Filmvilág

Magyar Műhely

Beszélgetés Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel

Hetet-havat

Beszélgetés a beszélgetésről, a történetről, az egyféle-sokféle világról tűzijáték után, Utolsó vacsora előtt.

– A tegnap estét is jól elszúrták a gyerekek. Beleraktak sok pénzt, mármint a mi viszonyainkhoz képest sokat, és még csak nem is volt szép a tűzijáték – mondja Grunwalsky. – Nekem tetszett – jegyzem meg halkan, aztán a felhördülést látva elhatározom, hallgatok. Holmi tűzijáték nem ér meg annyit, hogy aztán ne sikerüljön a beszélgetés. – A PR-osok számítógépen eltervezték az egészet. Gyönyörűen nézett is ki – a terepasztalon. Ott, de csak ott, kiragyogott a parlament. Meg kellett volna kérdezni a tüzéreket is, azok megmondták volna, hogy a hatalmas füst beborít majd mindent. Igazi füstbe ment terv volt ez a tegnap éjszaka – így Grunwalsky. Előző este a forgatás helyszínéről, az egykori SZOT-szálló tetejéről bámultuk a millenniumi látványosságot, közben a két rendező természetesen dolgozott. – Olyan volt ez, mint a mi világháborús haditervünk: mindent gondosan kiszámítottunk, csak éppen kifelejtettük a kurszki latyakot. Az aztán belement a csizmádba, és cseszhetted az egészet, tudod? – Miki bácsi még hozzáteszi: – Ehhez képest mi tulajdonképpen precíz terveket készítünk a forgatás kezdetére.

A helyszín Jancsó Miklós lakása, az időpont 2000. augusztus 21., délelőtt. Készül a trilógiaként emlegetett opus harmadik darabja, az Utolsó vacsora. Tegnap volt a tizenkettedik forgatási nap, Jancsóék gyorsaságát – és persze a rendelkezésükre álló pénz nagyságát, pontosabban kicsinységét – ismerve tudhatjuk, embereink már a célegyenesbe fordultak.

– Ül veletek szemben egy csillogó szemű kérdező-motyogó valaki – most éppen én –, aki általatok ezerszer hallott kérdéseket fogalmaz, és mi mást válaszolhatnátok, mint ezerszer nyilatkozott mondatokat? Mi újat mondhatnátok akár egy új interjúban, akár egy új filmben?

Jancsó Miklós: Kérdezel, és én megpróbálok válaszolni. Ilyen a természetem. Ezt valószínűleg az oláh családomtól örököltem. Ők több évszázadot átvészeltek Erdélyben. Átvészelni, kicsúszni, megúszni, kívül maradni..., ezt mind meg kellett tanulniuk. A dédapám görög-katolikus pópa volt, neki életfeltétele volt az alkalmazkodás. Immár magam is elég sok időt letöltöttem ebben a krecliben, tudom azt, mit jelent túlélni. Az sem véletlen, hogy Horthy Miklós és Kádár János, akik hőzöngőkként kezdték a pályát, szép finoman átmentek a ferencjóskai konformizmusba, mert ennek a mi világunknak ez a társadalmi-politikai regulája. Ezt válaszolom kissé bizonytalanul – de válaszolok, hiszen kérdeztél –, mert nem szoktam efelől gondolkodni.

Grunwalsky Ferenc: Mikivel mi sokat beszélgetünk, gyakran váltunk faxokat is, azaz leírjuk, ami eszünkbe jut. Még soha nem gondoltam arra, hogy ezt akár unhatnánk is. Amióta eszünket tudjuk, beszélgetünk. Nemcsak egymással, másokkal is. És ez jó. Kikerültem a főiskoláról, asszisztensként helyszínt keresve bejártam Mikivel az országot. Kocsmákban, vasúton, utcasarkon, mindenütt és mindenkivel beszélgettünk. Nem hülyültünk tétlenül, és nem fulladtunk bele a nekikeseredett, néma ivászatba sem. Eredendő érdeklődéssel beszélgettünk – és ez genetikailag természetes volt mindkettőnk számára. Ugyanolyan ez, mint a munka: akkor unjuk magunkat, ha nem dolgozunk. Megkérdezheted, miért dolgozunk, de válasz nincs. Illetve válaszolni csak arra kell, hogy miért nem dolgozik az ember. Az ugyanis abnormális, deviáns magatartás – szerintem.

