Janisch Attila
Démonok és démonarcok vagy álarcok és mögéjük rejtőző emberek? Pokolraszállás és orgia Stanley Kubrick utolsó művében.
A kubricki technika a következő: válassz egy viszonylag közhelyes, szinte egymondatnyi mélységű sztorit, amely épp a szimmetriái miatt könnyen értelmezhetőnek mutatja magát. Erősítsd meg a szimmetriákat, a szerkezet állításait pedig alakítsd át tagadásokká, mígnem az egész dühítően egyszerű parabolának nem látszik. Ráadásul az egymást kioltó megfeleléseket szemrebbenés nélküli nyíltsággal feszítsd egymásnak, hogy még a legszétszórtabb néző figyelmét se kerülhessék el. Majd az egészet éppen ennek a vélt nyilvánvalóságnak és közérthetőségnek a torpedójába csomagolva lődd be a néző lelkébe; oda, ahová az csak ritkán vagy sohasem jut el, ahová sohasem néz be csak úgy, magától.
Ezután már nincs más teendő, mint várni a detonációt, amely szétveti a kicsinyke kapszulát, a gyorsan lefordíthatónak és könnyen átláthatónak vélt üzenettel együtt.
Ám ekkor az üzenetről váratlanul kiderül, hogy az nem más, mint egy „csak oda” jegy saját poklaink útvesztője felé. Meghívás egy olyan utazásra, ahol választ semmire sem kapunk, de talán még a kérdést sem tehetjük fel. Egy utazásra, ahol szembesülhetünk azokkal a démonokkal, amelyekben nem az a fenyegető, hogy láthatatlanok, hanem az, hogy ott vannak körülöttünk – ott, ahol mindig is voltak.
Ez az egyszerűnek látszó, de valójában soha meg nem fejthető, el nem tulajdonítható, le nem másolható és még csak fel sem idézhető technika az, amely Kubrick legnagyszerűbb filmjeit olyanná teszi, mintha egy soha ki nem írtható vírus fészkelné magát a gyanútlan szervezetbe, hogy ott kínoktól kísérve, bár többnyire észrevétlenül és csendesen dolgozva fejtse ki munkáját.
Persze hiba volna egy zseniális ember zseniális műveit pusztító erejű vírusokhoz hasonlítani, mivel a vírus gonosz szándékkal, alattomosan tör a gazdaszervezet életére (a vírus szempontjából ez maga az életben maradásért folytatott küzdelem), míg Kubrick filmjei nem pusztítani akarnak, csak súlyos sebeket ejtve, soha nem szűnő fájdalommal kényszerítenek arra, hogy újra és újra szembenézzünk démonainkkal, személyes poklainkkal.
*
Ezt a poklot és ezeket a démonokat idézi meg Jack Torrance (Jack Nicholson) a Ragyogásban, de ebbe a pokolba kap bepillantást – talán önmaga számára is váratlanul – a kubricki életmű utolsó, önelvesztő pusztulásra vagy éppen túlélésre (többnyire a kérdés nyitva marad) ítélt figurája, dr. William Harford (Tom Cruise) a Tágra zárt szemekben.
A film zsúfolásig tele van olyan jelenetekkel, olyan megoldásokkal, amelyeket a filmművészetben soha senki más nem tudott és nem tud ilyen hőfokon megvalósítani. Soha senki nem tudott még olyan erővel megmutatni egy szinte semmitmondó beszélgetést, mint Kubrick, akinél pedig minden kiejtett szó, minden hosszan kitartott, üvegcsillogású tekintet mögött ott rejtezik az a titokzatos és sötét rejtelmekkel teli mélység, amely felfedezésre csábít, kíváncsiságot ébreszt, habár tudjuk, hogy ott a titkok soha fel nem fedhetők; ott válasz, egyértelmű válasz kérdéseinkre nem kapható. Mégis elindulunk, követve ezeket a lassú, már-már ártatlanságukban és egyszerűségükben is démonikus jeleket a véget nem érő úton: lefelé.
