Trosin Alekszandr
Az orosz maffia halhatatlan: eltartja az orosz producereket.
Az eredeti tőkefelhalmozás kora, a kapitalizmusnak ez a korai, vad szakasza, amelyet Oroszország immár második évtizede képtelen meghaladni, megszüli saját hőseit, kidolgozza saját dramaturgiáját. Az új valóságot legpontosabban megragadó műfajokká a bűnügyi filmek és a gengszter-történetek léptek elő, amelyek az utóbbi évek repertoárjában háttérbe szorították az olyan tömegszórakoztató látványosságokat, mint a komédia és a melodráma – a musicalről már nem is beszélve. Bármilyen furcsa, a show-business virágzása mellett Oroszországban a zenés film vált a legelhanyagoltabb műfajjá – lehet, hogy azért, mert előállítása költséges, s így a mi szűk anyagi forrásokkal kínlódó filmgyártásunknak nem telik rá erejéből. Az orosz film a show-businesst persze a maga sztárjaival és csillagászati honoráriumaival nem mellőzi. Azokban a krimikben, amelyek a bűnbandák véres leszámolásait örökítik meg, vagy pedig valamiféle Kalasnyikov-géppisztolyt szorongató, új Robin Hood kalandjait dalolják meg, lépten-nyomon feltűnik egy-egy popsztár. Mint például A fivér 2. című filmben, Alekszej Balabanovnak ebben az új, brutális gengsztertörténetében, amelynek elkészítésére a rendező A fivér sikere láttán szánta el magát, meghosszabbítotva főhőse életét, aki az új epizódban megismerkedik és románcba bonyolódik egy igazi orosz popsztárral, Irina Szaltikovával.
De hagyjuk is, nem a szerelemről, hanem a háborúról készülök írni. A háborúról, amelyet a vásznon, képernyőn a szemünk láttára viselnek az állig felfegyverzett filmszereplők…
Ember puskával volt a címe annak a filmnek, amelyet Szergej Jutkevics még a harmincas években forgatott. Hőse egy egyszerű katona, aki csak azért hagyta ott az első világháborús lövészárkot, hogy a Történelem a polgárháború forgatagába sodorja. Korunk filmszereplőit talán ennek a klasszikus mozinak a címével határozhatjuk meg a legtalálóbban. Ehhez elegendő a puskát kicserélni kalasnyikovra vagy olyan hangtompítós pisztolyokra, amilyenekkel hazánkban manapság a másvilágra küldözgetik a politikai vetélytársakat vagy a kereskedelmi konkurenseket. Nem múlik el nap anélkül, hogy az újságokban vagy a tévéhíradókban ne bukkanna fel egy közlemény a soron lévő zajos gyilkosságról. A hangtalan gyilkosságokról már nem is beszélek. Nem tudom, több van-e nálunk belőlük, mint bármely más országban, de az tény, hogy elkezdtünk apránként hozzászokni. Ezért sokat tett és tesz filmgyártásunk is. Már azt sem tudom, mi volt előbb – a valóság vagy a filmkészítők fantáziája? Időnként az az érzésem, hogy a valóság valamiféle kegyetlen bűnügyi film sztoriját idézi fel – valóságos antihősei mintha a filmvászonról léptek volna ki. Különben is, ami manapság Oroszországban történik, leginkább egy rossz álomra emlékeztet – vagy valami filmre. Amikor májusban a felfegyverzett, fekete álarcos adórendőrök behatoltak a Media-Most holding irodáiba (amiről a világ összes lapja beszámolt) – talán nem olyanok voltak, mint valami akciófilm szereplői?
