Ardai Zoltán
Az egymással kereszteződő bűn-ösvények kiadják egy világváros rajzát. A chandleri cselekmény nem hammettesíthető.
Túl az első világháborún Európa vonzása még egy ideig apadásra ítélte az amerikai városok literátus erőit, ez a csábképesség azonban a harmincas években törést mutatott. Addigra már ott tündökölt az új konjunktúrájú, hangosfilmes Kalifornia, írók raját telepítve a változó script-igények közelébe. Nem az északi tavaknál, hanem itt bontakozott ki a chicagói születésű Raymond Thornton Chandler bűnügyi tematikájú prózaírása, amelyen épp csak átszüremlenek a Michigan Avenue fékcsikorgásai. Az ő műfaj-meghaladó detektívregényeinek magányos főhőse Los Angelesben tanyázik szerény jövedelemmel, a kaliforniai éjszakát méri fel állhatatosan újra meg újra, „mint birtokát a tulajdonosa”.
A Philip Marlowe-krimiszéria egyes szám első személyben előadott gubancos történetekből áll. Megannyi mozzanatuk a magánnyomozó Marlowe tekintetén át kerül elénk. Igaz, hemingway-iánus módon kiemelt strukturális szerep jut a dialógusoknak – túlnyomórészt a száraz mindennapi gyakorlatiasság nyelvén peregnek ezek, és Chandler rávalló minőségi fejlesztést is produkált a kiélezetten józan, tartalmas kereplés dolgában –, ugyanakkor a „belső” megjegyzések és tömör leírások aránya sem csekély. A szerző mindenekelőtt saját személyét vetítette bele Marlowe tekintetébe: elsősorban önmagát kreálta könyveiben valamelyest strapabíróbb lénnyé a való eredetinél, a szemléleti kiinduló-képlet megőrzésével. Az így nyert alaknak van eleganciája, noha darócdurva napjai rendszeresek. Padlóra is küldhető. Nem vasderekúan, hanem „elnyűhetetlenül” tetterős, fanyar kedvű, fellengzősségekre nehezen kapható fenomén, mégis, már kezdetben szintúgy magára vont olyan címkéket, mint a „romantikus lelkű” vagy az „érzőszívű”. Utóbbi jelzők felől ugyan akár a Mad Max-lelkülethez is köze lehetne, de nincs. Szomorkásságának külön ereje van; az sem engedi ezt. Viszont a metafizikus ittlét-élmény – amely így vagy úgy mindig halálközeli – a bűnügyi irodalomban szokatlan intenzitással árad Chandler 1939 és 1949 közt publikált regényeiből. Feltűnő egyben, hogy mennyire nem a rilkei foglalat szellemében – „... vendég vagy. Kinél? Borzongva nézel vad mezőkön át” –: Marlowe nem képes hontalannak megélni magát a két óceán közti tereken, olyankor sem, amikor „a szívét egy cipőfűzőn látja lógni”.
A hosszú álom glisszandós gordonkázása és A magas ablak morbid szürkezúgás-kompozíciója közt az 1940-ben megjelent Kedvesem, isten veled! capricciózus kioldódást, erőgyűjtést jelent a Marlowe-szériában. Az emelkedetten borús kicsengést figyelembe véve is a derült Chandler mutatkozik itt meg: a karcos Marlowe-humor olykor már tobzódik; egészében tisztázódik a most bevetett, viszonylag kevésbé bonyolult sztori (édesbús banditahistória, a Fei Tsui Jade meséjével megspékelve); a széria-főhős gyakran szalonspicces, és soros flörtjei közül az egyik akár idillikusnak is mondható (unikum-eset). A környezet, amelyben mozognia kell, közben itt is szálkás, mint egy marhakarám. Az 1953-as, bővebb lére eresztett A hosszú búcsú (Elkéstél Terry!) már másfajta enyhületet, bizonyos rezignációt hoz: az előzményeket nem megtagadó (még elég keserű, még elég földkaparó prózájú), de végleges kiengedést. Míg a korábbi, karcsúbb kötetek lapjain Los Angeles a romlás még félig eleven – tövises – óriásvirágaként irizál, az Elkéstél Terry!