Kőniger Miklós
Egy kiállítás, amelyen fölbukkan egy tizenkilenc éves kabarétáncosnő: Marlene Dietrich.
A berlini Bodo Niemann-magángaléria a húszas, harmincas évek művészetét kutatja és mutatja be. Ádáz keresésekhez, a felfedezés örömét sugárzó kiállításokhoz bizony szponzorok is szükségeltetnek, akik néha kénytelenek mélyen a pénztárcájukba nyúlni. Ezúttal a Mercedes Benz nagyvonalú segítségével sikerült egyedülálló bemutatót összehozni, Kicsit bolond címmel.
Az egykori Nyugat-Berlin belvárosában meghúzódó kiállítóterem a nagy „aranykor”, azaz az első Világháborúból nehezen kikászálódó főváros Revue-Cabaret világát „táncoltatja” 1933-ig. Izgalmas látvány tárul a közönség elé. Színeiben pompázatos, vad, ötleteiben néha hajmeresztő revü- és kosztümtervek, mélybarnálóan gazdag fotódokumentáció; harsányan humoros, erotikus plakátok; „összeegyeztethetetlen” színvariációjú festmények. Az üvegszekrényekben fantáziadús műsorfüzetek, ingerlő reklámok, foszladozó magazinok, „szédült” gramofonok, elkopott hanglemezek, alig vagy éppen elhasznált gramofontűk káprázatos összhangban „táncolnak”, mint egy ezer lábú revügörlcsapat. A fotógyűjteményből a szépséges és zseniálisan bandzsító Joséphine Baker kacérkodik ki felvidítóan. A több filmben is epizódszerepet játszó, korát megbabonázó, a társművészeteket megihlető, meztelen „Ausdruck” táncosnője, a ciklámenvörösben úszó Anita Berber éppúgy helyet követel magának, mint Fritzi Massary malomkorong nagyságú „Víg özvegy kalaptartója”. Claire Waldoff kabaré tingeltangelja, Waleska Gert csúfondárosan groteszk tánc „szólóvariációja”, no meg a tánckarok... A kissé húsos Haller- és Charell-revügörlök megmosolyogtató tánckompozíciói szívderítően idézik az egykori Berlin éjszakai életét.
A kiállítás szenzációja egy kalandos sorsú hagyatékból előkerült fotósorozat. Az ismert berlini fotóművész, Emil Orlik, akinek festményei szintén jelen vannak a kiállításon, 1932-ben hunyt el. Hagyatéka először Prágába került a festő bátyjához, majd annak házvezetőnője jóvoltából a németországi Regensburgban, egy része pedig Londonban került kalapács alá. A házvezetőnő mindössze néhány szignált könyvet tartott meg magának. Halála után, a lakás felszámolásakor az egyik kötetből egy boríték esett ki. Tizenhárom darabból álló portrésorozatot rejtett, amely Marlene Dietrichet és kolléganőjét, Resel Orlat ábrázolta. A felvételek készültekor, 1923-ban Dietrich délelőttönként még Max Reinhardt iskolájában tanul, esténként pedig mint „Thielscher-Girl” Guido Thielscher kabaréjában táncol. Hol készültek ezek a fotók? Miért ilyen egyértelműen intim a kapcsolat a képeken a két színésznő között? És nem utolsósorban: mi célból készítette a fotóművész Emil Orlik ezt a filmkompozíciós sorozatot? Nem tudjuk. A poétikus felvételeken a natúrszépségű, kezdő színésznő sugárzó fiatalsága hódít. Melankolikus tekintete, elegáns kéztartása, könnyed féldekoltázsa már következtetni enged valamire.
Még egyszer átlapozva a színes, eredeti fantáziával elkészített katalógust (30 DM), megakad a szemem egy cipődivat-bemutató beszámolóján. Azonnal felhívom a galériát, mert a cikk fotográfusa...
Bodo Niemann galériatulajdonos: „Sajnos, nem adhatok pontos választ. Azt persze tudom, hogy a harmincas években rengeteg magyar művész dolgozott Berlinben, és azt is, hogy Balázs néven létezett egy galéria. Azt viszont nemigen tudom elképzelni, hogy a filmesztéta, forgatókönyvíró Balázs Béla rejtőzne a név alatt. Bár minden elképzelhető, hisz ebben az időben a szakmán belül is nagy volt a munkanélküliség. Ha megtudok valamit, visszahívom.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=306 |