A Nagy Kriminális Forradalom
Jelenlegi filmgyártásunk (beleértve a tévéfilmeket is) valamiképpen adekvátan tükrözi – ha nem a valóságot, akkor a róla alkotott tömeges elképzeléseket: azt a kisembert tartja szem előtt, aki holtra vált a szörnyűségek hallatán, hipnózisba esett a bűnözés mindenhatóságától, és úgy tartja, Oroszországban „kriminális forradalom” ment végbe (Sztanyiszlav Govoruhin dokumentum-filmjének címe), Szentpétervár pedig az ország „alvilági fővárosa”. A filmgyártás a tömegtudatnak ezeket a sztereotípiáit rögtön felkapja és átalakítja. Az egyik orosz bűnügyi filmsorozatnak épp az a címe: A banditák Pétervárja.
Manapság valóban rengeteg olyan film készül nálunk, amelynek középpontjában a maffia ténykedése áll. A forgatókönyvírók akaratából a maffiózók az élet legmeglepőbb területeit uralják. Bőven lehet sorolni a példákat a kilencvenes évek második feléből.
A keresztesvitéz (1995, rendezte Mihail Tumanisvili, Alekszej Insakov). A kereszteshadjáratról szóló történelmi film forgatását tragikus események láncolata szakítja félbe, ezek mögött a maffia áll. Egy kaszkadőr azonban keresztülhúzza a bűnelkövetők számításait.
A Magányos játékos (1995, rendezte ifjabb Vlagyimir Baszov és Olga Baszova) főhőse egy tehetséges matematikus, aki egy moszkvai kutatóintézetben tengetve életét elhatározza, hogy problémáit a lóversenyen próbálja meg rendezni. Miután megtudja, hogy a maffia a „fekete lóra” tett, bekapcsolódik az idegenek játékába.
Skizofrénia (1997, rendezte Viktor Szergejev). A film olyan történeten alapul, amelyet az alvilág egyik császára mesélt el Alekszandr Abdulovnak, a producernek, egyben főszereplőnek. (Egyébként a film tanácsadója nem más, mint Alekszandr Korzsakov, Borisz Jelcin személyi őrségének parancsnoka, aki annak idején elsőként próbálta meg lenyesni Vlagyimir Guszinszkij szárnyait.) A témát politikai krimiként feldolgozva a film bemutatja, milyen kiterjedt kapcsolatokat ápolnak Oroszországban a bűnözői csoportosulások a rendőrséggel, a nemzetbiztonsági szolgálattal, valamint leleplezi a hatalom csúcsán állók korruptságát.
Mindaz, amiről oly régóta álmodunk (1997, Rudolf Fruntov). Melodrámai elemekkel átszőtt akciófilm. Keresete kiegészítése végett a főhős kollégája számára Németországból egy Mercedest igyekszik hazajuttatni. Oroszország felé tartva betér egy bordélyházba, ahol találkozik Natasával, az orosz prostituálttal. Kiderül, hogy a kocsiban heroin van. A főhős úgy dönt, nem tér vissza hazájába, Németországban marad Natasával, ám idővel nyomára bukkan a nemzetközi maffia.
Vadászidény (1997, Igor Savrak). Egy ifjú hölgy véletlenül információkhoz jut orosz cégek külföldi bankokban vezetett titkos számláiról. A floppy után egyszerre két bűnszövetkezet indít hajszát, valamint az ügybe belekeveredett ügyvéd. Ő menti meg a leányt, valamint elrabolt nővérét, s megszerzi a bajkeverő floppyt.
Erdőkerülő a sugárzónából (orosz-belorusz koprodukció 1999-ből, rendezte Vjacseszlav Nyikiforov). Egy őrnagy megkapja az obsitot, hazatér szülőfalujába, apja helyébe lép, aki erdészként dolgozott Csernobil mellett, és háborúba kezd a helyi maffia ellen…
Ugyanez a maffiavilág látható az orosz tévésorozatokban is, amelyek tömegtermelése nemrég indult meg.
Az az érzésem, hogy mindenhol ugyanazt a filmet látom.
Hosszú, kopott rendőrségi folyosók, amelyeket mindenki meghitten ismer nálunk. Majd az ajtóknak ezt az unalmas sorát felváltja a hajsza – padlásokon, pincéken át. Valakit kirángatnak a kocsiból, az aszfaltra fektetik, kezét összekulcsolja a tarkóján.
