Hirsch Tibor
James Bond-sorozat, Ethan Hunt „lehetetlen missziói”: a spion-business iránt a hidegháború utáni langymelegben sem lankad a kereslet. A kém túléli a titkokat.
A 007-es hosszú élete rejtély. Gondolkodhatnak rajta trend-szakértők, mítosz-guruk és persze közönséges hollywoodi producerek, akik egészen pontosan azon gondolkodnak, mitől kell ugyanaz ma, mint tegnap, és mi lesz holnap az, ami mégsem kell, pedig látszólag már nem is ugyanaz. Vagyis vannak, akik eszüket nem érdek nélkül jártatják, részükről ez csak a pénzt fialó alkalmazott jövőbelátás rutinja. De persze ebből egyáltalán nem következik, hogy az elmélet embere náluk bármi okosabbat mondhatna.
Mert hogy neki is azt kellene mondania, hogy őfelsége titkos ügynökének mára ki kellett volna mennie a divatból, csakhogy erre fel támad benne a kétség, hogy hiszen – még ha csak a puszta szavakat vesszük, hogy „őfelsége” meg hogy „titkos ügynök” – már ezek sem lehettek divatban, de nem ma, hanem 1964-ben, a harmadik Bond-film, a Goldfinger fergeteges és máig felülmúlhatatlan sikerének esztendejében sem.
Izgalmas világ volt is az: ugyanabban a London nevű metropolisban szerették meg Lennonékat, amiért kipingálják Rolls Royce-ukat, és álltak mérföldes sort a jegypénztáraknál a 007-es kedvéért, aki dehogyis pingálta be a maga legalább annyira pedigrés Aston Martinját. S azt sem lehet mondani, hogy más-más nemzedék rajongott egyikért és másikért. Elvégre a legnagyobb, legőrültebb Bond-mozi korszak – a hatvanas évek első fele – egyetlen korosztály számára sem nevezhető konzervatív félévtizednek. Gombafejet, meglehet, csak a fiúk nemzedéke nyíratott magának, ők sikoltoztak, énekelték együtt a refrént a koncerteken, ahol minden második szám a felgyorsult időnek örvendett, de a dohogó apák nemzedéke ugyanezekben az esztendőkben praktikus nyloningbe csomagolta magát, környezetét eldobható műanyag tárgyakkal rakta teli, testét törékeny, kecses kagylófotelekben pihentette, melyek mintha direkt éber és felületes pozícióban engedélyeznék a modern kor emberének az aktív pihenést: üljön csak le, szusszanjon, hajtson föl egy duplát, de azért ne süppedjen a kárpitba, pattanjon fel hamar, mintha egyenesen a finom kis bútordarab vetné ki magából, hiszen várja őt a modernitás és annak friss tülekedése.
Ült-e a 007-es valaha is kagylófotelben? Talán a londoni központban, talán bizony „M” dolgozószobájában, amint meghallgatta a következő feladatot? Talán a mindenkori főgonosz titkos támaszpontjának fogadótermében? Talán küldetés közben, valamely Hilton- vagy Sheraton-teraszon? Ez utóbbi nem lehetetlen. Ne nagyvárosi szállodára gondoljunk, kizárólag egzotikus üdülőhelyekre. Hiszen Dr. Notól a Golden Eye-ig Bond úgy akciózza végig már a hatvanas éveket is, hogy programjába rendre belekeveredik egy-egy ilyen kellemes helyszín. Az első filmekben még kötelezően a karibi vakáció-paradicsom az ihletadó ősforrás, ahol maga Ian Fleming a Bond-regényeket papírra vetette. Később a Riviéra, majd a riói tengerpart. Bizony, a hatvanas évek üdülőhelyein még a luxus-szálloda is áraszthat olcsó modernizmust. Ott igenis kagylófotelek között pezseg föl rikító színű strandlabdák, plasztik papucsok műszálas strandkabátok körül kavarog az életöröm.