-ben már csak puszta művirág-gigásznak mutatkozik, mely fölött a kihányt koktél szaga terjeng elégikusan. Ezúttal kevésbé rémítő, barátibb az elbeszélés, de elvész A magas ablak és a „vidékre kimozduló” Asszony a tóban fel-felizzó klasszicizálásának méltósága. Chandler a második világháborús években végig a húszas évek (poszt-hooverivé átfazonírozott) történeteit írta, részben a casablancai sakkjáték stílus-ihletésével, ám regényeit úgy tömte meg szürkülő hullákkal, esőcsíkos, rücskös falakkal, hogy légkörüket csak a modernitás akkori-legújabb stációja gerjeszthette. Ott oszladozik néhány gyászolnivaló-de-nincs-idő-meggyászolni-tetem az 1949-es A kicsi nővérben is; ez az utolsó a vigasztalan sivárságra fölöttébb érzékeny Chandler-pulpfictionök sorában. Van benne jeges whisky is, meg Chanel 5 töményen, Dolores Gonzalez fényesfekete Mercuryval a Sunset Boulevard-on; mindezzel együtt a regény amúgy távolabbról (az olvasási időn túl) nézve egy ridegen meredő szögletes halálemlékműnek, egy vésetes, csonka oszlopnak a szépségével hat. A magas ablak meg mintha az előérzetes húszas éveket mutatná: a lélegzetelakasztóan komor fejezet-lezárások némelyike expresszionista vízióként is helytálló reálkép, tompa láztól áthevülten (például: csupán vinnyogni képes elvásott fogú woman valami székről a száját tátogatja, mire „A vörös ember csendesen kiment a szobából”.)
Los Angeles lankáin
Tolkien grandiózus meseregényében rálátás nyílik egyebek közt egy sötét rétre, nem a Mordornak nevezett körzetben, hanem ennek határvidékén. A mező időtlen éjszakában áll, és temérdek virága édes hullaszagot lehel; az itteni humusz az idebódult antropoidok tetemeiből vastagszik. Fölöttébb vonzó hely a regénybeliek számára, de az óvatlan könyvbarát magát is azon kaphatja, hogy odavágyik. A fertelmes szépségű helyszín felmutatása önmagában talán kevés volna ehhez: a látomást biztos módon a csábos cselekmény juttatja fel a Baudelaire- és Ady-viselt olvasó ingerszintjére. Akárhogy is, a Thanatosz-ösztön hamar felélénkül, amikor esztétikai kiterjedést nyerhet, adódjék lehetősége akár a művészeti, akár a primer oldalon. Maradjunk a szerzőknél; Jókai is kiváló örömmel írja le azt a hollandi tájékot, ahová az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból címszereplője elviszi gyanútlan feleségét, hogy ott eleméssze. „Méltóztatnak, kegyelmes uraim, ismerni azt a vidéket? ... mély pocsóták s magas homokbuckák váltogatják egymást, telenőve rőt színű bozóttal, rekettyével és hangafával...” – ez csak a bevezetés; a táj jellemzése oldalhosszat tart. Majd következik a házastárs pusztulásának jelenete: nem elkopott előadás, máig masszív „egzisztencialista” élményt nyújt. Az amerikai irodalomban először Edgar Poe mutatott szerelmet hullafoltos lankák iránt. Poe-t sokáig E. T. A. Hoffmann Európájába is visszahúzta a képzelete; egyik korai short storyja (a Metzengerstein) tanúsága szerint a magyar pusztát is megvágyta. Ráérzett viszont idővel, hogy hazája a sápasztó tájhangulatok dolgában sem alábbvaló távoli hazáknál. Lokális észrevételei a XIX század végén, Ambrose Bierce novelláiban rendkívüli hozamúakká bontakoztak, nem szólva A csavar fordul egyet című Henry James-kisregényről. A közelmúlt és a jelen vastag amerikai horrorfóliánsai pedig már gyantacsurgásig telítődtek USA-zamatokkal.
