Szőnyei Tamás
Fenyegetettség az idillben – ez az alapélménye vezette a Glamour című, több nemzedéken átívelő személyes múltidézést, amely a filmszemlén a megosztott fődíj mellett az ORTT díját is elnyerte.
– Akárcsak az 1994-es Priváthorvát és Wolframbarát, az 1995–2000 között készült Glamour is díjat kapott a Filmszemlén, sőt utat talált a Berlinaléra is.
– Először úgy volt, hogy a versenyprogramba hívják, de szerencsére végül nem oda került. Hatalmas büdzsék mérkőznek ott egymással, nyilván elvérzett volna. Ráadásul, ha a versenyben indul, kizárja magát további fesztiválokból, amelyek így viszont nyitva állnak előtte. De a Panoráma szekcióban való részvétel is rendkívüli jelentőségű egy magyar film, főleg egy ilyen kis költségvetésű film számára. Schlegel úr, aki válogatott, mindössze két magyar filmet nézett végig, a Jadviga párnáját és ezt. Háromszor vetítették, érdekes vitákon vettem részt. Anélkül, hogy számítottam vagy készültem volna rá, a kelet-európai zsidó életérzés képviselője lettem. Szüntelenül az asszimilációról faggattak, ami számomra már rég nem kérdés: az én filmemben ezt egyszerűen megoldja a szerelem, és kész. 1944-ben súlyos sérelmek érték a mi családunkat is, de engem nem veszélyeztet az állítólagos antiszemitizmus, magam soha nem kerültem ezzel szembe.
– Hogyan élte meg azt, hogy a Glamour hat évig készült?
– Rettenetesen. Ennyi idő alatt nemcsak rendszerek jönnek-mennek, hanem a kisfiú is, aki a szerepet játssza, megnő. Az volt a kérdés, hogyan lehet ezekből a nehézségekből dramaturgiai előnyt kovácsolni. ’95-re vált forgatókönyvvé egy régóta kész regényem. A film a regény szerkezetét követi, de a forgatókönyvnek csak a háromnegyed része van benne. A századfordulótól a Magyar Köztársaság kikiáltásáig tartott volna. Az elején biztatást kaptam a Történelmi Film Alapítványtól, régi barátomtól, Sára Sándortól. Mondtam neki, hogy hosszú lesz ez a film, mire ő azt felelte, nem baj, lehet kétrészes is. Ezen felbuzdulva, a regény alapján megírtam egy igen hosszú, kétszáz oldalas forgatókönyvet. ’95-ben sok reménnyel elindultunk, de végül a Történelmi Film Alapítvány sem tudott annyit adni, amennyit ígért. Elkezdődött egy pokoli történet, mindig az éppen bejövő pénzekből csinálhattunk valamit. Újra meg újra össze kellett rántani a stábot. Közben az egyik kiválasztott színész, szegény Benkő Gyula bácsi meghalt. Vele nem is készült felvétel. Ígérte a Mafilm is, hogy beszáll, de aztán nem szállt be. A producerem, Sipos Kornél tehetséges fiatalember, nem tehetett róla, hogy nem tudott pénzt szerezni. ’98-ban olyan helyzet állt elő, hogy akkor ez úgy marad, ahogy van, bizonyos szekvenciákat leforgattunk, másokat nem, utómunkára semmi kilátás. Érkezett az Eurimages-tól egy összeg, a Magyar Televízió kapacitással támogatott, végül a tv2, illetve Tolvaly Ferenc segítségével tudtam befejezni. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma jóvoltából sikerült még pár napot forgatnunk, és az utómunkálatok is belefértek a keretbe… A Magyar Mozgókép Alapítvány egy összeggel beindítja az embert, ami arra elég, hogy az a hamis kép alakuljon ki magunkban saját lehetőségeinkről, hogy filmet csinálunk, de valójában mégsem csinálhatjuk. Múlnak az évek, és nem tudod összeszedni a másik felét. Az időben minden szétfolyik, az alkotó is, a dramaturgia is; eltűnnek a szereplők. Egy filmnek megvan az ideje: fél év alatt be kell fejezni. Remélem, legközelebb majd sikerül. Ez egy kafkai rémálom volt.
– Mennyire befolyásolta mindez az elkészült filmet?