Sean Connery nagyon tud előkelő idegenként mozogni ezen a terepen. Még akkor is, ha néha, egészen kivételesen maga is fürdőgatyára vetkőzik. Konzervatív férfiú a viháncoló modernitásban. Az ötvenes évek birodalmi küldöttje a hatvanasokban, akinek ős-eredetijét még bennszülött inas szolgálta ki Fleming kedvenc jamaicai tusculanumában, bár már ő is csak tanítványként finomítja az imázst, miközben körülötte turista-célponttá degradálódik megannyi titokzatos domínium, ahol még Maugham-, vagy még korábban Kipling-hősök építették ki a küldetésben és kiküldetésben életművészkedő fehér urak legendáriumát.
Szóval regényhősként Bond még úgy-ahogy passzol a korához, filmhősként már rögtön bemutatkozáskor harmincéves öregember.
Nem véletlen, hogy Connery huszonöt évvel később, a nyolcvanas évek közepén ősz halántékkal is alkalmasnak találtatott egy utolsó Bond-alakításra. Bámulatos testi adottságaival együtt – szerelmi képességeit is beleértve – deres halántékú konzervatív volt ő, rögtön az elején.
És mindebben az általános siker a megfejthetetlen. Hogy hiába kérte ki magának az efféle attitűdöt éppen akkor egy egész nemzedék, hogy hiába pingált volna ki Rolls Royce-okkal együtt Aston Martinokat is szívesen, Bondot azért elfogadta. Vagy legalábbis nem kacagta ki, ahogy öltönyösen-nyakkendősen, avagy fehér-szmokingosan, ajkán a majdnem Victoria-korabeli „splendid isolation” finom félmosolyával végiggyalogol az évtized zajos – drága helyeken is olcsónak látszó – színes plasztikkal teliszórt plázsain, ahol úgy burjánzik a fogyasztói modernizmus, miképpen a kor campusai környékén az ideológiai.
Ez utóbbival – mellesleg, igen bölcsen – soha egyetlen Bond-forgatókönyvíró sem ütköztette a 007-es konzervativizmusát. Ennyire azért sosem kívánta provokálni a campusok népét. A hidegháborús irodalmi alaptól örökölt, vissza-visszatérő KGB-motívum természetesen nem számít efféle provokációnak. Csak a szívvel-lélekkel baloldal-ellenség lehetett volna igazi botránykő.
Ez akkor érdekes, ha meggondoljuk, milyen következetesen, bár természetesen elegáns áttételekkel követi a mindenkori Bond-tematika a világdivatot. Talán fölösleges sorolni a filmcímeket: a kubai rakétaválságtól az olajár-robbanásig, a sárga veszedelemtől a közép-amerikai kábítószer-oligarchákig, a reagani csillagháborús programtól Afganisztánig, az eltűnt amerikai atom-tengeralattjárótól Sziliciumvölgy születéséig minden fontosabb világgazdasági, világpolitikai történés zsurnál-lenyomata azon melegében új filmre ihleti a sorozat forgatókönyv-felelőseit. Márpedig ha ez így van, akkor hatvannyolc-hatvankilenc tökéletes mellőzése – Párizzsal, Prágával, Woodstockkal, virág-gyerekekkel – legalábbis feltűnő. És bár a 007-es ellenségeinek köre ugyancsak változatos, továbbá változatosak indítékaik is, akár az ideológiát, akár a pszichopatológiai kórképet tekintjük, mégis, a baloldali terrorista egészen 1999-ig hiányzott a gyűjteményből! A konzervatív Bond-figura fölényes, távolságtartó mosollyal használja a modernitást, ha mint tárgyat, életmentő gadget-ként kezébe adja „Q”, a titkosszolgálat ketyerefelelőse; ugyanilyen mosollyal játszadozik a modernitással, ha az szép lányként életigenlő strand-öltözékben felkínálkozik. Az ideológiai közhelyekkel is jellemezhető modernitást viszont félénken megkerüli, negyven súlyos esztendőn keresztül. Hiába kellette magát a kor megannyi ultrabalos közhely-figurája, bombaszakértő, terrorista, városi gerilla, a nyugat pusztulásán munkálkodó eszelős diák-forradalmár, ezek mind nem kellettek neki. Így azután persze, hogy nem haragudtak rá túlságosan Guevara elkötelezettjei és John Lennon rajongói.
