Kubik Elvíra
Anya csak egy van. Nagymama viszont kettő. Ebben a filmben a kettő – egy és ugyanaz. Az FBI ügynök (Martin Lawrence) eljátsza Big Momma-t. Talán egyedül az ő figurája nem gagyi, minden más fantáziátlan, gyenge, unalmas, tele klisékkel, előre kiszámítható fordulatokkal. Legalább nevetni tudnánk...
Big Momma kétszáz kilójával és az ehhez passzoló minimum kétszázas stílusával viszont szórakoztató. Le is húz róla a rendező minden hájcsíkot. Szőröstül, bőröstül el kell fogyasztanunk a Nagymamit, ám egy sor alpári helyzetkomikum láttán – páldául amikor hosszú perceken keresztül végzi nagydolgát a toaletten – megakad a torkunkon. Ráadásul Big Momma – azaz FBI ügynökünk – beleszeret bűnösnek vélt védencébe (hogyan is lehetne másképp), és mindent elkövet annak érdekében, hogy vallomásra bírja, mert természetesen meg van győződve ártatlanságáról. Szóval a romantikus szál összeszorítja Big Momma hájait, parányi rést sem hagyva a gyanakvásnak. Ez megmarad a nézőnek, aki már alig várja, hogy történjen valami. Valami, ami több annál, mint szerencsétlen Big Momma viszontagságai a komikusnak vélt helyzetekben. Várnánk magát a főbűnöst, aki önszántából szabadult a sittről, és természetesen ezerrel keresi a pénzt. Ehelyett FBI ügynökünk, azaz a Big Momma a templomban, a helyi gyülekezet előtt, a fekete kórus élén (Made in USA) kétszáz decibeles didaktikával arról énekel, hogy mindenki boldog lehet, ha megszabadul nyomasztó titkaitól.
Végül persze Big Momma-ról lehull az álarc – pontosabban fél arcáról, leszakad a háj. Ezzel akár vége is lehetne a földhözragadt helyzetkomikumoknak, de ekkorra megérkezik az igazi Big Momma. Lehet, hogy neki jelleme, sőt személyisége is van?!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 60-61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3067 |
