Gelencsér Gábor
A katedrától az iskolapadig új könyvek segítik a médiaoktatást.
A mozgóképkultúra és a médiaismeret jelenléte a közoktatásban nem pusztán a tanárképzést és a tankönyvek, tanári segédkönyvek, szöveggyűjtemények kiadását teszi szükségessé, hanem szemléletváltást is sürget: miképpen lehet a hagyományos (film)esztétikai álláspontról elmozdulva az audiovizuális média szerkezetét a közös alapokból kiindulva értelmezni. A hangos mozgókép struktúrája ugyanis mind a film-, mind a televíziós, mind a digitális kultúrában azonos; a különbségek – akár a hordozó, akár a közeg, akár a műfaj szempontjából – magasabb szervezettségi fokon jelennek meg.
A nézőpontváltást az oktatásban azonban nem elméleti megfontolások teszik szükségessé, hanem egy nagyon is gyakorlatias, iskolán kívüli körülmény. A gyerekek már egészen kis koruktól kezdve nem mint „esztétikai szervezettségű mozgóképpel” találkoznak a filmmel. Elsősorban nem a hagyományos filmművészet közvetíti számukra ezt a formát, hanem az audiovizuális kommunikáció legkülönbözőbb típusai, a filmek befogadása pedig egyre ritkábban történik mozikban, a közeg ma már döntő részben a televízió, a videó vagy a számítógép. A médiumok, a műfajok és a műsortípusok szempontjából hihetetlenül nagy a szóródás, miközben a jelentés szerkezeti alapjai – a „nyelvi kódok” – ugyanazok. Ebből az egyszerű tényből következik, hogy mindenfajta mozgóképi „szöveg” értelmezését az „olvasásnál” kell kezdeni, ami nem más, mint a sajátos kifejezési eszközök tudatosítása. Ennek birtokában folytatódhat a jelentéskutatás egészen az adott médium természetének feltárásáig – ami valahol a hatalom (elvont és gyakorlati) kérdésével szembesít. Ez utóbbi tudatosítása persze nem lehet közvetlen pedagógiai cél, noha – s lehet, hogy ezen a téren konzervatív vagyok – a kritikai attitűd közvetítését az oktatás alapvető feladatának tartom (ráadásul nem csak a média területén). S bármilyen „ideológiakritikánál” hasznosabb és termékenyebb, amikor az értéket a tökéletes formai felépítésben fedezzük fel, az értéktelent pedig egy ügyetlenül összetákolt „filmmondat” leplezi le. A befogadás autonómiája így válhat kikezdhetetlenné.
Ehhez a munkához kapnak segítséget tanárok és diákok a közelmúltban megjelent két médiatankönyvből. Knut Hickethier Film- és televízióelemzése elsősorban tanári kézikönyvként ajánlható. A szerző széleskörű tudományos kitekintéssel, ugyanakkor a gyakorlati-pedagógiai felhasználhatóságot figyelembe véve állította össze munkáját. Ez magyarán azt jelenti, hogy a könyvnek nem a megállapításai, hanem a szemléletmódja eredeti: a film és a televíziós műsorok közös elemzésével egyfelől kiemeli az audiovizuális kommunikáció struktúrájának alapvető azonosságát, másfelől a különböző médiumok természetéből következő eltéréseket. A könyv gerincét a klasszikus filmesztétikai tankönyvekből ismert témakörök alkotják: a kép, a hang, az elbeszélés, a montázs, a szerepjáték elemző leírása, állandó kitekintéssel mindezen kifejezőeszközök televíziós alakváltozatára. Általában nem fedezhető fel lényeges különbség a mozgóképi kifejezőeszközök között aszerint, hogy melyik médiában jelennek meg – ez pontosan a kiinduló állításunkat igazolja –; a hang használata vagy a montázs lényegében ugyanúgy működik a filmekben vagy a televíziós produkciókban. A különbségek mentén viszont – például a „szerepjáték” fogalmánál vagy a „dokumentum–fikció” kérdésénél – elsősorban nem az eltérő „nyelvjárásokra” derül fény, hanem az intézményrendszer, a kommunikációs forma, a diszpozíció – röviden a média társadalmi szerepének természetére, valamint az ebből következő, a formai kifejezőeszközöket sem kímélő hatásokra. Ez a visszahatás természetesen a hagyományos filmművészet esetében sem elhanyagolható – lásd „műfajkényszer” –, a televízió szempontjából viszont döntő jelentőségű. Sőt, az egyes televíziós műsorok elsősorban a médium természete felől értelmezhetők – mint a Mindenható Műsorrend, a Program elemei –, míg a film esetében nincs jelen ilyen mindent elrendező „metaelbeszélés”. (Habár…?)
A Film- és televízióelemzés című munka kézikönyvként történő használatát megkönnyíti Györffy Miklós gördülékeny fordítása, valamint az eredeti példaanyag itthoni ismeretekhez igazított adaptációja – megnehezíti viszont az irodalomjegyzék változtatás nélküli közlése. A hivatkozások közül ugyanis jó néhány mű magyarul is olvasható.
A médiaoktatásbeli szemléletváltás nehezebbik útját választotta Honffy Pál, amikor 10–14 éves gyerekek kezébe adható munkatankönyvet írt. A Képek, mozgó képek, hangos képek – saját műfaji meghatározása szerint – „médiaismeret kezdőknek”. A szerző mintha Hickethier kiindulópontjához („Még mielőtt megtanulnának olvasni a mai gyerekek, tudnak már bánni a televíziós készülékkel és értik a filmet”) igazította volna módszerét: nem elemez – noha a kötetet egy mintaelemzés zárja –, hanem minduntalan a mozgókép látható-hallható jelenségeire kérdez rá; a felületre, amin a sajátos kifejezőeszközök – az elbeszélésmódtól a képen át a montázsig – láthatóvá válnak. A szemléletváltás eredetiségéhez azonban nem férhet kétség: a most megjelent munka lényegében Honffy 1979-ben (!) kiadott Filmről, televízióról középiskolásoknak című tankönyvére épül: e mostani kiadvány kérdve kifejtő módszere, a fejezeteket záró összefoglalók és a gazdag képanyag a húsz éve megfogalmazott, a taníthatóság szempontjából ma is érvényes ismeretanyagot teszi a kisiskolások számára is befogadhatóvá. Így éri utol a gyakorlat az elméletet…
Knut Hickethier: Film- és televízióelemzés. Fordította: Györffy Miklós. Krónika Nova Kiadó, 1999.
Honffy Pál: Képek, mozgó képek, hangos képek. Műszaki Könyvkiadó, 1999.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3056 |
