Csantavéri Júlia
A hosszú milánói meg a köpcös római ott fekszenek kiterítve Mario Monicelli A nagy háború című filmjének utolsó képsoraiban, az első világháború valamelyik mocskos színterén. Fontos küldetést végrehajtva ellenséges egyenruhában csapatuktól elkeveredve saját honfitársaik lőtték agyon őket, s a holtfáradt, bevetésre induló társak csak annyit jegyeznek meg az első döbbenet után: „Na, a két lógós, hát ezt is megúszták!” Vittorio Gassman és Alberto Sordi neve szinte egyszerre vált fogalommá az olasz filmkomédia az ötvenes évek elejétől a hatvanas évek közepéig tartó nagy fellendülése nyomán. Ugo Tognazzival és Nino Manfredivel együtt ők lettek közönség és kritika (joggal) dédelgetett sztárjai; egyéniségük eredetiségével éltették a műfajt még akkor is, amikor a kezdeti karcos, keserűen mulattató, bölcsen gunyoros stílust egyre inkább a könnyebb témákat és könnyedebb megoldásokat kergető vígjátékok váltották fel.
Pedig a csapatból nemes arcélével, atléta termetével kitűnő, igazából is északi, csak éppen genovai születésű Gassman nemcsak debütált a drámai színpadon, de később sem mondott le róla. Először Visconti társulatában, majd évekig saját színházában használta magából azt, ami nem, vagy csak ritkán kerülhetett a filmekre. De Santis a Keserű rizsben még erre a tragikumra, baljós kétértelműségre építette a tolvaj figuráját, de már ott is érezhető, hogy Gassman kinő a ráhúzott dobozból, alkata nincs arányban a kisstílű szereppel, itt is, ott is kitörni vágyik. Monicellié az érdem, hogy felismerte ebben a diszharmóniában a komikum lehetőségét, kitalálta azt a szívfájdítóan megmosolyogni való alakot, aki nagyságra született, de a körülmények hálóján folyton-folyvást fennakadva, legtöbbször mégis balekként végzi.
Nagyszerű filmek és alakítások születtek ebből a felismerésből, először Monicellivel, aztán Dino Risivel. Például az Ismeretlen ismerősök sokat akaró, semmit se fogó gengsztere, az Egy remete Rómában Prófétéja, akit végül a nők sodornak a fogyasztói társadalom karmaiba, A nő illatának vak kapitánya, aki nem képes elfogadni a szeretet támaszát, az Előzés szegény szélhámosa, aki saját hazugságainak és gyengeségének őrjöngésében akaratlan gyilkossá válik. Gassman lenyűgöző eszköztárú játékának szinte tapintható teatralitása azért nem zavar minket ma sem, mert a figura maga is szerepel, humorának színesen csillogó petárdái mögött mindig elő-előbukkan a duplum, a tragikusan beszorított, fájdalmas én. Filmjeit újranézve eltűnődhetünk a frissen elmúlt század e különös, talán túlságosan is gyors ütemben elhomályosuló kettősségéről, nagyság és kisszerűség groteszk és fájdalmas harcáról.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/08 03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3010 |
