Jancsó Miklós
A Csillagosok, katonák ősbemutatója '67-ben volt. '67 késő őszén Moszkvában. Vonaton utaztunk, hogy mért vonaton, máig se tudom. Révész Miklós, Somló Tamás meg én. Két nap. Oda is, vissza is. Ittunk. Odafelé kevesebbet, vissza már nyakló nélkül. Pesten, az állomáson Grunwalsky Feri várt, meg talán Zimre Péter. Azt mondják, tántorogtunk. Különösen Révész meg én.
A mozi a Vörös tér közelében volt. A félig kész, még lakatlan szuperszálloda a Rosszíja földszintjére épült. Nagy volt. Állítólag erre a bemutatóra hajráztak rá a Lenin-díjas építőbrigádok. Tele volt. Honnan, hogyan jöttek a nézők, kifizették-e a jegyet, a komszomol verbuválta őket, vagy kivezényelte a hadsereg, nem kérdeztük.
Felmentem a színpadra. Se rezesbanda, se himnuszok. A hivatalos, aki előttem tornázta föl magát, még csak nem is kulturális nagybombázó volt, harmadosztályú seggevég. Beszélt, nem sokat. A tolmács még kevesebbet fordított. Viszonoztam a szívességét. Két mondatot mondtam oroszul. Parlagi nyelven. Az ember azt nem tanulja, fölszedi. Aztán mondtam valamit magyarul is. Azt csak Révész és Somló értette, ott álltak a vészkijárat függönyénél. Sofőrök között. A tolmács nem fordított, nem is akart talán, meg aztán ütemes tapsot kaptam, azonnal. Vastaps után meg nem érdemes már beszélni. Még tolmácsnak se.
Díszvacsora. Sajnos, mondták, ugyanabban az időben szervezték, amikor ment a vetítés. Így, sajnos, a kedves magyar vendégek nem láthatják az Internacionalisták című filmet. Sajnos.
A Tiszti Ház különtermében, a hosszú asztal falnak szorított oldalán ültünk. Menekülés kizárva. Kaviár is volt, meg vodka. Ettünk, ittunk. Jó idő múltán megjelent a jelentős személy. Alacsony ember. Széle-hossza egy. Kicsattanó, vérvörös arc, sztentori hang. „Elvtársak! Ki készítette ezt a filmet?” Kis csönd, pont annyi, hogy a szomszéd megsúghassa: a jelentős tényleg jelentős. A tiszti ház parancsnoka, nyugalmazott sorhajóakármi a feketetengeri flottától, a legendás Auróra fűtője, a polgárháború nagy harcosa, a Szovjetunió hőse. A többire már nem emlékszem. A feketetengeri újra föltette a kérdést. Somló meg én jelentkeztünk. Szerénységünk vetekedett micimackóéval. Az Auróra fűtője áthajolt az asztalon, előbb Somlót, aztán engem kapott el. Megkaptuk a klasszikus háromszoros csókot. Aztán fölharsant a tengeri vihart átüvöltő hang. „Köszönöm, elvtársak, minden így történt.” Leültünk. Somló halkan mondta, „Te, ez nem a mi filmünket látta”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/09 25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3049 |