– A dolgok ismétlődése mégiscsak kiválthat unalmat. Egy ismétlődő, akármilyen tűzijáték már engem is, hármunk közül a legkevésbé időset, csak annyiban érdekel, tetszik-e a gyerekemnek. Ti viszont, ismétlődő „Jancsó-motívumként” beleforgatjátok mindezt az új filmbe.

Grunwalsky: Az ismétel, aki paneleket használ. Mi nem használunk paneleket.

Jancsó: De még a panelek is lehetnek érdekesek. Nagyon szeretem a westerneket – látsz köztük különbségeket? Alig. De ha figyelsz, érzékelheted és értékelheted a finom eltéréseket. Az Egy nemzet születésén meg Fordon nőttem fel, némelyik filmnek hatvanhat variációját láttam. Élvezem az árnyalatnyi különbségeket. Lehetséges, hogy a tűzijáték panel, de intenzív figyelemmel lessük és rögzítjük a változásait. Ez a szakma merő aktivitás. Nem rágógumizás, legalábbis nem ugyanazt rágjuk. A filmcsinálás maga az élet – nekünk. Nem horgászunk, nem tőzsdézünk, már nem is iszunk úgy, mint régen... De ez utóbbi sem magáról az ivászatról szólt. Együtt volt csapat, és a hülyéskedés felszíne alatt a lényegről beszélgettünk. Visszakanyarodtunk az unalomhoz: a filmezés, a beszélgetés lételemünk, tehát nem unjuk. Merthogy az életünket sem unjuk.

Grunwalsky: Összefügg ez azzal, hogyan csinálunk mi filmet. Nincs egy precízen kidolgozott építési rajzunk, amit első pontjától az utolsóig lekövetünk. Márpedig a filmek többsége ma így készül: akkor elégedett az „építésvezető”, ha az építmény tökéletesen hasonlít a tervhez. Nekünk viszont építés közben konkretizálódik az akaratunk, azaz megvalósul és változik, mert napra-nap olyasmit hozunk létre, ami addig nem létezett. És ezt – a folyamatos improvizációt – végre lehetővé teszi a mai technika. Egyfelől van egy régi típusú, hierarchikus felépítésű „katonai szervezetünk”: a parancsok a gúla csúcsáról haladnak lefelé és nincs pardon; de a maga kisebb-nagyobb területén belül mindenki szabad és reagálhat az adott pillanatra. Egyszerre szervezett és szervezetlen folyamat, ami a képzőművészek vagy az írók munkamódszerére emlékeztet. A sportban is ezzel találkozol: szabályok által kötött folyamatos improvizáció. Aki ezt unja, azt nem érdekli a filmezés.

– Tulajdonképpen arról beszélünk, mikor születik a film. A hűségesen lemásolt forgatókönyv már maga a film, a forgatás „csak” végrehajtás.

Jancsó: Megpróbáljuk írni a filmet. Konkrét szándékkal elkezdünk egy történetet – akár egy író –, de nem tudhatjuk pontosan, mi fog történni. Az adott szituáció, az aznapi időjárás, az „ismétlődő tűzijáték” változásai, és mindenekelőtt az élő, lélegző színészek ötletei döntően befolyásolják az irányokat. Mi élő betűkkel írunk. Ezt azért alkalmazzák kevesen, mert manapság a film, különösen az amerikai film, óriási kereseti lehetőség. A fiam, Nyika most egy angol-amerikai produkcióban dolgozik. Ő mondja, hogy hihetetlen precizitással és fegyelemmel valósítják meg azt – mellesleg a Koldus és királyfi n-edik változatát –, ami már le van írva. Végrehajtják a tervet – ehhez marhára értenek, mert ez hozza a dohányt.

– Ebben a létrehozási folyamatban az egyetlen szabad, alkotó ember valószínűleg csak az író, Mark Twain volt. Ti viszont ezt a fajta szabadságot próbáljátok megőrizni a forgatáson is.