A két világháború közt az érdes életű Dashiell Hammett olyan detektívregényeket publikált, amelyek egyszerre söpörték félre a rejtvény-centrikus krimik kedélyét és E. A. Poe érző kísértetét. Utóbbi nem szorult perifériára a sötét tónusú amerikai kalandirodalomban, csak épp Hammett ösvényén nem juthatott szerep neki; egyelőre úgy látszott. A „keményre forralt” címzetű bűnregény-irányzat csak abban az országban keletkezhetett, ahol elkoszladt bérházak úgy tudnak kiállni a földből, mintha az alanti sziklatömeg végződései volnának – szemben az Ó utcai málladozással –, és ahol előrelátható volt, hogy ha majd automaták jönnek, és ezeket is rágja a kor, a húgyban-szemétben billegő, összevissza horpadt szerkezetek is kattogva kiadják majd a te visszajáró öt- vagy egycentesedet, amiért ugyan te kötelet sem vehetsz magadnak. A nagyvárosi „hard boiled”- krimik szerzői közül a '30-as évek végétől főként Raymond Chandler tűnt ki. (Korábban csak elbeszéléseket írt; Ted Carmady, Johnny Dalmas nyomoztak azokban.) Saját irálya a „tough school” titulust nyerte, miután követői is akadtak. Ám az ő könyveiben honos (nem Hammett-módra „acélos”, hanem „szívós-rágós”) keménység olyan összetett képletű, és – mégiscsak egykedvű, higgadt módon – olyan távoli összefüggéseket vesz fel, hogy Chandlert a „hard boiled”-ben nem lehetett sem remekül utánozni, sem felülmúlni. Miként a francia detektívsztorizásban Simenont sem. Sebastien Japrisot el is hagyta a hivatásos-detektíves formát – mint eleve így tett már régebben Patricia Highsmith –, hogy önálló poézis, egyedi krimiszerzői buké dolgában Simenon mellé léphessen. (Japrisot-nál túlélő áldozatjelöltek, egyben üldözöttek fejtik fel az őket körülvevő szövevényt, és a szövevényben rendre szerepelnek pszichoerotikus személyi titkok – kecsesen felvitt tragikus aurával –, finom minőségű lelki mákonyok, fenséges méreganyagok – vagy legalábbis sármossá pödrődő hitványságok –, elvégre Japrisot anyanyelve azonos Stendhaléval és Proustéval.)
A Hammett-féle magándetektív dinamikája metsző. Teremtője maga is hosszan próbálta ezt a pályát, könyveiben innét redukált (szemben Chandlerrel, aki filoszibb önmaga felől bővített). Nyomozója egyben operátor, nyerskezű ügyintéző. Nem kínai-mintás fotelbe süppedt rejtélymegoldó géniusz, aki cukorkát szopogat és szantálfa-füstöt legyez maga felé, hanem olyasvalaki, aki az utcarengeteg gazfickói közt forogva alakult önmagává és aki közvetlen versenyben áll a gazokkal. Sam Spade (a gonosz faragványhoz hasonló arcú „Szőke Sátán”) friss, recés alakja – érkezésekor – mintha örökre a múltba lökte volna Poe egyik részét, Poe-t, a merengő rémlátót. A gengszterekkel viselt harc Spade-iskolás architektúrájának is megvan a varázsa – különösen azzal a benyomással, hogy ennek már sose lesz vége, és e harc ízei, meg ahogyan a nők belekeverednek, immár az élet fő ízei. Csak éppen elgépiesedéssel fenyeget. De a gengszter-kor nem várt résztvevőjeként hirtelen ott termett a színen Phil Marlowe, a chandleri szabású bűnkutató, aki egyszerre-egyaránt szívós a Spade-i modern kondicionáltság és az időhöz kevésbé kötött szenzibilitás dolgában. Ugyanakkor Spade-nél inkább eltart ő a belügyi-romantikás társaságoktól, tisztábban választja ki a munkakapcsolatait, még ha regényenként plusz-leütéseket kell is szenvednie ezért. Ő az a magányos tisztességes L. A.-ben, aki a holtembert rejtő házból a felfedezés után kilépve, az alkonyi utcán megállva a körmén gyújtja meg a gyufát, ám közben átérzi, hogyan hullámzik a vöröslő, magas fű körülötte a dombokon, és odalát Poe-ra is, amint az ott jár-kel „tengerpart bús mezején”. Még arra sem szabad mérget venni, hogy Emily Dickinson sorsát és verseit nem idézi maga elé Marlowe, amikor rázós csinnbemenéseire indul. Ilyen kopófejnek abszurdum korrumpálódnia vagy visszahúzódnia ép bőrrel a további feladatok elől. Ő városi lény, e két esetben pedig semelyik város nem tudna kínálni neki semmi olyasmit, ami felérne meglévő mord életörömével, ezt viszont elveszítené. A poétikus szemléleti hajlam, a humorérzék és a gyakorlati erények kombinációja garantáltan élvezhetővé teszi tisztességtudatát, ha aktivitását nem is minden órában. Chandler technikája, ahogyan mindezt értésre adja, indirekt, szórásos, a regény-egészeken szétterített. Helyenként erősebb motivikus koncentrációk törik át a szigorú „hard boiled”-szövetet (mint például A hosszú álom befejező oldalán). Alkalom nem kevés adódnék a nyíltan és hosszasan (lidérc-)lirizáló környezetfestésre; ezeknek a szirénhangoknak a szerző rendszeresen nem enged.
