A kórházfilm-sorozatokban főképp az orvos (esetleg a páciens) szerelmi élete számít, az amerikai Vészhelyzet-sorozat az első, ahol a gyógyító orvos és betege a főszereplő.
A szappanopera soha nem foglalt el előkelő helyet a filmes műfajok világában. Ahogy neve is jelzi, a szappan- és mosóporreklámok közötti időt hivatott kitölteni. David Lynch Twin Peakse után azonban kiderült, nincs alacsonyrendű műfaj, csak rossz rendező. Lynch, kihasználva a sorozatszerűséget és a műfaji hagyományokat, a lapos és unalmas történetek helyébe univerzális és misztikus elbeszélést teremtett, így a soap operák jellegzetesen zárt világa nála az örök jó és az örök rossz közötti küzdelem helyszíne lett. Michael Crichton, a Vészhelyzet írója és rendezője más utat választott. A feladat számára nem pusztán a műfaj filmművészeti megújítása volt, hanem egy olyan televízió előállítása is, mely megállja a helyét a médiapiacon folyó, egyre erősebb versenyben. A Vészhelyzet aduja: két közkedvelt műfaj egybeötvözése. Crichton, miközben megtartja a klasszikus szappanoperából a szereplők zárt körét, a bonyolódó, mégis meghitten ismerős történetet, a hétköznapi, mégis idealizált környezetet, beépíti a struktúrába a sorozatban sugárzott, de különálló, egymásra nem épülő történeteket előadó akciókrimik oknyomozó izgalmát és dinamizmusát. A kórház helyszíne kiváló alkalmat teremt erre a párosításra. A kórházi személyzet révén megvan az állandó, visszatérő szereplőgárda és a folytonos történet, a baleseti osztály napi praxisa pedig akciófilmeket megszégyenítő sebességgel produkálja az újabb és újabb, véresebbnél véresebb történeteket. Minden szappanopera fenyegető végzete: előbb-utóbb beleszürkül a hétköznapi élet „szegényességébe”. A születések, házasságok, válások, szeretők, halálok (és feltámadások) végtelen variációja korlátozott számú szereplő esetében vagy unalmassá válik, vagy pedig hihetetlen túlzásokra kényszerül, és így elveszti a kapcsolatát a realitással. Az akcióra alapuló krimikből viszont éppen a hétköznapiság, az élet apró, általános eseményei hiányoznak, nincs tere a bonyolultabb érzelmeknek, konfliktusoknak. A Vészhelyzet folyosóin és műtőiben az akció és a hétköznapi események egymást kiegyensúlyozva-ellenpontozva jelennek meg: a vészhelyzetek közötti lélegzetvételnyi szünetekben van idő a mindennapi élet megszokott eseményeire, intrikára, barátságra, szerelemre, a hétköznapi történéseket pedig, még mielőtt elunnánk őket, újra és újra megszakítja az orvosi akció.
A dramaturgia biztos kézbentartása nem előzmények nélküli Crichton életművében. Forgatókönyvíróként olyan sikereket mondhat magáénak mint Az Androméda-törzs (1969), a Kongó (1980), a Jurassic Park (1990), vagy a Zaklatás (1994), írórendezője volt a Kómának, A nagy vonatrablásnak, és a Gyilkos napnak. Eddigi műveihez hasonlóan, a Vészhelyzet is azzal ér el hatást, hogy Crichton a filmet a befogadhatóság határán tartja. Kardélen táncol a néző elvesztése és végső megtartása között. A képernyő előtt újra és újra átéljük, hogy már megint majdnem lemaradtunk valamiről, hogy megint minden átláthatatlan mozgásba kezd, egy újabb megoldhatatlannak látszó személyes konfliktus közepén vagyunk.