Grunwalsky: Az is a szabadság megnyilvánulása, hogy megfogalmazod a gondolataidat. A gondolkodás nem kényszer és nem PR-munka. Megkérdezik: hogy vagy? – és te komolyan válaszolsz. Ezt próbáljuk az új filmmel is: elmondjuk, amit tudunk. Nagyképűen fogalmazva: összegezzük mindazt, amit az előző filmekben kipróbáltunk. Tájképek és lélekbe hatoló közeliek, hosszú snittek és staccato, hangulati villanások, történetfonalak és költői közjátékok váltakoznak, találkoznak. Egyszerre szőjük és bogozzuk a hálónkat, így juthatott el Miki egy engem is és talán őt is meglepő, Bergmanra emlékeztető lírai betéthez. Kisrealista szituáció nélkül, pusztán a testekre-arcokra közelítő kamera segítségével sikerült három ember bonyolult lelki folyamatait-kapcsolatait érzékletesen megmutatni. De ezt megelőzik nyolc-tízperces snittek, amikkel még a hetvenes évek Jancsó-filmjeiben találkozhattunk. Mindig kérdezik, te is meg fogod kérdezni, hol itt a történeti szál. Esküszöm, nem tudom. Ez egy kaland, aminek háromnegyedénél tartunk, és fogalmam sincs, hová fogunk jutni. A rendelkezésünkre álló technikát nem arra használjuk, hogy kifaragjuk a széklábat, hanem hogy minél nagyobb örömünket leljük a filmcsinálásban. A technika nem reprodukálásra való, hanem arra, hogy kinyissa a szemedet, és így tágítsd saját határaidat. Ismeretlen terepen mozoghatunk, ettől kaland és öröm a beszélgetés is, a filmcsinálás is. Az a baj, hogy ez a fajta működés ma már magyarázatra szorul, mert így nem készül film. Másképpen készül mindegyik: egyféleképpen.

– Miki bácsi, a westernre hivatkoztál az imént. Annak azért van világosan elmesélhető története.

Grunwalsky: Mindenki előre tudja, hogy a Pat Garett le fogja lőni a Billy the Kidet. A westernben a sztori olyan, mint régen a regék, a mondák. Közszájon forgó történetek. Bátran leforgatták hát ugyanazt ötvenszer. A Jesse James balladájának számtalan variációja létezik. A kép különbözik, de a sztori állandó.

Jancsó: Éppenséggel vannak elmesélhető történeteim, a legutóbbi, az Anyád!... ilyen. Nagyapa, örökség utáni hajsza... De ha elmesélem, előbbre vagy a filmet illetőleg?

Grunwalsky: Miki minden filmje ilyen. A történet csak ürügy. Az én filmjeim látszólag jobban „tisztelik” a sztorit, nálam egyenesvonalú mesét találsz. De nem az a fontos. Az én mániám a sors. Sors van, nem sztori. Az Utolsó vacsoránál most az az izgalmas, hogy noha már leforgattuk a film háromnegyedét, nem tudjuk a végét. Én legalábbis nem tudom. És te, Miki?

Jancsó: Én se tudom. Az Anyád...!-nál sem tudtuk. De már tudom, hogyan kellene továbblépni, és ha az interjú előtt nem bonyolódtunk volna bele a tűzijátékba, el is mondtam volna Ferinek, mire gondolok.

– Kronológia szerint veszitek fel a jeleneteket, vagyis a film vége a forgatás utolsó napján mutatja meg magát?

Jancsó: Nem feltétlenül. Lehet, hogy csak később látjuk meg, mi kerüljön a végére. Szóval hiába kérdeznéd, mi ez a film, mi lesz a vége – nem tudok válaszolni.

Még meg se kérdeztem, és már minden az ellen szól, hogy egyáltalán megkérdezzem. Itt beszélgetünk egy jó ideje, és az Utolsó vacsoráról az égvilágon semmi nem derült még ki. Ácsorogtam néha a forgatáson, találkoztam néhány baráttal-ismerőssel, Kapával (Mucsi), Pepével (Scherer), Emesével (Vasvári), Szarvas Józsival, Csoma Judittal, Horváth Lajos Ottóval, Galkó Balázzsal meg egy-két új szereplővel, Börcsök Enikővel, Schell Judittal... Őket hiába kérdeztem. A forgatási hangulat a szokásos, szeretet, jókedv, fáradtság körös-körül. – A film egészéről nem tudok mit mondani. A forgatás előtt kapunk néha egy-két oldalt, aztán arra improvizálunk – mondja Kapa, de nem látom, hogy különösebben aggódna. Találkozom egy moldvai zenekarral is, fantasztikus figurák. Vonulnak zenélnek, nekik aztán mindegy, miről szól a film.

Grunwalsky: Mondok egy változatot, lehet, hogy Mikit is meglepem vele. Tehát. Van két pali, Kapa és Pepe, akikkel két filmet forgattunk, a Lámpást és az Anyád...!-at. Az utóbbi egyenes vonalú történet lett, ezt akartuk folytatni. Közben eltelt egy év, és nekünk egy év borzasztó hosszú. A történet darabokra tört, új szereplők léptek be, született-születik tehát egy zenés, millenniumi látogatás Budapesten...