A végeláthatatlan, kopott folyosók végére jutva pazar irodában találjuk magunkat – ismét az a benyomásom, hogy ez egy és ugyanaz az iroda. Mint például A Burzsuj születésnapja című sorozatban (rendezte Anatolij Matyesko), ahol a Burzsuj becenevű sikeres vállalkozó, egykori intézeti gyerek intrikák középpontjába kerül, az ármánykodást egy sor rejtélyes gyilkosság követi, cége csődbe jut, keresi eltűnt rokonságát, akiktől azt reméli, megtudhat valamit saját szüleiről, arról, hogy hol és miként látta meg a napvilágot.
Ugyanilyen képsorokat látni a tizenkét részes Banditák Pétervárjában (forgatókönyv Szergej Bodrov, rendezte Vlagyimir Bortko). Itt Pétervár és Moszkva maffiái állnak szemben egymással. A moszkvaiban Dzsigarhanjan, a péterváriban Lev Boriszov.
Hasonló képek tűnnek fel a DDD-ben (Dubrovszkij detektív dossziéja) (Lev Gurszkij Helycsere című regénye alapján rendezte Alekszandr Muratov), ahol seregnyi egymással versengő maffia-család küzd, középpontjában pedig egy hatalmas pénzügyi piramis csúcsán terpeszkedő mágnás áll.
S végül, ismerősek a képek a Kamenszkajában is (rendezte Jurij Moroz), amely detektívtörténetekből álló ciklus, az orosz krimi szennyirodalmának jelenlegi királynője, Alekszandra Marinyina művei alapján készült (tizennégy éves lányom egy-két éve csak úgy falta ezeket a puha fedelű kiadványokat, most pedig hétvégéken együtt gyönyörködünk megfilmesített változatukban). Miközben elkápráztat Nasztya Kamenszkaja, a szoknyát viselő nyomozó kivételes elemzőkészségével, aki a legagyafúrtabb kombinációkat is villámgyorsan kibogozza, a népszerű írónő percenként a színre ereszt egy-egy „rosszfiút” az állambiztonsági szolgálattól, aki persze lepaktált a bűnelkövetőkkel.
Hosszan lehetne még sorolni a filmeket és sorozatokat, amelyek leleplezik, miként fonódott össze a szervezett bűnözés a hatalom csúcsain állókkal, miként züllött le a Kremlben székelő elit. Az ilyen művek alapján azt hihetnénk, hogy a korrupció rákos daganata Moszkva középpontjában található, míg a periférián csak az áttétek észlelhetők.
Családi mozi
Elképzelhető, hogy a vásznon feltűnő maffia erősebb, mint a valódi bűnszövetkezet. Habár ki tudja! Már azt sem tudjuk, milyen is a valóság. A tömegkommunikáció a bűnügyek akkora áradatát zúdítja nyakunkba, hogy úgy tűnik, az életnek nincs már egy centimétere sem, amit ne vont volna ellenőrzése alá a maffia. A peresztrojka kezdete óta tudunk a szolncevói maffiáról, a ljubereci, ivantyejevi bűnszövetkezetekről (ezek Moszkva környéki településekről kapták neveiket)... Meg a Csernih fivérekről, akik, ha nem tévedek, a vastermelést tartják ellenőrzésük alatt, no és a magyarok számára is ismerős Anatolij Bikovról, aki alumíniumban utazik (igaz, most börtönben van)… A Japcsiról, aki amerikai börtönben sínylődött, és kollégájáról, akit bilincsbe verve hoztak Görögországból Oroszországba… Na és mindezeken túlmenően, mindennapi szóhasználatunkba bevonult a „család” szó, új jelentésben, amelyet eddig csak A Keresztapából ismertünk.
