Varga Balázs
Elvágyódásból színjeles. Kocsma-Magyarország és portugál mélabú Egressy Zoltán színdarabja és a Kamra előadása alapján.
Azt mondják, van egy hely, ahol véget ér a kontinens, összefut az óceán és a horizont, a délutánok az estébe nyúlnak, az emberek a vízparton ülnek, nézik a naplementét, bámulják a semmit, csendben vannak, szomorúak és boldogok. Csalafinta álomkép, nehéz nem elhinni, még nehezebb nem hinni benne. Édes kis hazugság, jól lehet vele szédíteni a lányokat s magunkat. Ki ne vágyna az óceánpartra, az édes-bús Portugáliába, ki ne szeretne elmenekülni egy világ végi porfészekből – a világ végére, ahol a nagy semmi kezdődik?
Lukáts Andor előző filmjében ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet katonafeleségek és leányok keresték az igazit, a nagybetűst, ábrándoztak a kimozdulásról és Moszkváról. Elvágyódós provincia-film a mostani, az Egressy Zoltán színdarabja és a Kamra sikeres előadása alapján készült Portugál is. Ennek a hősei sem találják a helyüket: az egyik ott érzi magát rosszul, ahová a másik vágyik. Az esszéíró bölcsész a házasság összkomfortos unalmából, felesége, egy dúsgazdag hisztérika mellől rohan álmai helyszínére, Portugáliába, és a nagy utazás közben, pihenésképp letáborozik egy eldugott kis faluban. Szusszanásnyi időre, rövidke feltöltődésre áll meg, tér vissza vagy vesztegel itt mindenki, csakhogy az időleges, ideiglenes állomásozás gyakran élethosszig terebélyesedik. Hogy hol van ez a falu, mindegy is. A térképen ugyan nem szerepel, de azért könnyen magunk elé tudjuk képzelni, ha behunyjuk a szemünket és elgondolunk egy vidéki magyar falut kocsmával, focipályával, temetővel és porlepte utcákkal. Itt mindenkinek van egy álma, testreszabott, és jól láthatóan teljesíthetetlen. Pedig olyan könnyűnek és közelinek tűnik. Mindenki csak egy kis nyugalomra vágyik, fiú s lány, öreg s fiatal csak azt akarja, hogy békén hagyják. Hogy egy kicsit egyedül legyen. A fővárost és a taxizást megjárt helyi mókamester alkoholista felesége elől szaladna egészen a falu végéig, hogy a kacsaúsztató partján szunnyadjon s napozzon egy órát. A vidéket akkurátusan körbejáró vendég pap függőágyban ejtőzik és hamvába holt focista karrierjéről ábrándozik, hogy aztán a helybéli srácokkal kergesse a labdát. A mindent s mindenkit megértő, beletörődő nyugalommal szemlélő kocsmáros pedig, minden valószínűség szerint, a rendőrségtől is kidobott, helybéli faragatlan tuskóhoz adja majd szebbre-jobbra vágyó, szebbet és jobbat érdemlő lányát – mi mást is tehetne?
Mégis, mi történhet egy ilyen helyen, ahol a kalandok, elvágyódások és menekülések visszatekerednek saját magukba, moccanásnyi kibillenés után minden és mindenki visszatér a kiindulópontra? Dobhatsz még egyszer, ám akkor sincs semmi, ha épp kimaradsz a dobásból. Mi lehet a történet, ha nem a hely maga, vagy a helybéliek, akik azonban mintha csak erőnek erejével azt próbálnák megakadályozni, hogy történjék velük valami. Bármi.
Ismerős hely, ismerős helyzet, ismerős figurák. Csakhogy még egy ilyen sehonnai kis kelet-európai faluról is százfajta módon, százfajta stílusban lehet mesélni: Menzel megértő derűjével, Tarr elementáris komorságával, Szőke fergeteges humorával – vagy éppen Egressy Zoltán és Lukáts Andor börleszkes melankóliájával.
A Portugál nem kisrealista mozi, de nem is naturalista társadalmi körkép. A villanásnyi dráma átfutó bohózattal, a harsány karikatúra csendes melankóliával keveredik benne. A szócsata bármikor átfordulhat burleszkbe, a felszabadult bohóckodás tragédiába. A szerelem búval van bélelve, a dráma komédiával. Ezek a hangulatváltások és ellenpontozások pörgetik a filmet, végig feszes a tempó, mintha csak fel lenne gyorsítva és meg lenne emelve ez a fene nagy semmittevés. Lukáts Andor ügyesen nyitotta ki a színdarab és az előadás zárt terét, az újonnan beékelt jelenetek pontosan illeszkednek a ritmusba és a történések logikájába.
Nagyon feszes, nagyon harsány és nagyon ingatag világ ez. Adok-kapok párharcok, folyamatos érzelmi libikóka – a Portugál az apró rezdülések és a hirtelen reakciók mozija. Tétlenség bőséggel akad, ám nyugalom egy pillanatig sincs benne. Vagy egy kar lendül, vagy egy hangsúly emelkedik, vagy egy palack csörren, de hogy béke és csend legyen, az teljességgel ki van zárva. A csend pusztán a közelgő csörrenés, csattanás, puffanás, kiáltás és káromkodás hírnöke. A testek és a tárgyak egyaránt kényszerpályára álltak, a pohár arra való, hogy leverjék, a láb arra, hogy megbicsakoljék, a bicikli arra, hogy felboruljon. Nincs biztos pont, csak billenés, nincs hallgatás, csak zuhanás előtti csend.