A Vészhelyzet dinamikus dramaturgiájához szervesen kapcsolódnak az ambulanciás osztályon kínálkozó képhatások. A mozgás és mozgalmasság kiaknázása mellet nagy szerepet kapnak a színek és a horrorisztikus-realisztikus látványok is. A kórház steril és kellemes környezetét, a zöld, rózsaszín és fehér árnyalatokat a dramaturgiai váltásoknak megfelelően brutálisan töri meg a vér, a sebek, és a műtétek riasztó látványa. A paradicsompürében úszó horrorfilmek köszönnek itt vissza, csakhogy míg ott a „véres valóság” extrém és hihetetlen körülmények között tud megjelenni, addig itt a letagadhatatlanul reális élet részeként jelenik meg a testi sebzettség, a betegek kiszolgáltatottsága és végső soron a halál.
Crichton témaválasztásával pontosan célzott. A kórház mindannyiunk életének különös helyszíne. A betegség (vagy akár eshetősége) mindenkit félelemmel tölt el, a kórházi tehetetlenség mindenki számára ijesztő, az orvosi szakmát körülvevő titokzatosság pedig mindig is olthatatlan kíváncsiságot ébresztett a megfélemlített laikusban. Még a legtöbb orvos-sorozatban a kórház csak háttér az orvosok magánéleti bonyodalmaihoz, a Vészhelyzet valami egész mást akar bemutatni. „Ezek az orvosok a gyógyítás frontvonalán harcolnak – nyilatkozta John Wells a sorozat társproducere. – A legnagyobb szükségben lévő embereket a legkisebb fizetést és legkevesebb támogatást kapó doktorok kezelik, azok, akik állandó nyomás alatt dolgoznak. A hagyományos kórházi filmek a betegekről szólnak. A mi sorozatunk az orvosokról akar beszélni. Ahogyan ők gyógyítanak, különbözik attól, amit megszokhattunk a televízióban”. Noha a film készítői kritikátlanul osztoznak a jó és önzetlen orvos mítoszában, a realizmus igénye mégis érződik. A medikus szakma számára is nézhető a film, mivel „túl nagy orvostudományi melléfogások nincsenek benne”, és a Dallasból megszokott cselekményszövésről is le tudnak mondani alkalomadtán a rendezők: itt, ha valaki egyszer maghalt, nem támad fel többé, a szerelmi konfliktusok sem oldódnak fel feltétlenül egy kamerába forduló csókkal, és sokszor megjelenik a klinikákon oly gyakori groteszk is. Az orvosi esetek hihetőségét segíti az a tény is, hogy többnyire valós történeteken alapulnak, a szerzők sokszor interjúk felhasználásával írják meg az epizódokat. (Crichton a Massachusetts General Hospital ambulanciáján dolgozott egykor orvosgyakornokként.)
A képi világ kialakításában is a hitelesség igénye érvényesül. Míg az előtérben pörögnek az események, a háttérben nem egy éppen pihenő recepciós vakarózik: minden képrészlet pontosan kidolgozott, a jelenethez szorosan nem kapcsolódó szereplők többször feltűnnek a háttérben is, amint „éppen munkájukat végzik”. Ugyanez az igényesség látszik a make up-on is. Hiperrealista kivitelezésű sérüléseket láthatunk a bicepszbe fúródott henteskampótól a vonatbalesetet szenvedett gyerek törött végtagjain át a harmadfokú égési sérülésig. A realista hatást David Feldshuh, amerikai ambulanciás orvos a sorozatról írt glosszájában így összegzi: „Ahogy a kameramozgás és a szerkesztés segítségével az idővel játszanak, átélhetővé válik az ambulanciás életérzés: nyomás, káosz, krízis és katasztrófa. Siess, különben elveszted! ... A történetek, melyeket a Vészhelyzetben elmesélnek, akár a saját eseteim is lehetnének.” Ugyanez a David Feldshuh azonban hozzáteszi: „Sajnálatos módon az életben az ambulancia futószalagrendszere nem hagy csendes sarkokat a románcra, nem teszi lehetővé, hogy megálljunk drámai párbeszédekre. A Vészhelyzetnek sikerül – a hitelesség (ha nem a hihetőség) kedvéért – szembeállítani a káoszt a nyugalom szigeteivel. Itt van idő a románcra, a szexre, a személyes súrlódásokra és az önértékelésre. Bárcsak egy ilyen osztályon dolgozhattam volna!” A gyakorló orvos a beteg és orvos viszonyának megjelenítését is idealizáltnak látja. Az életmentő orvosok annál sokkal túlterheltebbek, hogy ilyen mély és személyes kapcsolatba kerülhessenek a betegeikkel. Sem idejük, sem lelkierejük nincs hozzá. Mindazonáltal az E. R. egy emberarcúbb orvoslási stratégiát mutat be, s nem árt, ha ez el nem érhető célként ott lebeg a társadalom szeme előtt.