Nem meglepő, hogy a könyvpiac (mármint annak bestseller részlege) és a filmgyártás hamar egymásra talált. Az alvilágból érkezett dokumentum-történetek mellett tengernyi fantazmagória születik a téma kapcsán. Összefügg ez azzal is, hogy Oroszországban divatba jött a „kommersz” filmek készítése. Korábban is forgattak „tömegfogyasztásra”, „kasszasikerre” szánt filmeket, meg „nézői igényeket kiszolgáló”, „a nép elvárásait kielégítő” alkotásokat, ám akkor még az ilyen műveket a „film” szóval határozták meg, és rendezők forgatták, akik a közönség kedvenceinek szerepében tetszelegve saját megérzéseikre támaszkodtak, és volt kapcsolatuk a nézőkkel. Ma a filmgyártás kormányrúdjánál producerek állnak, akik „projektjeiket” kizárólag matematikai számítások alapján valósítják meg.
Persze, ha nem lenne igény rá, akkor nem létezne a maffiafilm-áradat. A producerek gyorsan reagáltak a közönség elmeállapotára. A legutóbbi Oroszországi Nyílt Filmfesztivál, amelyen általában az elmúlt esztendő legjobb alkotásait vonultatják fel, a sajtó általános véleménye szerint a krimik és a gengszterfilmek seregszemléje lett. „Miféle országot láthattunk a filmekben?” – tették fel maguknak a kérdést a Szocsiba ellátogató kritikusok. Egy emberként azt felelték rá: „Virtuálisat.” A 2000. évi versenyprogram megmutatta, hogy filmkészítőink végre arccal a közönség felé fordultak, vagyis a tiszta zsánereket részesítik előnyben. Ezt támasztotta alá a 24 óra című film (rendezte Alekszandr Atanyeszjan) éppúgy, mint A remete (rendezője Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij fia, Jegor Koncsalovszkij), és felsorakozott melléjük számos más alkotás is. Korunk „termelési drámái” ezek a bűnügyi filmek, mintha csak a pangás időszakában készült Acélöntők vagy a Prémium alvilági másait látnánk.
Borisz Giller (ő volt A kaukázusi fogoly producere) kommersz küzdőfilmet készített, A csekkben minden együtt van, aminek a mai producerek véleménye szerint benne kell lennie egy ilyesfajta produkcióban. Először is gyerekek, akik rohannak, lövöldöznek és harcolnak a banditákkal. Gyerekek manapság minden második filmben szerepelnek, méghozzá jóval sikeresebben, mint a felnőttek. A felnövekvő nemzedék a szocializáció csodáját hajtja végre, tagjai hihetetlen könnyedséggel oldják meg a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakának minden problémáját. Remeklésük láttán a közönség megvigasztalódik és könnyeket ejt: ha egyszer a gyerekek tudják, mit kell tenniük, akkor minden jóra fordul majd. És ez a legfontosabb.
Gyerekből három is van a filmben: Szonya, az intézeti lányka, valamint két féltestvér: Akezsan, a számítógépes zseni, aki halálos szívbetegségben szenved, és a népi hősköltemények alakjára utaló nevet viselő vitéz, Ilja Muromcev…
Van még a filmben maffia, pontosabban oligarchia (ami aktuálisabb), egy Marina nevű csalárd hölgy alakjában. A hölgy a fegyverkereskedelemben játszik közvetítő szerepet, elképzelhetetlenül pazar apartmanokban lakik, zavaros nemi érdeklődésű fiatalemberek veszik körül, de ő maga fülig szerelmes a titkárnőjébe. A szűnni nem akaró verekedések, lövöldözések, üldözések és szökések mellett akad benne sztriptíz is (az Új Arbaton), előfordul benne a belügyminisztérium kompjútereinek feltörése, a kommandósok rajtaütése egy virtuális számítógépes stúdión, ahol félmeztelen leányok táncolnak géppisztollyal a kezükben, és még sok efféle… Az alkotók mindezt megtetézik azzal, hogy a cselekményt a szülőhelyhez tartozás kriminálisba hajló erkölcsi érzésével színezik: tessék, ilyenek a Moszkvában élő kazahok, és emilyenek az Izraelben élő „oroszok”. Bármily furcsa, az avatatlan tekintet elől elzárt félkriminális csoportok közé a filmben bekeveredett az orosz ortodox egyház is, amelynek egyik kolostorában nemcsak hamis útleveleket készítenek a hősök számára, de még egy ötmillió dollárról szóló csekket is összehoznak.
