „keleti” filmek, melyek az egyik vagy másik oldal szempontjából mesélik el többnyire a múltat, de olykor a jelent is, ahol a „wessi” és az „ossi” továbbra sem nagyon érti egymást.
A Napfény allé jellegzetesen „keleti” filmnek adja el magát, habár kérdéses, hogy a valódi keletiek magukra ismernek-e az édes-bús történetecske gondtalan hőseiben és nosztalgikus epizódjaiban. A soványka történet a berlini fal tövében, a keleti oldal egyik zsákutcájában játszódik, melynek folytatását szögesdrót és határátkelő állomás zárja le az NDK polgárai számára. A zárt tér és a még zártabb rendszer monotóniáját csak a rockzene oldja. A fiatalok, mint mindenütt a hatvanas-hetvenes években, zenélnek, zenét hallgatnak és a zenehallgatás lehetőségéért gürcölnek egész nap. Ahol fiatalok vannak, ott szerelmek is szövődnek, s a nagy szerelmi drámák fordulatait az egész baráti és iskolai kör a beavatottak kíváncsiságával követi. A zene, a szerelem és a barátság létfontosságú témái mellett amúgy mellékesen van jelen a másik élet. Idegesítő felnőtt hozzátartozókkal, tanárokkal és rendőrökkel, iskolai rendezvényekkel és katonasággal – ami minden fiatalnak kijutott a legendás hatvanas-hetvenes években. S ráadásul a berlini fallal, a Stasi mindenhova beépülő ügynökeivel és a leselkedő nyugatiakkal, akik oly pimasz fölénnyel bámultak át keletre – ez utóbbi az „ossik” meghatározó élménye volt ama messzeszállt években.
Leander Haussmann rendező filmje német precizitással sorolja fel a diktatúra összes kellékét, de a zenés-nosztalgikus filmben mindez inkább csak hangulatfestő elemként jelenik meg. Végül minden botrány elsimul, még a Stasi-ügynöknek jelentkezett barát is bocsánatot nyer, s az apró kis ügyeskedésekre arany fátylat terít az ifjúkor iránti nosztalgia. Sohasem voltam olyan boldog, mint akkor régen a Napfény allén, a régi Kelet-Berlinben, búcsúzik tőlünk a narrátor a film végén. Ha akarjuk, elhisszük neki, ha nem akarjuk, nem. A film leginkább ahhoz hasonlít, amikor egy házibulin „hozott anyagból”, divatjamúlt tárgyak és hanglemezek segítségével néhány órára eljátsszuk a múltat, a korabeli szenvedélyek valódi tétje nélkül.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3090 |