Végül tavaly, három évtizeddel a Bader-Meinhof csoport és a Vörös Brigádok tündöklése-bukása, ugyancsak évtizedekkel a multimilliomos Patricia Hearst elrablása után, aki annak idején önként csatlakozott a bandához, végre mégiscsak elkészül A világ nem elég – egy óvatos Bond-film az előéletét tekintve baloldali merénylet-specialistáról, és a milliárdos leányzóról, akit elrabol, majd belészeret.
Maszkulin múltidő
A 007-es öreges kívülállása valószínűleg előbb lett ellenszenves a feministáknak, mint bármely más radikálisoknak. Hogy Bond értékrendje maga az imperializmus – erre nem volt nehéz rájönni, csak mivel a mozi 007-ese sosem politizált, ebben a minőségében nem kellett komolyan venni. A nőkhöz való viszonya viszont mindig halálosan komoly volt: kendőzetlen és provokatív annak, akit az ilyesmi provokál. Bond – talán leginkább rögtön Sean Connery alakításában – lehetne a „cultural studies” divatos amerikai másság- és kisebbségvédő elmélet idevágó szigorú film-ideológiai következtetéseinek elrettentő modell-figurája. Nincs még egy hős, aki ennyire volna maga a fehér férfi, ennyire idézné halott fehér férfiak nemzedékeinek értékrendjét, sőt halott férfi-sztárokét is, akik a halott férfiakat valaha alakították.
Ez a sok maszkulin múltidő azután csupa feminin jelenidejűségen arat könnyed diadalt a Bond-történetekben, azáltal, hogy megmenti, könnyed intellektuális versengésben legyőzi, legvégül pedig meghódítja soros partnernőit. Jelen idejűek ezek a nők, már csak azért is, mert változnak. Miközben Bond-színészt, egy ügyetlen melléfogást leszámítva, háromszor cseréltek negyven év alatt a mindenkori producerek, Bond nőjét magától értetődően cserélik filmről filmre. Hiszen a nő volna a jelen, másodosztályú sztár-státuszának múlékonyságában, bájainak divat-szerűségében és a friss, pucér modernitással való állandó kapcsolatában megragadva. A nő ugyebár maga az élet, ami múlandó. A férfi viszont a múltban ellenőrzött, mindazonáltal időtlennek képzelt értékek őrizője. Bond esetében pedig a múltban tesztelt legfőbb érték, egyben más hozzá hasonló híres-neves halott férfiak hagyatéka, ahogy ő élvezni, kiaknázni tudja az életet, amin ő maga – legtöbbször szó szerint – állig begombolkozva kívül áll. Mindig tegnapi emberként ismeri és fogyasztja a mai márkát, mai minőséget, mai szépséget, mai műszaki-csúcsteljesítményt, ahogy nagyapja, dédapja fogyasztotta jó ízléssel, tömött pénztárcával az ötven-száz évvel korábbit, vissza egészen Lord Byronig vagy még tovább.
Fontos a tág értelemben vett kívülállás a jelenen, a pillanaton, mely új nőket, új és új világ-veszélyeket, új főgonoszokat, új szellemes ketyeréket és az angol úriember öröktől fogva létező konstans erényeit ütközteti. Természetesen a gyarmatosító tradíciók is idekapcsolódnak: aki tökéletesen nyitott a tér változatosságára, aki Afganisztántól Mexikóig tud hatékony és kívülálló lenni, csak az képes előbb-utóbb hasonló viszonyba kerülni az idővel.