Eme csekk szövevényes története alkotja voltaképpen a cselekményt. Az orosz kormány kényes feladatra kérte fel az oligarcha hölgyet: vásárolna nyugaton egy szupertitkos berendezést. A vételár egy részét a hölgy a fent említett csekk révén eltulajdonította. Ámde ezt kideríti a bandába beépült Rasztorgujev ezredes (akit Nyikolaj Rasztorgujev pop-sztár alakít). Később ugyan megölik, de barátja, egy másik ezredes (ebben a szerepben tűnik fel Nyikolaj Fomenko, ifjúságunk egy másik bálványa), miközben úgy tesz, mintha az oligarcháknak dolgozna, mégiscsak segít a gyerekeknek. A továbbiakban egyre nehezebb nyomon követni a csekk sorsát: a bonyolult bűnügyi cselekményt a szerzők képtelenek vizuális eszközökkel megjeleníteni. Mindent badar dialógusokkal hoznak a tudomásunkra, amelyeket sebtében beékeltek az üldözések, táncok, dulakodások közé.
A Jó kis trükk című bűnügyi vígjáték (rendezte Alekszandr Polinnyikov) egy kisvárosban játszódik. A település méreteit jól mutatja, hogy mindössze két bűnszövetkezet garázdálkodik benne. S amikor Moszkvából megérkezik a saját embereivel az egyik sebesült, majd a kórházból kilopott szereplő bátyja, felborul a törékeny egyensúly. Jellemző módon a rendszerint oly toleráns orosz filmkritika, amely a műfajban végzett hasonló gyakorlatozást még erkölcsi támogatásban is részesíti néha, ezúttal riadót fújt, s „aggasztó tendenciát” kezdett emlegetni, merthogy a képernyőn és a vásznon a nap 24 órájában csak lövöldöznek – akár „ideológiával”, akár anélkül.
Sztyenyka Razin balladája
Veszélyes „ideológiát” vett észre a kritika A fivér 2.-ben is, ebben a Balabanov összes filmjéhez hasonlóan provokatív alkotásban, amely egyértelműen megfogalmazza az élet irányíthatatlan folyamataival szembesülő orosz értelmiség valamennyi fóbiáját. Az első Fivér hőst teremtett: a „dilis gyilkost”. Embergyermek volt ő a csecsen háború ordasainak falkájában. Az elbűvölő Danyila Bagrov úgy érkezett a békés Pétervárra, mint aki a frontra megy. Másfajta világot egyszerűen nem ismert. Bármilyen legyen is a véleményünk erről a filmről, meg kell hagyni, hogy a maga idején felvázolta egy, a mi vásznainkon újnak számító hős körvonalait – afféle rambóét, akit szerencsésen „kereszteztek” a „jóságos rabló” képével, amelynek az orosz történelemben és kultúrában Sztyenyka Razintól Puskin Dubrovszkijáig nagy hagyományai vannak. A hadseregből hazatért hősünk, az egykori deszantos a polgári életben is vaskézzel kezdett rendet teremteni, s ebben a kézben meg nem remegett sem az éles tőr, sem a tompa pisztolycső. A figurában szétválaszthatatlanul egybeforrott a naiv jámborság, a zsigeri kegyetlenség és a maga módján nagyon is indokolt igazságosztó hevület – mindez egyszerre vonzott és borzasztott mindenkit. Mintha a film készítői azt mondták volna: „Nézzétek, ki jött meg!” – amikor hősüket a végén kabátja alá rejtett puskával útnak indítják Szentpétervárról (ahol vitézül elbánt a rosszemberekkel), a fagyos távolban lévő fővárosba. Emlékszem, a vászonról csak úgy áradt a jeges fuvallat és a riadalom.