– Nagyon erősen. Ha valami csoda folytán ’97-ben leforgathatom, az egy másik film lett volna. Így kimaradt egy testvérvonal: a gyereknek van egy bátyja, akinek a sorsa külföldre kalandozott volna. Eleinte még reménykedtem, hogy a könyv nagy részét leforgathatom. Aztán elkezdődött egy dramaturgiai játék, hagyjuk ki a második testvérszálat, ne forgassuk le az ’56 utáni búcsút, pedig a villamos-jelenet már megvolt; a vidéki jelenetekre kevés idő szántunk, mert csak néhány napra volt fedezetünk. Nem is sikerült megcsinálni három jelenetet, ami miatt a vidéki rész kevés motívumot hoz ahhoz, hogy arról szóljon, ami az eredeti könyvben megvolt. Közben a gyerek, Jónás Togay megnőtt. Amiatt, hogy nem ment rá a két évvel azelőtti ruha, a jelenetet nem tudtam odatenni, ahova szántam… Vagy például ’97-ben még nem gondoltam, hogy két év múlva napfogyatkozás lesz, és én majd egy öreg Arriflex kamerával lesem a napfogyatkozás fázisait egy hegy tetején, hogy a sugárnyalábot, ami kilép majd a teljes totalitásban, oda tudjam vágni abba a cellába, ahol 1996-ban forgattunk, és hogy ennek a cellába bejövő sugárnyalábnak köszönhetően nem lesz öngyilkos az ott raboskodó Atya. Így összehozni egy filmet, ebbe bele lehetett őrülni. Bele is őrültem kicsit, de nem baj. Fantasztikus munka volt enyhíteni a kialakult aránytalanságokat, s ebben sokat segített Melis László zenéje és az az ördögi kommunikáció, amivel dolgoztunk.
– Mit kért tőle?
– Hogy ez teremtett zene legyen. Önálló, mindenképpen szimfonikus és elég nagy zenekar játssza. A végénél kezdtük el, a ringlispílhez írt tangóval. Azt el is táncoltuk együtt. Leginkább mobiltelefonon játszotta le nekem a különböző témákat. Aztán külön megcsinálta az egyes szekvenciákat, mint a Nagyapa halála, az Ing, a Szívátszúrás vagy a Búcsúvágta. A legnagyobb élmény a felvétel volt: a zenekar közepén álló monitorban ment egy nagyjából megvágott verzió, Melis Laci vezényelt – tulajdonképpen snittre csinálta a zenét. Egyébként magam is zenésznek indultam, hegedűtanszakra jártam a zenegimnáziumban, a konzervatórium után pedig a ma már főiskolai szaktanár képző szakra, és úgy volt, hogy művészképzőbe is megyek, de jött a felvételi a filmművészeti főiskolán, és akkor leálltam a zenével – ami persze úgyis lehetetlen.
– Milyen viszonyban van a Glamour a Priváthorvát és Wolframbaráttal?
– A Priváthorvátnál nem volt ilyen „hatalmas” tét, merészebbre is sikerült, de az is zenei ihletésű film, egy Sors concerto grosso. Kristálytisztán látható a szerkezete. Dr. Horváth Putyi hozott egy Super 8-as életanyagot, amit a nagyapja fotografált, és kérdezte, mit csináljon vele. Legyen két barát, mondtam én, az egyiknek megvan ez az anyaga, azt strukturálnánk, a másiknak meg nincs, az ő sorsanyagát töredékesen rekonstruálnánk, ezek concertós, felelgetős, versengő viszonyban lennének egymással, és csinálnánk még egy középrészt a jelenben, ebből érkeznénk meg hol hozzád, hol hozzám. Az akkor már meglévő regényemnek, amiből a Glamour forgatókönyve lett, bizonyos részleteit belevetítettem a Priváthorvátba – ahogy például megfürdetem az apámat –, de ezeket a jeleneteket nyilvánvalóan nem lehetett átemelni a Glamourba. A második filmem az elsőben gyökerezik, de nem vagyok saját magam epigonja. Szuverén és formailag más módon bontom ki ugyanazt a világot. Természetesen egy ilyen hatalmas, színes tabló semmiképp nem hasonlít arra a rongyos, rendkívül olcsó, fekete-fehér filmre. Azt inkább trubadúr történetnek nevezném. Úgy gondoltam, hogy ez a humorral telített, értekező, merész nyelven megfogalmazódó, látszólag valóságos, de inkább csak a képzeletben végigjátszott vándorlás egy szuverén, sajátos filmműfajt teremthet.
– A Glamour narrációja abból fakad, hogy eredetileg regényt írt?
– Nem. A narrátor háromféle feladatot láthat el: azt nem mondhatja el, amit látunk, illetve mondhatja, de az nem túl szerencsés, viszont bekonferálhatja azt, amit látni fogunk, és utólag is elmondhatja, hogy mi történt. A Glamouré olyan időtlen narrátor, aki minden titkot tud. Talán egy távol élő családtag. Nehéz és fontos szöveget mond. A glamour lehet káprázat, szemfényvesztés, nagy fény kis hősök arcán, hollywoodi zománc, én azonban az időbe való visszatekintés meleg, szeretetteljes sugárzásaként értelmezem. Ezt mindenképp Helyei László hangján akartam hallani. Így kristályosodott ki bennem a cím jelentése. Helyei mint narrátor ezt valósítja meg…
– Melyek a Glamour szempontjából fontos hollywoodi előzmények?
– Ha ezzel az antik módon nagystílű technológiával hozzuk kapcsolatba, akkor jelentheti a sztárfiltert, vagy azt a szűrőt, amikor egy homályos keret közepén emelkedik ki a kép jelentése. Magas fények esendő emberi arcokon vagy tárgyakon, enteriőrökben: így lett a cím Glamour. Kardos Sándor operatőr kollégámmal elhatároztuk, hogy komolyan vesszük ezt az archaikus-klasszicizáló fénykezelési technikát.