Grunwalsky: ...2000 reggelén a Hősök terén felébred két pasas. Elvitatkoznak azon, melyikük Kapa és melyikük Pepe, aztán megállapodnak, helyrerázódik az identitásuk. Betévednek egy hatalmas épületbe, és itt nyomokban előfordulnak azok az alaphelyzetek, amikkel az előző két filmben már találkoztak. Közben akár egy körszínpadon, felbukkannak táncosok, mindenféle zenekarok, a film egy időre el is veszíti a két főhőst, és egy belső epizód, fiatalok lírai novellája ékelődik ebbe a körpanorámába. Aztán elhagyjuk a házat, Kapa és Pepe átvezetnek bennünket egy utolsó vacsorára. Ott megjelenik Gyula, a Hernádi és Miki bácsi. Nem azért, hogy elbúcsúzzanak, hanem hogy megállapodjanak: a barátság örök. Kapa és Pepe pedig részt vesznek egy pincérversenyen, ahol ki lehet futni a világ végtelen széléig. Addig tart a verseny. Na, ez a film sztorija. A Niagaránál végződik, természetesen.

Grunwalsky: Most azt hiszed, hogy hülyéskedem. Pedig csak pontosan elmondtam a film történetét.

Grunwalsky: Ha én ezt elmesélem egy producernek, annyit mond: „Uram, ez ötszázmillió forint, vagy inkább egymilliárd”. De mi hülyék vagyunk, és pénz nélkül elindulunk egy világvégi versenyen. Leforgattuk a tizenkét napot, rendeztünk egy kéthetes népünnepélyt, feleannyi pénzből, mint egy átlagos magyar film költsége, már csak a vacsora van hátra és a szálak elvarrása. Néhány nap.

Jancsó: Ez mind így igaz, de: túl simának, magától értetődőnek hangzik. A forgatás előtti napokban azt mondtam Ferinek, hagyjuk, mert félek. Nem tudom, mi legyen. Elkezdtük. Néhány nap múlva ugyanez. Ültünk ott a bandával, és én megint csak kétségbeestem. Nem tudom, nem tudom, ezt hajtogattam. Most, tizenkét nap után már tudom. Feri mindig biztatott, erőszakoskodott: „Van egy kis pénzünk, muszáj tudni.”

Grunwalsky: Bele kell vágni. Mint a felvételekbe: soha nem kérek próbát. Amikor körülbelül összeáll egy jelenet, akkor kamerástul bele kell ugrani. Nincs ismétlés. Nagyon ott kell lennem, rácsodálkozni, mint aki először lát valamit. Először is látom. Ott és akkor írom a kamerával. Miki pedig ott és akkor nézi ugyanezt monitoron. Alapvetően különbözik a helyzet attól, amikor lepróbálod, majd megtervezed, hogyan is vedd fel.

– Amikor nézed a monitort, nem érzed azt, hogy az operatőr kiszolgáltatottja vagy?

Jancsó: Nem. Ezt a filmet ketten csináljuk. Feri a saját filmjeit egyedül csinálja. Ezt nem. Valami színes szaklap a következő ismertetést írta az Anyád...!-ról: „Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc, a három ismert rendező újra összeáll... „ Együtt gondolkodunk, együtt írunk, hogy is mondjam... Közös kaland, amiben meglepjük a másikat. Kettőnk közül én vagyok inkább a meghatódós fajta, bár a filmezéssel kapcsolatban ez nem jellemző. Láttam már mindent, sok mindent. De néztem felvétel közben azt a Feri által „bergmanosnak” titulált jelenetet. Csak a monitort láttam, de mivel ismerem Ferit, el tudtam képzelni azt is, hogyan „gimnasztikázzák bele” magukat az emberbe, ő és a kamera. Feri leszáll a gépről, valami dobozra kucorodik, földre térdel, rátámaszkodik a szereplő lábára, és pontosan, érzékenyen rögzíti, ami történik. Néztem ezeket a bőralatti szuperközelieket a monitoron – és meghatódtam.