Most, amikor a Bond-filmek már gyűjteményként kazetta- avagy DVD-formában kerülnek a polcra, és a felújított kópiáknak köszönhetően valóban csak a korfestő tárgykultúra jelzi, melyik évtizedben is járunk, és nem a kifakult színek – most lehet igazán megítélni, miféle távolságtartás is, ami a Sean Connery-féle finom mindentudás, a Roger Moore-féle finom irónia, a Pierce Brosnan-féle finom szigorúság közös lényege. „Angolos” – mondhatná rá a konyha-nemzetkarakterológus. „Fehér és mácsó” – tehetné hozzá a maga igazát a feminista. Örök értékek őrzője, mondaná a Bond-mániás konzervatív, aki, mintha időn és téren kívül várakozó figurát látna a Secret Service épületéhez kapcsolódó vakációs hálószobák valamelyikében. És amikor telefonja megszólal, mintha a szolgálat nagyfőnökétől, M-től nem csak tér-, de idő-koordinátákat is kapna. „Svájc – hatvanas évek-” „Brazília – hetvenes évek.” „India – nyolcvanas évek.” A 007-es átveszi a kor technikai színvonala szerinti gadget-gyűjteményt, felölti Connery, Moore, Timothy Dalton, Brosnan „éppen korszerű” arcát, és kiszáll a jelenbe, mely arról nevezetes, hogy akár szögletes, akár lekerekített karosszériájú járművek üldözik egymást benne, mindig modernnek – harsánynak, tempósnak, életigenlőnek és egyben életveszélyesnek –mutatja magát, teli egyszer használatos (egy epizódra érvényes) nőkkel, barátokkal, ellenségekkel. Aki ebbe a kavargó őrületbe a nemes időtlenségből belép, annak valamely finom férfias gesztussal joga van jelezni kívülállását.
Tanulságos volna összegyűjteni a 007-es mindenkori hölgy-partnereinek forgatás előtti-alatti nyilatkozatait. Már a Playboy-modell Barbara Back is mondhatott volna 1976-ban olyasmit a A kém, aki szeretett engem női sztárjaként, hogy ő más, mint a többi, hiszen maga is titkosügynököt játszik, orosz őrnagyot, a 007-es ideiglenes segítőtársát. Nem úgy, mint az eddigi cicababák, ő az angol kém méltó intellektuális partnere, természetes vetélytársa. Vagy mondhatta ugyanezt a '78-as Moonraker CIA-ügynököt alakító hősnője, ugyanilyen indoklással. Később így nyilatkoztak mindazok, akik szerepük szerint a filmben lőni, ütni, futni tudnak, akik először voltak képesek nyersen, netán humorral felelni a 007-es finom udvarlására, nem beszélve arról, akinek valamely nagyfontosságú szakmája is van, mondjuk, mint az utolsó Bond-filmben, tűzrőlpattant atomtudós. Ezek a hölgyek mind azzal kezdik, hogy megváltozott már a világ, hogy a korszerű Bond-figura nem bánhat úgy a nőkkel, mint az összes korábbi, és erre ők maguk és szerepük volna a példa. Természetesen amiben bíznak, az az időn kívüli mácsó igazságtalan hegemóniájának letöréséhez kevés. Bond ettől még továbbra is a férfias-konzervatív időtlenségből érkezik, és ők alázatosan fogadják az epizód mindenkori jelenidejében. Az emancipált női partnerek a lényegen nem változtatnak, miként az sem, hogy újabban a 007-es főnöke maga is nő. Hiszen mintha éppen emiatt éreznék A világ nem elég történet-bonyolítói, hogy „M” személyét mégiscsak bele kell keverni a konkrét mese alantas jelenidejébe, ki kell mozdítani az előkelő és titokzatos londoni központból, utaztatni kell, csapdába csalni, elrabolni, majd Bond által kiszabadítani. Ilyet bizonyosan nem merészeltek volna tenni a női „M” férfi-elődjével, mondjuk a legtekintélyesebb, Bernard Lee alakította első kémfőnökkel.
Konzervatív időtlenség
A következmény? A 007-es most már teljesen egyedül marad az időtlenség küldöttjeként, mely persze kicsit a múlt is. Magányosabb, arisztokratikusabb, mint valaha. „Hátországa a splendid isolation-ben” belekeveredhet a történet jelenébe, ő akkor is marad, aki volt.