Az így előtáruló Los Angeles nem a kiteljesedett, hanem a csak nagyrészt kiteljesedett bűnösség városa. Ennek a hatalmas fertő-növénynek itt-ott olyan szirmai is akadnak, amelyek felidéznek régi vagy másholi, méregtelen élet-aromákat. Marlowe asszociációs megjegyzéseinek rendszeréből kitűnik, hogy e pusztuló ízeket éppúgy számontartja, mint a nagy virág sűrűbben dögillatú sávjainak érzéki árnyalatait. Sőt, a kétféle tájékozódás nála egymást erősíti. Hogy éppen mi is történik, annak kuszaságán ő sem lát át – csak nagy sokára és csak nagyjából –; gyakran hidalja át blöffökkel a nyomozati dzsungelösvény szakadásait, és nem is mindig sikerül megőriznie az egyensúlyát. Ellenben humán kvalitásérzék dolgában olyannyira biztosan közlekedik nyomasztó bérlakások erdején át és az ugyancsak zombijárta álomvárosi függőkertek közt, mint Nathaniel Bumppo a delavárok földjén. Szórványosan felbukkanó szövetségesei zömmel eléggé viharvert állapotúak, de felismeri őket, ahogyan villámfényt látunk meg. Pedig esetleg arc sincsen: valahol egy nő háttal ülve odavet neki pár szót, mond valami értelmesen szokatlant, ő odalép, lenéz („a narancsszínű haj a gyökerénél alaposan szürkült”) és megkérdi: „Ki mondta ezt?” Mehet is rögtön tovább; egy-egy ilyen jel napokra balzsam a magaviseletének. Nem gépies rubrikázója a férfiaknak sem, na de a nőkben már egyenest megannyi külön várost (növényt) hajlamos látni, figyelve, mennyi és miféle szirom hogyan ép az illetőből és minő személyrészekre mi dögvész mennyire terjedt ki.
Hogy honnét terjed a romlás, az egyének mélyéről vagy a társadalmi mechanizmusok felől külön is, azt másképp érzékeli Chandler, és másképp Highsmith. Chandler ebbéli felfogása kevésbé vérfagyasztó. Sziszüphoszi munkája során Marlowe a Van Gogh-i tézis szerint mozog: e világ Isten rosszul sikerült, félredobott vázlata; tudatra kelt lényei jóvátenni nem tudhatják, de ami e pocsékságból mégis isteni (ami miatt az Alkotó hezitált, mielőtt félredobta a skiccet), azt éltethetik vagy elveszejthetik.
Iroda a vészben
Hollywoodi forgatókönyv-munkásként Chandler nem lehetett marlowe-ian független, bár kész filmcsinálási elvek szimpla kiszolgálójává sem kellett válnia. Konstruktív részesévé lett – nem utolsósorban ő is – annak a folyamatnak, amelyben a századközépi amerikai mozikrimik filozofikusan nyugtalanító szerkezeti rétegzettséget vettek fel. Más, noha szomszédos lapra tartozik a Chandler-megfilmesítések ügye, pontosabban a Chandler-könyvek cselekményéből kiinduló filmkészítményeké. Jut beléjük annyi Chandlerből, hogy a bármely évtizedbeli kriminéző ne érezhesse jólismert, kedvelt sínen magát, annál viszont kevesebb jut beléjük, hogy a gerjedő furcsaság és zavar többet érjen a fityfenénél. A hosszú búcsú 1973-as, Altman-féle filmrevitele alapmű-közelibb, összeállóbb félkrimi-delikátum, de a velőtrázóbb Chandler-regényekből csupa repedt mozibizsu készült, kicsit idétlen, érdekes fölöslegesség, szegről-végről vonzó csecsebecse.
