Varró Attila
Lassan négyszáz éve folynak komoly viták a Shakespeare-drámák eredetét illetően, a lehetséges jelöltek között felbukkant már Francis Bacon, Jonson és Marlowe, valamint a teljes spanyol inkvizíció. A nemzetközileg elismert Shakespeare-szakértő, Kenneth Branagh tavalyi manifesztuma újabb szenzációs felfedezéseket tár a nagyközönség elé, friss esélyesekkel gazdagítva a listát. Hogy Cole Porter használta a jól csengő álnevet, azt az 1954-es Csókolj meg Katám óta elfogadott tényként kezeli az irodalomtörténet, Gershwin és Irving Berlin személyét azonban kétségtelenül Branagh pottyantotta a cilinderbe. Lóvétett lovagjai majdnem három évszázados színpadi embargó, és további egyszáz éves filmes mellőzés után végre megszólalhattak a mélyen tisztelt publikum előtt, méghozzá mindjárt eredeti szöveggel, a reneszánsz hajlékony és nyelvi leleményekben bővelkedő musical-slágereit dalolva.
Három évvel korábbi csonkítatlan Hamlet-adaptációja lanyha fogadtatása után Branagh újra nagy lendületet vett, de átesett a ló másik oldalára: a talán legkevésbé ismert Shakespeare-vígjáték körülbelül kétharmada esett áldozatul a korszerűsítés csatamezején, monológjai többségét békebeli táncdalok váltották fel, amelyek az átíró-rendező szerint mind gondolataikban, mind hangulatukban tökéletesen megfelelnek az eredetinek. Nem mintha ez manapság bárkit is érdekelne: a kérdés inkább az, hogy önmagában működik-e az SFC 30-as évekbe helyezett romantikus musical-tündérmeséje, amely történetesen a Lóvátett lovagok címet viseli.
Tekintve a területen jóformán járatlan szereplőgárdát és a két szövegsík tökéletes disszonanciáját illető kétségeket, örömteli meglepetést jelent a végeredmény: Branagh magával ragadó, koherens, sőt helyenként még szellemesnek is nevezhető stílbravúrt koreografált felemás alapanyagából. A korábbi adaptációiból már ismerős erőteljes látvány-effektek (lendületes kameramozgás, mozgalmas tömegjelenetek, dekoratív díszletek) pontosan illeszkednek az MGM-klasszikusok operettvilágához, sőt a lelkes rendező kronologikus tabló-sorozatot szerkeszt a műfaj tiszteletére: Busby Berkeley-féle kosztüm-kavalkádok, Esther Williams-víziparádé, Fred Astairt idéző légibalett, valamint egy hamisítatlan Bob Fosse szexkoreográfia villantják elénk a musical legendás pillanatait. Bár az új történet kétségkívül megsínylette a híradófelvételek vulgár-zsurnaliszta zanzáját és a happy end érdekében hősi halált halt a melankolikusan nyitva hagyott eredeti befejezés, a formai remeklés legalább az ifjú bárd játékos szellemét megidézi a mai nézők számára.
Jöhet a Macbeth-jégrevü.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3061 |