Grunwalsky: Egy tévériportban Hernádit tegnap megkérdezték, mi volt a szerepe ebben a filmben: „Mi lett volna?! Negyven éve együtt gondolkodunk, beszélgetünk, minden ebből születik. Mit kellene még ezen kívül csinálni?!” Ezt hívják különben barátságnak. Gyerekkoromból ismerem ezt, amikor láttam apám egyetlen barátját. Bármilyen furcsa ez manapság, létezik ilyesmi. A barátod akár jelen sincsen, de te bekalkulálod, mit szólna ehhez vagy ahhoz a megoldásodhoz. Akkor is, ha eltérő a gondolkodásotok. Mert természetesen eltérő. Saját filmjeimben eszembe sem jutna azt csinálni, amit Mikinél. Itt viszont halálosan élvezem, ahogyan szolgálhatom az ő forma- és arányérzékét. Mert ő a karmester. Hernádi is szabadon gondolkodott erről: rábízta a regényét, forgatókönyvét a rendezőre. Kevés ilyen írót ismerek.

– Megemlítek egy másik írót: Krúdy Gyula. Neki állítólag köze van a ti Utolsó vacsorátokhoz. (Megjegyzésemet természetesen hatalmas nevetés kíséri. Jancsó mondatait még sokáig meg-megszakítja a kacagás, amit itt a szövegben felesleges és hiábavaló lenne érzékeltetni. Különben is, mint rögvest olvasható, Grunwalsky igenis megtalálja a szoros kapcsolatot.)

Jancsó: ...címeink különös történetei. Az Anyád...! eredeti címe Az újságíró és a halál volt, a Lámpást egy amerikai pionírregény címéből kölcsönöztük, de semmi köze a regényhez. Ha valaki azért nézné meg a filmet, mert arra számít, hogy az hasonlít két Krúdy-novellához – mellesleg két fantasztikus írás: Az újságíró és a halál valamint az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél –, az jobb, ha nem vált jegyet. Különben Makk Karcsi is, Bacsó is akartak már ezekből filmet forgatni. Az újságíró és a halálból csináltunk mi valaha forgatókönyvet, és abban nyomokban fellelhető volt még Krúdy, talán, de tavaly már eszünk ágában sem volt elővenni azt a könyvet.

Grunwalsky: Röhögni fogtok, mert egy valamiben szorosan kötődnek Krúdyhoz az új filmjeink: ha elolvassátok a korabeli kritikákat, láthatjátok, Krúdyt állandóan azzal cseszegették, hogy elkezd egy történetet, aztán elkanyarodik, nem akarja egyszerűen végigmondani a „sztorit”, hanem szüntelenül kerülőutakra téved, és látszólag hetet-havat összehord. Pedig csak költő – ezt már Ady állapította meg róla. Mi is kerülőutakon járunk. Az a különbség, hogy az Utolsó vacsora nem nosztalgikus és nem melankolikus. Laci, most lediktálom neked, hányféle zene szerepel a filmben, és láthatod, hogy tényleg összehordtunk hetet-havat. Kezdődik az Üzgin Üverrel, jön aztán a Szászcsávás Band, majd a Kispál és a Borz, külön Lovasi, zenél a Lyuhász Lyácint Ipari Bt., és szerepel az Állami Népi Együttes Nicola Parov zeneszerző fináléjával, van még a Savale Fanfare nevű román fúvósegyüttes, Csuka Mónika és a Baby Lady, trombitál Geiger György, Sebő Feri pedig Orbán Ottó-verset énekel. Eddig ők léptek fel. Ez az étlap azért rendben van, nem?

– Zenés millenniumi körképnek mindez megfelel, ám az nyilvánvaló, hogy ez nem mind a „ti” zenétek. Eszembe jut az előző két filmből Ganxta Zolee, illetve Lagzi Lajcsi. A filmek ironikus hangvételéből következően nyilvánvaló, hogy ezeket a zenéket és zenészeket is ironikusan kezelitek. Tisztában vannak ők ezzel?

Jancsó: Magyarul: kicikizzük-kinevetjük-e őket? Szó sincs róla. A világot cikizzük ki, azon belül komolyan veszünk mindent. Nem is lenne hozzánk méltó és elegáns, ha azokon nevetnénk, akik nekünk segítenek. Eljött hozzánk Lagzi Lajcsi barátságból, és nem kért fellépti díjat. Sőt, mikor először találkoztam vele, azt kérdezte: „Hozzak pénzt is?” Lagzi Lajcsi nem ciki – ő egy nagyon jó trombitás.

Grunwalsky: Nagyon kedves ember és jó zenész. Korjelenség ő is, a többiek is. Élő dokumentumok.