Ebben a filmben azonban éppen ezzel az úttal van baj. A titkoknak és a csábításoknak e félelmetes útvesztőjével, ahol minden kanyar új és véglegesnek hihető válasszal kecsegtet, hogy aztán kanyar kanyart kövessen, és szerteszét fussanak az utak, melyeket mind követni kellene az idők végezetéig.
De itt és most az útvesztő hirtelen véget ér.
Még ott állunk a lehetséges válasz előtt, amelyet csupán egy újabb kanyarnak hittünk, egy újabb elágazásnak, rafinált csapdának... de nem az. Ez valóban a kijárat, melyen át a labirintus sötétjébe betűz a reggeli nap fénye, még homályos káprázattal ugyan, de egyre erősebb, egyre csillogóbb fénnyel – csalókán, hamisan.
Az a baj, hogy Kubrick a Sidney Pollack által (egyébként hibásan) megformált figura ismételt megjelenésével a film végén, továbbá azzal a magyarázattal, amelyet és ahogyan ez a figura ad, valóban megoldja a kérdést. – Minden kérdést.
A titokzatos összejövetelről kiderül, hogy csak az érinthetetlenek orgia-összejövetele volt, ahová törekvő yuppie hősünknek nem sikerül betörnie, sem a konkrét helyszínt illetően, sem pedig átvitt értelemben, az érinthetetlenek kasztjára vonatkozóan. – Ennyi az egymondatos válasz. Rövid, egyszerű és egyértelmű, ahogy azt megszoktuk. Túlságosan is kézenfekvő. De ezúttal tényleg csak ennyi.
A maszk lehull, és a mögé rejtett démonarcot megpillanthatjuk.
A csalódás elmondhatatlan.
Csak egy emberi arcot látunk. Egy olyan ember arcát, akit csupán a hatalom, a pénz, a befolyás démonizált. Aki, habár úgy hiszi, valódi hatalma lehet, van mindenek fölött, maga is vinnyogva szűköl majd a félelemtől, amikor a halál ráemeli pillantását, s megérti, hol húzódnak azok a határok, amelyek elválasztják őt magát is attól a világtól, amelyhez tartozónak maga is csak hitte magát.
A csalódás leírhatatlan.
Egy emberarc az igazi démon-arc helyett. Vagy előtt?
(…)
Mindennek ellenére még menthető lenne a helyzet, ha az arc arc lenne csupán, és nem a színészt látnám. Ha nem látnám azt, miképpen nem tud megszületni (rendezés- és színésztechnikailag) az a démon, amely ott lapul a barátinak hitt arc mögött. Ha ez az emberi arc, amely az érinthetetlenek kasztjának nem is a leghatalmasabbikáé (habár ettől a még rejtőző hatalmasabbak cseppet sem lesznek ijesztőbbek) nem akarna fenyegető is lenni. Ha miközben beszél ez az arc, sima maradna és hideg, mint egy jégmaszk gyémántja. Ha tulajdonosának minden gesztusa köddé válna, talán még megszületése előtt, s ha az egész jelenet (a két leleplezett között) olyan volna, mint egy napokkal korábban elszívott szivar már régen eloszlott füstjének illata egy üres szobában, amely úgy van jelen mégis, hogy már nincs is ott.
De nem így van.
Egy középszerű arc bámul ránk, egy emberé, aki megpróbál emberi lenni, de nem azért, mert ezt kell tennie, hanem mert nem tud a helyzet mögé kerülni. Így aztán az ujjai közt játékosan forgatott billiárdgolyó sem lesz, lehet az egymástól elszakadó világok, a kiszolgáltatott és befolyás alá vetett univerzumok jelképévé, csak egy elefántcsontgolyó marad egy nagyon gazdag ember kezében, amint az zavartan, maga is némi félelemmel játszik vele, miközben fenyegetően próbál nézni egy alacsonyabb rendűre, akit csak a kisebb vagyon rekeszt ki a démonnak hitt, noha csupán ember, pompásan berendezett szalonjából.
Vége a varázslatnak (befogadói és filozófiai szempontból egyaránt).
Hirtelen kívülre kerülünk, holott azt hittük, legbelül járunk. A „démonok” (így, idézőjelesen) már csak kívülről lesnek ránk, s bűneink a kíváncsiság, a harag, a csalódottság, a bosszúvágy, a megalázottság és a féltékenység megnevezhető koboldjaivá szelídülnek.