Mellesleg adódik a kérdés, mitől marad? A Brosnan játszotta Bond-figura már nem tüntet rafinált ízlésével. Legendás fogyasztói kifinomultságának egyetlen példája az utolsó filmben, ahogy egy női parfüm márkáját felismeri. Mintha ezzel is befelé kívánná invitálni a másik nemet is a konzervatív halhatatlanságba, persze csak színleg, a háborgó feministák kedvéért. A 007-es Aston Martin helyett most már rendszeresen BMW-n jár, és filmenként jó, hagy egyszer ölt szmokingot egy-egy rituális kaszinó-látogatás kedvéért.
Csak hát Bond már akármit csinálhat. Lehetne mindig csapzott, megtépázott, mintha a Mission:Impossible-sorozatba kirándulna, mutatkozhatna valamely átlátszó ürüggyel akció közben félmeztelenül, mintha küldetése teljesítése közben Rambo-álöltözéket kellene viselnie. A név, a három számjegy már sosem engedi ki eredeti szerepéből. Akárhová is tart, a Bond-sorozatban ismerős néző mindig úgy fogja érezni, hogy a konzervatív időtlenségből hívják át a jelenbe, amely bármely múlandó évtizedben is van, mindig modern, talmi és életveszélyes, és ahol a 007-esnek újra és újra feladata adódik. Ha a feladat úgy kívánja, természetesen játszik Missiont, játszik Rambót is.
Megválaszolatlanul maradt a kérdés: miért, mikor, kinek kell ez? Hogyan lehet őfelsége ügynöke divatban, ha valójában mindig divatjamúlt? Az mindenesetre gyanús, hogy a 007-es leggyengébb korszaka az, amikor a hatvanas évek tempója szelídül, amikor a világ kagylófotelek és műanyag strandszékek helyett mégiscsak süppedős bőr-alkalmatosságokba, valóságos bútor-erődítményekbe veti magát, nyilván mert szorong, mert hosszan kívánna pihenni, s közben félmeztelen akcióhősöket nézni a televízióban. Ezek voltak a Bond-produkció szűk esztendei. Ekkor nőtte túl 007-est a masinéria, sajátmaga és ellensége szerkentyű-gyűjteménye. Ekkor kirándult a 007-es többek között a világűrbe is, hátha sci-fi hősként visszaszerezheti régi népszerűségét.
Fölösleges volt. Csak meg kellett volna várnia, amíg a fogyasztói világ önmagát újra színesnek, tempósnak, modernnek, az ideológus pedig ezt – a hamis önképet is beleértve – posztmodernnek minősíti. Bondot máris megint szívesen látják, ahogy az éppen végveszélybe sodródó jelenvilágot megmentendő leereszkedik a birodalmi időtlenségből. A stílus és elegancia pedig megmarad akkor is, ha író és rendező ma már – feministákra, plebejus-mozgalmárokra, éber és nüanszokra is figyelmező imperialista-gyűlölőkre tekintettel – tudatosan kiselejtezi a gourmand-megjegyzéseket, a Roger Moore szájából valaha igen jól hangzó arisztokrata szellemességeket, és a régi normákhoz képest több kikötői verekedést és kevesebb brillírozást engedélyez golf-pályán és rulett-asztalon.
Csakhogy stílus és elegancia mára már bélyeg a 007-es homlokán. Nem kell többé megerősíteni. Meg kellett találni a megfelelő színészt, a többit pedig rábízni a közönségre: ha gyorsul a tempó, növekszik a világkatasztrófáról szóló rémálmok természetes szaporulata. És ha a modern ember rémálmot álmodik, nagyon is kedvére való, hogy Jó hírt, megoldást hozó, konzervatív messiás ébressze föl; nyugodt, elegáns angol úr, derűs biccentéssel: „Bond vagyok. James Bond.”
A James Bond-filmeket videón az InterCom forgalmazza.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 06-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3012 |