– Fura paradoxon jutott eszembe: a Jancsó-filmek, melyek a filmes stilizáció erős megnyilvánulásai, sajátos dokumentumfilmek is.

Grunwalsky: Korlenyomatok. Eszembe jut a Még kér a nép: a mai napig sajnáljuk, hogy kimaradt belőle a Halász Péterék csoportjával felvett jelenet. És nem politikai okokból. Akkor még nem igazán tudtunk mit kezdeni a mellékszálakkal, úgy tűnt volna, hogy csak a provokatív attrakció kedvéért teszünk a filmbe egy furcsa színházi társulatot. Cseh Tamástól Sebő Feriig számtalan „kordokumentum” lép be a Jancsó-filmekbe. Sokféle kulturális jelenségből áll össze a világunk: a rezes bandától Beethovenig. Ezt a sokféleséget szeretnénk őrizni a bezúduló amerikai típusú egyféleséggel szemben. A világ olyan lett, mint egy Fast Food, egy gyorszabáló étkezde, ahol maximum kétfajta kaja van. És senki nem főz. Megszűnt az a szellemi izgalom, hogy a vásznon egyedit, személyeset láthatsz. Rendben van, ilyen most a világ. De mi nem vagyunk ilyenek.

– A dokumentarizmushoz, a személyességhez kapcsolódik a három filmben engem leginkább izgató kérdés: ki kicsoda? Lagzi Lajcsi, Lovasi vagy annak idején Cseh Tamás valójában nem szerepeket játszanak, hanem ők maguk lépnek bele a filmekbe. De még az „igazi” színészek személyazonossága sem egyértelmű: említettétek, az Utolsó vacsora úgy kezdődik, hogy Kapa és Pepe – ők is, a többiek is saját nevükön szólíttatnak – ébredés után azon vitatkoznak, ki kicsoda. Ki-be lépdelnek; szerepből-filmből ki-be. Felolvasok egy konkrét példát. (Lázasan kotrok a táskámban, elvégre készültem én. A trilógia előző két darabját többször láttam, elolvastam Krúdyt, sőt a négy evangélistát is, biztos ami biztos, hogyan is volt az az egykori vacsora..., és ha forgatókönyvet nem is, jelenetfoszlányokat beszereztem. Kapa előhalászott a farzsebéből néhány oldalt, és a forgatás helyszínén, hála a trehány színészeknek, az építés és bontás határán billegő SZOT-szálló hatodik emeleti porában is leltem egy-két megtaposott faxpapírt.) Íme:

„... Emese, Enikő, Kapa és Pepe söröznek. Megérkezik Szarvas Józsi és Márton Pisti.

Ezekbe a helyzetekbe ti, alkotók is bármikor beléphettek és elbeszélgethettek a szereplőkkel, illetve szereplőkké váltok magatok is, sőt, látszólag bárki bekerülhet a filmbe. Úgy is fogalmazhatok, a „valóság” bármikor bekerülhet a „filmbe”.

Jancsó: Ez egyfajta személyes beszédmód, írásmód. Ugyanezt csinálja a betűkkel Esterházy és sok más író is. Nem régi jelenség. Az író belelép a szövegbe. Emlegettük Mark Twaint. Ő is ezt szerette volna, amikor megírta a Huckleberryt. Harmadik személyben, látszólag eltartott, szabályos történetben megírta saját életét. Az első személy főleg a költőkre jellemző. Vagyis egy költői műfajról beszélünk most. Kettőnk közül inkább Feri a költő, ezért is szoktunk néha azon vitatkozni, mely szálakat kell a történetben elvarrni és melyeket nem. Gyulával beszélgettünk a minap, aki még egyetlen pillanatot sem látott a forgatásból, és Feri megpróbálta neki elmagyarázni, miről is van szó. Ezek mininovellák, mondta, és igaza van. Ha kezedbe veszel egy novelláskötetet, nem kérdezed, miért bukkan fel újra egy-egy motívum, és miért tűnik el egy másik... Hoppá! Elfeledkeztünk a pécsi zenekarról, hogy is híjják őket...

Jancsó: Ők pécsi festőiskolások. Saját mulattatásukra játszanak. Frissek, fiatalok és nagyon őszinték. Nem egy megcélzott közönséget szórakoztatnak, hanem önmaguknak csinálják ezt a zenét. Együtt mulat velük a baráti kör, és ezen a körön belül egymást szórakoztatják.