Ami A hosszú álom Hawks rendezte alakváltozatában a legszebb, az szép volt már a Huston-féle A máltai sólyomban is: Bogart kevergése a monokróm helyszínváltó ritmikában, a kemény tárgy-közelképek fazetta-sora, és a hammettes cselekménykattogás. Ami viszont a legmulatságosabb benne: amint Chandler kitekeredik, hogy a záróképen (előírásosan) mátkapár legyen. Először is, mi a művészi indoka itt a The Big Sleep címnek, mondjuk a Pekingi ősz vagy a Budapesti tavasz helyett? Hawks-nál azt látjuk, hogy Marlowe beleszeret az egyik Sternwood-lányba (de nem ám az őrültebbikbe, hogy legalább valami ramazurit lássunk), és ügyet sem vet többé megbízójára, a nemezis felé tekintő Sternwood tábornokra. (Chandlernél a zord halálhangulat kapaszkodót nyújt Marlowe-nak a najádok lefejtéséhez.) Bogart a filmben nem érthetetlenül, de talán túl illedelmesen szeret, ehhez képest meglepő könnyedséggel tojik az atyára; a nyomozati ügy cserepei összerakatlanul hányódnak mögötte. A regény sem rakja hiánytalanul össze őket, ám ez a negatívum ott komolyabb jelentésű. Hogy a Chandler-cselekmények nem hammettesíthetők, azt a későbbiekben sem tűzték hirdetményként oromzatukra a stúdiók. Hisz e kérdésben még Faulkner sem állhatott a sarkára a Hawks-filmnél való közreműködésekor. Chandler a Highsmith/Hitchcock-kereszteződésnél dolgozva (Idegenek a vonaton) szerencsésebben járt.
Marlowe: küldött és ábránd-idol, de honnét és kiknek? A kérdéses társaság a humán értelmiségi szociálpozíción belül húzódik meg. Nyavalyás tagjai elragadtatással tekintenek a chandleri világ kardinális faktorára, a Ph. M.-irodára. Nem része ez az iroda semmiféle termelőcégnek vagy stúdiónak, minthogy csakis a Marlowe-működés része. Egyszál személy bástyája. Biztos bérlet. Ebbe az irodába mindenféle megbízók érkeznek, magukkal sorsokat hozva (őszintén vagy csalárdul, de valódiakat), és ezzel egyben megélhetést az iroda urának. A megbízatásokból úgy él meg ő, hogy közben meghívatást nyer velük: városjárásra, városfeltárásra, konspirációban Pallasz Athénével. Az iroda pipafelszerelést és brandyt is rejt, az éjfélkor véresen betántoruló irodaurat csaptelepes mosdókagyló és kötszer is várja. Mármost Hollywood nem kiemelten olyan közönségre bazíroz, amelynek egyesei efféle csodairodára inkább vágynak, mint lottó-öttalálatosra. A Chandler-kiindulású mozgókép mély szervi problémáját ezzel máris körvonalaztuk.
A chandleri cselekményforma alig áttekinthető ágbogassága önálló tartalmat is hordoz, ám egyben eszköz az irodából kiinduló nagy városjárás szolgálatában. Az egymást keresztező bűnfonalak összecsomózódásai adnak lehetőséget arra (mint a holt lelkek felvásárlási projektje Csicsikov esetében), hogy Marlowe szocio-típusok sokaságával jusson érintkezésbe, és a változatok többnyire egyenítődjenek is (klubokban és bungalókban, lakásokon és hajókon, udvarokon, motelekben, intézményépületekben, villákban és műutakon). Csakhogy balzaciánus erények nem könnyen vonhatók a film noir-szerkezetképzés centrumába. Másfelől pedig: a forgatáshoz „ráncbaszedett”, kényszeresen megstuccolt Marlowe-sztorik az alaptörténetnek csak a hangsúlyrendszerét vágják haza, a kuszaságon amúgy nem jutnak túl. Fisztulázva dalolnak erről-arról.