A fivér 2.-ben egy „rokonszenves”, infantilis szörnyeteg lép elénk, aki egyforma könnyedséggel szedi le nemcsak az oroszországi banditákat, de a chicagói banderista ukránokat is a Történeti Múzeumból ellopott Maxim géppuskából (akárha Pavka Korcsagin vagy Csapajev támadna föl). A film mintha A fivérben megkezdett történet folytatása lenne. Danyila Bagrov megérkezik Moszkvába, ott a helye csecsenföldi bajtársai oldalán. Megismerkedik Irina Szaltikova pop-sztárral, és persze megint szerelmes lesz. Az öcs hamarosan kénytelen lesz egy időre feledni a szerelmet és Amerikába utazni, hogy megmentse bajtársát a mindenütt jelenlévő maffiától.
A fivér 2.-ből kilúgoztak minden elemet, amely a nézőt valós aggodalommal tölthetné el, habár mindenfajta gátlást nélkülöző hősünk és fivére, mint láthatjuk, már nemcsak az orosz fővárosban „teremt rendet”, de az Egyesült Államokban is (nemhiába ígérte Danyila még az első filmben, hogy Amerikában „kirdik”-et csinál – ami a csecsen háborúból származó szó). Az első darab ijesztően figyelmeztető légkörét felváltotta a szerző ellágyulása ezek fölött az enyhén szólva ellentmondásos alakok fölött, meg a börtönhumor (amely időnként egyébként szórakoztató) és a napjainkban divatos szleng. Amikor Moszkva utcáin a polgárháborús időket idéző géppuska bevetésével bontakozik ki tűzharc, a nézőtér egyszerűen sikongat a gyönyörűségtől.
Máskülönben a nézőknek minden esetben tátva marad a szájuk, ahányszor csak Danyila „kicsontozza” ellenfeleit – hol az óceán egyik, hol a másik partján. Teszi ezt egy meglehetősen idióta cél érdekében – hogy egy számára teljesen ismeretlen jégkorongozónak visszaadja a pénzét –, ám a mi derék deszantosunk rezzenéstelen arccal „lekaszál” mindenkit: oroszokat, amerikaiakat, ukránokat, feketéket és fehéreket, ártatlanokat és bűnösöket, de még azokat is, akiket a véletlen sodort célkeresztje elé… Igen, ehhez a gondolkodást hírből sem ismerő hőshöz nem mérhető holmi Raszkolnyikov, aki, mint emlékezhetünk rá, kinyírt egy nyamvadt vénasszonyt, utána meg rettenetes erkölcsi kínokban fetrengett a lelkiismeret feszült hangú regényében, mind az ötszáz oldalon keresztül. Danyila Bagrov természetesen nem gyászolja áldozatait, még csak futó lelkifurdalást sem érez: nyugodtan, mélyen alszik.
A film cáfolja az arról szőtt naiv illúziókat, hogy az Internet birtokába jutott, hitelkártyát használó ember automatikusan világpolgár lesz. Korántsem. Miután teletömte a gyomrát, pénztárcáját, miután kiosztotta a körülötte felbukkanó idegeneket, az értelem hiánya miatt szenvedni kezd, míg újra meg nem találja az agresszív nacionalizmusban, abban a vágyban, hogy maga alá gyűrjön mindent, ami „idegen”, s a világegyetem pereméig kiterjesszen mindent, ami a „sajátja”. A fivér 2. inkább szimptomatikus, mint ragályos film. Ideológiája nem ragad a nézőre, úgy üt át rajta, mint a kihalt kultúra réseiben növő gizgaz. Ez a látvány persze ijesztő, de inkább a társadalmi közegtől kellene megriadnunk, nem pedig a filmtől, amely csupán láthatóvá teszi azokat a folyamatokat, amelyeket nem akarunk tudomásul venni.
Holka László fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 22-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3078 |