Grunwalsky: Szerintem is. De ez nem baj. A világ ilyen miniközösségekből, minikultúrákból áll, még akkor is, ha ezeket minden erővel megpróbálják egybemosni. Vagy mert csak így adható el valaki, egy nagy világcímke mögé dugják. Ezáltal elveszíti személyiségét, címkévé válik maga is. De nálunk valóban Lajcsival találkozol, aki, akárcsak a többiek, hozza a saját kultúráját. Főleg a zenék – ezért költői ez a műfaj – rengeteg olyan kulturális réteg üzenetét hordozzák, mely kultúra másutt csak eltorzítva jelenhet meg. A mi filmjeinkben saját közegükben, saját színpadukon fölemelkednek egy villanásra, majd visszasüllyednek. Te pedig továbblépsz a kamerával, mint egy pikareszk millenniumi utazás részvevője. Egy szabadon, lazán kezelt mesében barátokkal kószálsz erre-arra. Ezért nem szabad minden szálat elvarrni.

Jancsó: De nehogy azt gondold, hogy mi bármikor is elméleti vitákat rendeznénk, mondjuk „a szálelvarrás módjai a filmben” címmel. Konkrét helyzetek vannak, és azok a helyzetek, többnyire vita nélkül, megszólalnak és megadják a megoldást.

Grunwalsky: Például tegnap: „Jaj, mit szól hozzá anyád?!” – elhangzik ez a mondat. Be kéne vágni egy arcot, gondoltuk, aki az anya lehetne. Legyen az a szereplő saját anyukája, mondta Miki. Az anyuka vállalta, rendben van, ez egy jópofa ötlet, de a néző még nem ért semmit. Próba közben, csak úgy, odaállt a színészünk az anyuka mellé. Egyszerre szólaltunk meg Mikivel – együtt jár az agyunk, ugye –: „Maradj ott a mamád mellett, és együtt nézzétek a monitoron saját magadat!” És a szálat úgymond elvarrtuk.

– Együtt jár az agyatok, mondod, Feri. Még otthon kiírtam egy-egy mondatot a veletek készült interjúkból. A két interjúnak semmi köze egymáshoz, a mondatoknak annál inkább. Jancsó: „Megélt tapasztalataim olyanok, hogy nem tudok semmivel száz százalékig azonosulni.” Grunwalsky: „Annyi mindent megéltem már, hogy nem tudok mértéktelenül lelkesedni, azonosulni vagy megrendülni.” Ebből mindkettőtöknél bizonyos távolságtartás és irónia-önirónia következik.

Jancsó: Az irónia nyilvánvaló. A távolságtartás már bonyolultabb ügy. Az irónia a „nyakig benne lét” regisztrálása. Benne vagyunk szarban, tejben, vajban – de nem ez a valóság. A valóság a te reflexiód minderről. Igen, távolságot tartunk a szartól, a méztől, de tudjuk, hogy az rajtunk van, ránk ragad. Az önirónia még nehezebb dolog. Senki nem lát rá önmagára. Ehhez az a fajta tudathasadásos állapot kell, amiben te fekszel a freudi díványon is, és te vagy Freud is.

Érzem, közeledünk a beszélgetés végéhez, újra és újra eszembe jut egy forgatás közben elcsípett beszélgetésfoszlány. Két várakozó színész, Kapa és Pepe próbálják megtudni, mikor kerül rájuk sor. Miki bácsi sorra veszi: – Most felvesszük a zenészeket, aztán én kiugrok az ablakon, és utána ti jöttök. – A Parlament felőli oldalon ugrasz? – érdeklődik Kapa. – Jó lenne, de a fény jobb a másik oldalon... A kívülálló számára mulatságos forgatási duma. Ami számomra igazán érdekes, az egy újabb halálugrás. A 79 éves Mester újra és újra provokálja a halált. Na erre kéne rákérdezni, ha van bátorságom.

– Tudathasadást követel az a tény, amiről már szó volt: Hernádi Gyulával magától értetődően léptek bele a filmbe és léptek ki onnan. Ez többnyire „halálos” belépés: részt vesztek egy utolsó vacsorán, előtte kiugrasz a hatodik emeletről, a Lámpásban lehangtompítózott benneteket egy kínai, de már 1990-ben, az Isten hátrafelé megyben kinyírtak benneteket. Játszotok a halállal.