A Megnevezhetetlen, az igazi rettenet ott marad a labirintus mélyén, ahonnan ezúttal sikeresen kivezet bennünket a dramaturgia, és még csak az sem biztos, hogy akkor boldogabbnak kellene lennünk emiatt, ha nem csupán egy film nézői volnánk, hanem saját életünk esendő és könnyen legyőzhető „hősei”.
*
Csak tíz percen múlik, s a Tágra zárt szemek a filmtörténet egyik legdémonikusabb pokolraszállása lehetne. Éppen, mert elkerülhetné azokat a megoldásokat, amelyeket más démonidéző művekben a befogadás, az értelmezhetőség és a szembenézés könyörtelenségének elkerülésére hívnak segítségül.
Kubrick filmje az utolsó tíz perc úttévesztéséig nem sugallja, hogy lenne bármiféle megoldás. Csak a titok sűrűsödik, a homály lesz mind átláthatatlanabb, és úgy tűnik, minden kiutat kereső lépés egyre távolabb visz a megoldások nem is létező centrumától. Kubrick nem tesz mást, csak megmutatja, hogy a démonok valóságosak és itt vannak körülöttünk, éppoly természetesen és nyilvánvalóan, mint a levegő, amelyet percenként hússzor a tüdőnkbe szívunk – de éppoly fenyegetően is, mint ahogyan a levegőbe keveredő színtelen, szagtalan szénmonoxid gáz is halálos veszélyt jelent annak, aki óvatlanul levegőnek hiszi azt.
A démonok kívülről néznek ránk, mintha a világhoz tartoznának, amelyben élünk, és csupán a velünk lévő másik személy pillantása mögül lesnének felénk.
De nem így van.
A démonok belülről jönnek. A mi legbenső poklainkból.
Ez igazi kubricki üzenet volna, hiszen ez az üzenete minden filmjének.
És most is.
Váratlanul ott állunk védtelenül az agresszió, az értelmetlen agresszió farkasával szemben, pedig csak sétáltunk az éjszakai utcán, és a vállunk egy hőzöngő fiatal vállához ütődött – csakhogy az, amit érzünk, nem az ellenünk kívülről törő agresszió démona, ez a mi legbelső félelmünk és gyávaságunk jeges hidege.
Vagy amikor feleségünk megvallja, hogy gondolatban valaki mással szeretkezett, és épp e nem létező hűtlenség közben még mélyebb és erősebb vonzalmat érzett irántunk, mi megdöbbenve és megalázottan fogadjuk a csalás és hűtlenség kívülről támadó démonát, holott az a kép, amely e perctől örökké kísért majd bennünket, ez az elképzelt és – mert nem is létező (!) – ördögi kép, amely épp a hiánya révén válik valóságossá, a bennünk lakozó féltékeny, tulajdonát és területét bosszúállón védő gonosz őrjöngő dühének terméke.
És hiába tartanánk a bűnre csábítónak a fecsegő barátot, aki kilesett valamit a szemén félrecsúszó kendő alól, a vágy, amely arra csábít: olyat lessünk meg mi is, ami nem elénk tartozik – az a mi mohó kíváncsiságunk ördöge.
A halottgyalázó szerelmi vallomás is a mi féltékeny bosszúvágyunkból születik, az éppen elhunyt apa még ki sem hűlt teste mellett, még ha valaki más, egy alig ismert nő mondja is ki a szavakat, és csókolja szánkat.
Mint ahogy a lányát „húsként” áruba bocsátó apa figurájában, a bennük rejtőző, de létező ösztönállat rettenete tükröződik, és az ürességé, amely munkának és gondoskodásnak álcázza életünk önző sötétjét.
*
Mi másért is érdekelne ez a történet, ha a felső tízezer orgiáján a maszkok mögött nem a mi démonaink, az én démonaim rejtőznének? Érdekelne-e, ha nem ezek a démonok hoznák meg felettem (saját könnyen eltékozolt és kiárusított életem William Harford-ja felett) is az ítéletet, s ha nem ezek a démonok faggatnának cinikusan a jelszóról, amely nincs, holott, ha lenne, az életem kulcsa lehetne.
