Barotányi Zoltán
Ha csupán a törvény által engedélyezett szereket tekintjük, úgy elmondhatjuk, hogy a sci-fi sorozatok a különösen erős tudatmódosítók közé tartoznak: Orion űrhajón és Alfa holdbázison (továbbá Pirx pilóta kalandjain és más Rajnai András-agyszüleményeken) felnőtt szerzőnk saját bőrén is tapasztalta, mekkora ereje van az „overkill” varázsszónak (lődd hátba csapágygolyóval), vagy hogy mi mindent megtesz az emberfia, csak hogy hasonlítson König parancsnokra. A Galaxy Quest című alkotás azt a megrázó szituációt vetíti elénk, amikor Wahrheit és Dichtung nem csupán a rajongó agyában keveredik össze végzetesen, de egyben (és tényleg!) a való életben is, mely – mint tudjuk – nem is létezik: a mű kilép a maga keretei közül, beteríti a valóságot, melyről újabb film készül, nevezetesen a fent említett Galaxy Quest. Hőseink (mindenekelőtt Tim Allen és az ezúttal Barbarella-fazonú Sigourney Weaver) metaszerepük szerint kiégett szappanopera-színészek, akik feltűnően stupid hangulatú közönségtalálkozókon szórakoztatják retardált rajongóikat, mígnem beüt a baj. Megjelennek a valódi űrlények, és segítségül hívják kedvenceiket, akiket eddig a távolból csodáltak, de egyben félre is értettek, hiszen náluk nincs színlelés, se hazugság, csak a tuti, a való – ebből azután konfliktus, mesebeli kalandok, illúzióvesztés, majd csoda és hazamenés következik, nagyjából ebben a sorrendben.
Az utópia, ím, valóra válik, a sorozatban gyártott hősökre ráég a szerep, és rajtuk marad, ami még tetszik is a barmoknak: a mítosz örök és erősebb mint mi – s főleg mint ti, hangzik a film gúnyos sugallata –, a frankót meg továbbra is mi csináljuk itt, a Gyárban, ti meg majd jól megzabáljátok. Mint ahogy ezt is, aminek már végleg nincs semmi értelme, bár jelentős érdeme, hogy hétköznap délelőtt kockázat nélkül vetíthető még a közszolgálatin is, utána rögtön jöhet az országfejlesztő magazin.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3035 |