A kicsi nővér 1969-es, Marlowe című feldolgozásának (Paul Bogart) főcíme nagyon kellemes: a Bond-sorozat korabeli designjának jegyeit viseli; a zene részegítő soulsong a veszélyes nővérről. Majd feltűnnek az iménti ígéreteket leépítő szereplők. Előbb a Marlowe nevű álmatag ember – James Garner hozza –, aki jóvágású ugyan, de untatóvá válik majd a képe, amint szánóan aggodalmas nézéssel asszisztálja végig itt a fejleményeket. Hogy a vércsíkos, mégsem épp sodró történésfolyamban mi volna izgató (amiért is elővezették), az kivehetetlen, viszont Chandler kedvelői örömmel fogadhatják a Kansasból jött „kicsi nővér” kitűnően (sőt a filmből kicsüngően) eltalált alakját (Sharon Farrell). Bruce Lee egy jelenetben szétrúgja a Ph. M.-irodát. Rita Moreno finomabban szép, mint a regénybeli Dolores, de ki bánja ezt? Felvillanyozó, hogy Beifus nyomozóhadnagyot a Milosevics-alterego Ken Tobey játssza.
Michael Winner 1972-es A hosszú álom-változatában is kiemelkedő hatású a főcímrész, sőt, itt jól is illeszkedik. Az Angliába áthelyezett történet hű az eredeti cselekményrajzhoz, de narrátorhang árán, és a brit zsánerű szereplő-panoptikum cipői alatt újólag ellapul a történéssor előadásának miértje. Zajlik, zajolgat egy közepes kriminemű; különös csak az benne, hogy milyen koros az amerikai detektív, mennyi dicséretet kap a nőktől, és ő maga mennyit dörmög a képek mögött, ködös szellemi zöngéjű beszédeket. Robert Mitchum mintha magát a regényírót adná – mintha még beteg felesége is volna odahaza –, kissé John Wayne felé eltolva. (Első regénye publikálásakor Chandler már ötvenegy volt; detektívje is meglett ember, de az író valamelyest visszább fiatalította magától és nőtlenítette.) Polárisan másféle megoldási kísérlet Marlowe bensejének megjelenítésére a Bob Montgomery-féle 1946-os Asszony a tóban. Itt a lépdelő, megálló, leülő, forgó detektív (Montgomery) fizikai szemszögéből szemlélhetünk mindent: számos ajtót, fali reprókat, Miss Fromsett (Audrey Totter) csácsogását, Degarmo (Lloyd Nolan) becsapódó öklét. Tükör jelenléte esetén maga a főhős is láthatóvá lesz (most már nem csak a keze, lába): jólfésült, puha képű, de szarkasztikus mosolykákkal fecsegő himpellér, T. S. Eliot és egy elszemtelenedett porszívóügynök kevercse. Mint a '69-es darabban, már itt, Montgomerynél is erős zenei effektek (démonikus kórushangok) kísérik a négykézláb mászás obligát képsorát. (Marlowe-t szinte mindegyik történetben leütik és beinjekciózzák egyszer.) Nyújtózkodás ez, itt is, ott is, a távol maradt atmoszféra után.
Esszenciális pillanat A magas ablak egyik fejezet-zárása, amikor a nyomozás elakad, és a vakoskodó bűnlátó késő este elindul az irodájából. Már leoltott, a telefon azonban felcsörög a sötétben. Ő odakúszik, felveszi szótlanul, és csend van a túlvégen is. „Homályosan, hangsúlytalanul” szólal meg aztán a messzi hang: „Benne van a csőben, Marlowe”. Így állni az éjszakában, egy már csak búgó telefonnal, nem olyan feeling, amelyet bárki kedvelhetne. Kifogni könnyebb. Ízre ő sem kedveli, de az ilyesfajta impulzus neki régi drogja. – Ami filmen sohasem ütközött ki Chandlerből – Altmannál is csak majdnem –, az a kór: a Marlowe-i szenvedély.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3051 |