De micsoda életé?! És van-e itt élet egyáltalán, amellyel szembesülhetünk?!
Ám ha van is, miért érdekelne ez a szembesülés, ha a megmentésemre hozott megmagyarázhatatlan és szinte értelmetlen áldozat az ismeretlen fiatal nő részéről nem épp saját tisztaságunk elvesztésének démona és a végső figyelmeztetés angyala volna egyidőben?
Így kellene lennie. De sajnos nem így van.
Az útvesztő végetér, és a reggeli fényben a titkok már tegnapiak csupán, és tegnapi félelmeink is épp oly nevetségesnek tűnnek, mint a nem is megfogalmazható kérdéseinkre kéretlenül kapott válasz.
Vagy valóban létezik, létezhet megoldás a titkokra?
Létezik a végső válasz? Létezik-e a kérdés?!
Ha színről-színre látunk, az nem válasz a kérdésre, hanem a pillanat, amelyben minden megváltozik, amelyben már nincsenek szavak és nincsenek törvények, amelyben már nem válik külön egymástól a bűn, a büntetés és a feloldozás, s amelyben már csupán a pillanat szentsége létezik; a pillanaté, amely belőlünk érkezve, a magunk teljességében fogad be bennünket, hogy mi is a pillanat teljességében fogadhassuk be azt.
A lélek és a maszk (talán hívjuk testnek?) elszakad egymástól.
És mi, bűnös, kíváncsi, féltékeny és irigy utazók ott állunk idegenül, a pokoli mélység szélén egyensúlyozva, és amint lenézünk a sötét semmibe, feltör belőlünk a zokogás, mert kimondhatnánk a kimondhatatlan, de mégsem lehet, mert akkorra már nincsenek és nem is lehetnek szavaink.
Az egyetlen, amit magunkkal vihetünk ebből a démoni utazásból, az a felismerés, hogy egyedül vagyunk. Saját személyes poklaink legfeljebb határosak egymással, s csupán rémálmainkban érezhetjük úgy, hogy össze is érnek.
*
Stephen King, a Ragyogás című film alapjául szolgáló regény írója azért gyűlölte Kubrick Ragyogását, mert abban nem volt megoldás, nem volt magyarázat. A pokolból el lehetett menekülni, de a pokol ettől még pokol maradt, és gonosz létezése nem kérdőjeleződött meg.
Itt, ebben a filmben, úgy tűnik, az utolsó tíz-tizenöt percben nagy robajjal becsapódik a pokol kapuja, és egy tábla kerül rá, amin mintha ez állna: a pokolraszállás elhalasztva.
Csak orgia van. Csak az orgia marad. A maszkok mögé igazi arcok kerülnek, amelyeket nem láthatunk – nem érinthetünk, nem azért, mert láthatatlanok vagy érinthetetlenek lennének, hanem mert nem is érdekel, milyenek, annyira valódiak.
A megoldás ünnepi mámorában pedig, a mindenütt egyformán ragyogó karácsonyi fények hamis csillogásában (holott az önmaguk sötétjéből most az egyszer visszatérő szülők árnyéka fenyegetően és figyelmeztetően vetülhetne a játékbolt karácsonyi forgatagában ujjongó gyermekük jövőjére) szeretetet hazudunk egymásnak, remélve, hogy egy újabb lehetőséget kapunk, s csak annyit kell érte adnunk, hogy ebben a hazug happy endben elhiggyük: az élet minden hazugság ellenére igaz és túlélhető.
Kubrick ritkán tévedett. Itt és most nagyot, és sajnos ezúttal visszavonhatatlanul.
P.S.: Azzal az üzenettel pedig, amellyel a film (a szó szoros értelmében) meglep a végén, már csak azért sem tudok azonosulni, mert egyszerűen képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok elfogadni azt az ítéletet, amelyet Kubrick mér törekvő „hősére”, mely szerint ezekben az emberekben olyan bűnös üresség lakozik, hogy még a saját poklukon is kívül rekednek, még a poklot sem érdemlik. Pedig talán helyesebb lenne azt gondolni – „Let’s fuck!” –: a pokol nem válogat.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 38-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3083 |