Jancsó: Persze. Gyula is, én is egyházi iskolában nevelkedtünk, aztán, sajnálatos módon, egyikünk sem lett hívő. Sajnálatos, mert egyszerűbb lenne az életünk. Nem hiszünk a túlvilágban – de biztos, ami biztos, Gyula minden haverjával megegyezik, hogy aki előbb hal meg, az értesíti a másikat, mi van odaát. Két évvel ezelőtt meghalt a legjobb barátja, de semmi hír. „Megbeszéltük, hogy visszaszól – mondja Gyula –, mert ha mégis van ott valami, fel kell készülnöm. Nem szeretném, ha seggbe rúgnának, hogy nem voltam hívő. Legalább az utolsó pillanatban megtérnék.” Folyamatosan játszunk a halállal. Mindenféle kultúrában, akár a görögben, akár a sámánmítoszokban már az életben próbálnak találkozni és megküzdeni a halállal. Rokonaink hőse, a finn Vejnemöjnen a szó mágiájával küzd. Az őt támadó páncélost beledalolja a földbe. Szóval kibeszéled azt a furcsa és felfoghatatlan dolgot, hogy véges az életed.

Grunwalsky: Miért kérdezted a halált? Mikiék miatt vagy a filmek miatt? A filmekben végig játszunk a halállal. Ez is ki-belépés: folyton meghalnak és feltámadnak a szereplőink. A halál gondolata végig jelen van, de tragikus pillanat nincsen. Megérintjük, de otthagyjuk a halált. Egyelőre.

Jancsó: A születés óta a halál az első és nyilván utolsó reflektálhatatlan esemény az életünkben. Hogy játszunk vele, abból a reménytelen vágyból fakad, hogy elképzelhessük és megélhessük azt, majd reflektálhassunk rá. Természetesen nem lehetséges.

Grunwalsky: Mint amikor a pilóta belezuhan a Fekete Lyukba. Nem tudsz kiszólni: „Most!”

Jancsó: Mint a Concorde pilótája: az utolsó pillanatig arra gondol, hogy meg tudja menteni a gépet. És nem tudja. Na képzeld el azt a pillanatot.

Grunwalsky: Másként is lehet erről beszélni: mi nem a halállal játszunk, egyszerűen sokat dolgozunk. Hiába telik velünk az idő, film nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket.

– De mi lesz az Utolsó vacsora után? A trilógia harmadik darabja is kipipálva.

Jancsó: Egy fenét trilógia! Az Anyád...! után elkezdték – mások – használni ezt a szót. De én soha nem trilógiát akartam csinálni. Készül most egy új film, amiben ugyanazok a hőseink, mint korábban. De belépnek új szereplők, új szálak is, sokrétűbb, talán gazdagabb ez a film, mint az előző.

– Legutóbbi filmed, a Visszatérés kapcsán hasonló dologról beszéltél Feri: nem veszítetted el a főhősödet, de széttartóbb, sokszálúbb lett a történet.

Grunwalsky: Reflexió ez arra, hogy hihetetlenül lebutult a világ. Újságot olvasol, televíziót, filmet nézel, azt tapasztalod, hogy manipulatív módon egyfelé terelik a figyelmedet. Az emberek egy része átadja magát ennek, és vagy semmiről nem beszél vagy a semmiről beszél. Szó szerint: mint az óvodában lökdösődő gyerekek, ütődnek üres szótól üres szóig. Ösztönösen tiltakozol ez ellen, és meg akarod mutatni mindazt, amit látsz. Mert a világ igenis gazdag. A kultúra maga a tekintet. A számtalan megszólalást, színt, réteget begyűjtő, a világot összetettségében fókuszáló tekintet. A csőlátás unalmas és sematikus. Hatalmas apparátussal létrehozott, hamis, előregyártott tervrajz. Finanszírozás, menedzselés címszó alatt lerakják neked a síneket, és csak azokon futhatsz be a pályaudvarra. Így tüntetik el azt, ami benned különös. Valószínű, hogy így kezelhető és „érthető” a világ. Könnyebben közlekedünk, ha csak ezen a repülőtéri fénynyelven beszélünk egymással. Mi viszont saját szavainkkal beszélgetünk, és állandóan változtatjuk a látószöget. És akkor azt látjuk, hogy a világ érdekes.

– Hadd idézzek még egy interjúból! Kérdés: „És mi lesz Emesével? A filmben végig anyáznak, csak őt nem sikerül anyává tenni. Végül lesz neki gyereke?” Jancsó Miklós válasza: „Ha ebben nem, majd a következőben.” Szóval beígértetek egy gyereket.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2000/10 04-09. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3072