A magyarországi betegellátás is elleshetne néhány nem túl költség- és energiaigényes fogást a sorozatból. Az Egyesült Államokban az ugyanis nem számít túlzott idealizálásnak, ha egy kórházi történetben az orvosok és a személyzet bemutatkoznak a betegeknek, vagy, hogy a beteg intimitását védik a kórtermekben.
A magyar néző a Kórház a város szélén népnevelése és gulyáskommunizmusa, vagy a Klinika egészségtől duzzadó jóléti társadalma után joggal sokkolódik egy chicagói közkórház krónikájától. Wells megállapítása, miszerint a kórházi sorozatok nem az orvosokról szóltak eddig, helytáll, azzal a kiegészítéssel, hogy nem is a betegekről. Valójában csak annyiban térnek el a Dallastól, hogy nem egy család, hanem egy intézmény köré szerveződik az esemény, amely intézmény történetesen egy kórház. A kórházi téma Wells és Crichton által kiaknázott lehetőségeiből ezek a filmek pusztán az orvosok élete körüli pletykaéhséget használják fel, ami szintén a Dallashoz teszi hasonlatossá őket, azzal a különbséggel, hogy ott a „gazdagok” élete áll a középpontban.
Az egészségügy társadalmi vonatkozásait megrajzoló sorozatokkal szemben kultúránkban megjelenik az orvostudomány horrorisztikus értelmezése is. Robin Cook orvosi krimijei egy ősidőktől élő hagyomány nyomán a gyógyítást a jó vagy rossz – természetfeletti erőkkel hozzák összefüggésbe. A Vészhelyzet műfajával nyilvánvalóan nem egyeztethető össze a hátborzongató rejtély és bűn, sőt úgy tűnik, hogy a sorozat készítői mindent megtesznek azért, hogy a beteg és az orvos közötti alapvető különbséget, illetve a természetfölöttivel paktáló tudós-orvos képét eltüntessék. Itt az orvosok is biológiai lények, akik nincsenek „beoltva” a betegség ellen. Fájhat a fejük, eltörhet a kezük, álmosak és éhesek lehetnek, szívinfarktust kaphatnak. Nem uralkodnak az élő szervezeten, hanem kapcsolatban vannak vele, nem állnak a biológia fölött, hanem meg akarják ismerni működését.
A Vészhelyzetnek sikerül hatásosan megjeleníteni, és ezáltal talán feldolgozhatóvá tenni a gyógyulás és gyógyítás személyes és társadalmi problémáját. Ezzel pontosan betölti azt a funkciót, amit a mese, az elbeszélés, a mítosz hivatott betölteni az életünkben: megkönnyíteni a világban való tájékozódásunkat, felkészíteni esetleges problémák megoldására, értelmezhetővé tenni számunkra olyan eseményeket, sorsfordulatokat, melyekhez hasonlók velünk is megestek, megeshetnek. Aki pedig elégedetlen a szappanoperák meseszerű cselekményével és magasabb művészi élvezetre áhítozik, annak még mindig ott vannak a bravúros kameramozgások, a pontos vágások, a dramaturgia kivételes dinamikája, a zene és a képek pontos összeillesztése, egyszóval az ínyenceknek lehetőségük van végre egy népszerű műsornál is pusztán önmagában a kivitelezésben gyönyörködni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=304 |