– Miközben a filmbéli tárgyakat, bútorokat láthatóan nagyon gondosan válogatták ki, nehéz elképzelni, hogy egy katolikus papnak a 30-as évek Magyarországán modern szakálla lett volna.
– Ez valóban nem korhű, de ahogy az emlékezet – akár a gyermeki emlékezet, akár az én tudatos írói emlékezetem – működik, az volt az érzésem, és ez talán tévedés, hogy így, szakállal, Jézus Krisztusra hasonlít a pap. Aki talán nem is gyakorló katolikus pap, inkább egy független teológus, aki a templomban matat … Volt apámnak egy teológus barátja, aki állandóan bibliaértelmezés órákat tartott nálunk, hogy mi a különbség a zsidó és a keresztény vallás között, holott mindkettő egy tőről fakad és így tovább. Úgy él bennem ez az alak, hogy emiatt nem zavart a Derzsi János szakálla.
– Mi volt a célja: hogy emléket állítson a családjának, vagy hogy ezen keresztül, egy majd’ évszázadot átfogó történettel mondjon el valami fontosat?
– Amikor az ember filmet csinál, mindig az a kérdés, hova nézzen. A múltba, a jelenbe vagy a jövőbe? Vagy mindegyikbe egyszerre. Nehéz dolog ez. Ezt az 1938-ban játszódó történetet mindenképp olyan gyöngéden akartam elkészíteni, amilyen gyöngéden csak tudtam. Megvolt hozzá az erkölcsi alapom, mert függetlenül attól, hogy milyen szenvedések, milyen abszurdumok árán, ez egy jól sikerült történet volt a valóságban. Fenyegetettség az idillben, ez volt a visszanézés alapélménye.
– Hol van itt az irónia helye?
– Nem akartam viccelődni, de ez a hangvétel, ez a szerintem irodalmi, filozofikus humor abszolút szándékolt. A Nagyapa például úgy tartja fönn a családban a jiddis főnökséget, hogy erősen vélelmezhetően halandzsa nyelvet használ. Vagy amikor a szívdobbanásra lüktető vörös csillag képe után megjön az ávós parancsnok, és azzal kezdi: „Ittam én? Nem ittam én?” Úgy vettem észre, hogy ezek a poénok bejöttek a moziban is. Volt nekem egyszer egy ilyen főnököm. Ha szabadon dolgozik az ember, mindig eszébe jut valami valós pillanat az életéből. Nem az a humor, hogy mondanak valami trágárságot, mi meg kényszeredetten nevetünk.
– Nem félt attól, hogy szentimentalizmusba vagy giccsbe csúszik?
– De, volt ilyen félelmem is. Nehéz megítélni. Úgy vettem észre, hogy a zene segítségével… hogy is lehet ezt jól megfogalmazni… inkább tragikomikus szomorújáték lett ez egyfajta operai arculattal. Mindig szerettem volna zenés filmet csinálni, ami nem azt jelenti, hogy hopp, egy zenekart kiemelünk a mindennapok felületéről… Nem tudom megítélni, hogyan sikerült, de úgy veszem észre, a fiataloknak tetszett. Alapelvünk volt, hogy dallamos legyen a zene, semmiképpen sem konzerv, hogy dallamokat halljunk, és ezek valamilyen viszonyban legyenek egymással.
– Mi lehet az oka, hogy viszonylag rövid időn belül három magyar film is több nemzedék sorsát kíséri végig mintegy száz éven át a magyar történelemben, a Szabó István-féle A napfény íze és a Glamour a zsidó, Szabó Ildikó készülő munkája a cigány kisebbség szemszögéből? Ez van a levegőben?
– Nem tudom. Mint sok más alkotóban, bennem is él a vágy, hogy lezárjunk egy évszázadot; én ’97-ben szerettem volna lezárni, 2000 lett belőle. Örülök, hogy mindannyian megpróbáljuk megfogalmazni ezt a dolgot, ahogy a reneszánszban is mindenki megcsinálta a maga Madonnáját. Szabó István filmjét nem lehet egy napon említeni az enyémmel, az egy nagyszabású produkció, ez pedig a filmnél lényegi kérdés. Hogy Szabó Ildikóé mennyire lesz személyes, azt nem tudom, az enyém belső meggyőződésből vállaltan nagyon személyes, nem tudtam megkerülni magamat. De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A Glamournál az volt a dramaturgiai nehézség, hogy tulajdonképpen nem egy fix történetről van szó, hanem magáról a létezésről. A létezés a történet. S az én történetem személyességéhez az is hozzátartozik, hogy a mai magyar valóság jelenségei között alig tudok témát találni – legyen ez a kereskedelmi tévék és a bíróságok dolga. Méltatlan csetepaték zajlanak itt ahhoz, hogy ezekből el lehessen indulni. Innen csak eltávolodni és felemelkedni szabad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 12-14. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3074 |