Monori András játékos, lendületes, mulatozós zenéje tökéletes telitalálat, nagyon jól hullámzik a különféle tónusú jelenetek között, a zenés magánszámok és miniburleszkek ráadásul a színpadi logika alapján elkülönülő blokkok közötti átkötést is megkönnyítik. (Az utóbbi időben feltűnően sok magyar filmben a zene viszi a prímet, most hirtelen csak Lajkó Félix és a Nyári mozi, az Anima Sound System és a Közel a szerelemhez, Másik Zoltán és az Egy tél az Isten háta mögött, Végső Zoltán és az Országalma esetére gondolok. Lehet, hogy nem a zene teszi a filmet, ezek a zeneszerzői bravúrok mégis valamivel több elismerést és figyelmet érdemelnének.)
Nemcsak a hangnemváltásokat, a képek ritmusát is a váratlan effektusok határozzák meg. A kamera ritkán mozdul, inkább a szereplők mozognak. Időről időre szokatlan beállítások és hirtelen közelik bontják meg a rendet. Csattanóra járnak a jelenetek, peregnek a képek és a párbeszédek. Színházból filmet, hogy is lehetne másképp? Csakhogy míg a színházban megválogathatjuk, hogy kit és mit nézünk, a filmben mások fókuszálnak helyettünk. Lukáts Andor maximálisan ki is használja ezt a lehetőséget, halmozza a poénokat, gegeket, effekteket és ellenpontokat. Ez a megemelt, felpörgetett stílus persze nagyon billenékeny, könnyen erőltetett és harsány játékba fordulhat. A Portugál szerencsére elkerüli ezeket a buktatókat, bár olykor borul az egyensúly, nincs meg az összhang, a színészi játékstílusok különbözősége kioltja egymást. A természetesebb, sallangmentesebb stílus (mondjuk Pelsőczy Réka, Nagy Viktor és Csuja Imre esetében) és az erősebb, stilizáltabb, teátrálisabb játékmód (Szirtes Ági, Varga Zoltán) nehezen fér össze, főképp, ha ugyanazon a jeleneten belül ütköznek meg egymással. Ami hangnemváltásban a jelenetek között nagyon is szerencsés, az jeleneten belül kifejezetten zavaró.
Pedig igazán összeszokott társulat játszik a Portugálban, mégha Lukáts Andor a Kamra előadásához képest néhány fontos helyen változtatott is a szereposztáson. Pelsőczy Réka Masnija a film legbiztosabb pontja: felszabadult és természetes, naiv, de nyitott és önérzetes lány, akit a tisztasága és ösztönös szuverenitása messze a társasága fölé emel. Tucatnyi gyenge, akaratszegény, tönkrement férfi és nő között ő az egyetlen, akiben erő rejtőzik, és adott pillanatban képes egy rikácsoló paranccsal helyre tenni bárkit. Még véletlenül sem Bece, hanem Masni a Portugál igazi főszereplője, a katarzis nélküli dráma vele esik meg, a lány kapja a legnagyobb pofont, egyetlenként, akinek még őszinte, tiszta vágyai vannak ebben a pocsolyában.
Nagy Viktor Becéje már jóval színtelenebb figura. Ártatlan és ártalmatlan, gyerekes srác, igazi luxus-bölcsész, mindenfajta titok és tehetség nélkül. Csillogó tekintetű, kispályás álmodozó a parkolópályán veszteglő eltompult álmodozók és a született vesztesek között. A kocsmai csapatból messze Csuja Imre a legjobb, no meg Lengyel Ferenc hőbörgő nehézfiúja. Varga Zoltán alakítása viszont kínosan kilóg a csapatból, már csak azért is, mert a többiekhez képest ő messze túljátssza a szerepét. Amúgy is problémás, tán a legzavaróbb mozzanat a filmben az alkoholizmussal való suta és olcsó poénkodás. A felesek és a fröccsök Magyarországa túlontúl ismerős kulisszája a tönkrement sorsoknak. Az pedig, hogy egy asztalra boruló szerencsétlen figura tehetetlensége, botladozása, koordinálatlanul akrobatikus mozgása legyen a visszatérő humorforrás és a gegek kiindulópontja, még akkor is kínos, ha adott esetben az obligát (a tavalyi év magyar filmjeiből úgy látszik, kiűzhetetlen) napfogyatkozásos (álom)jelenettel ennek a kiszolgáltatottságnak megteremtődik az ellenpontja is. Varga Zoltán megformálásában azonban Sátán, ez a masszív, csöndben vegetáló alkoholista zavarbaejtően fals jelenség. Főleg, ha a Szirtes Ági által játszott Jucikával vetjük össze: ég és föld a különbség. Szirtes túljátszás és karikatúra nélkül csinál tragikus bohócot Jucika figurájából, s ezáltal az együttérzés és részvét lehetőségét is meghagyja a nézőnek. Amire szükségünk is van, mert a teátrális gesztusok és a túlzott poentírozás olykor túlontúl messzire távolítanak minket ettől a színpompás falusi sereglettől.
Világmegváltás helyett világmegmaradás. Két pohár muskotály és egy lelkifröccs. A Portugál lecsúszott, távlatait veszett világából azonban nemcsak a megváltás – a dráma is hiányzik. A felgyülemlett, céltalan és puszta energiák akár tragédiába is fordulhatnának, a történet mégis nagy durranás nélkül ér véget. A tehetetlenség nem sűrűsödik össze véletlen drámává. (Jobban is illik ez a történethez, mint a színdarab halált hozó befejezése.) Elmegy, ki jött, amúgy minden és mindenki marad a régiben. Jó kis szomorúság, jól elvagyunk benne. Belevaló társaság, csak itt ne ragadjunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3088 |
