Bakács Tibor Settenkedő
Terry Gilliam korábban mindig megsegítette magát azzal a túlzott stilizációval, amit úgy szeretünk benne. Legújabb filmjével azonban nem múlja fölül kenyéradó gazdáit.
Ezerkilencszázkilencvenhat már a Patkány Éve. Előérzeteink rosszak. S ennek csak egyik oka, hogy e ritka intelligens rágcsáló általában szimbóluma az erkölcsi ellehetetlenülés végső állapotának. Ebben csak az vigasztalhatja, hogy nincs egyedül sem az ikonográfiában, sem a flaszter-moralizmusban. A piramisok árnyékában gyakorta ólálkodtak kutyafejű oroszlánok, szárnyas kígyók s egyéb ritka mutációk. A lovagkorban áspiszöld sárkányok, tengeri kígyók s hangosan röfögő malacok emlékeztették a bűnöst az elkerülhetetlen forróságra. Post modem korunk szorongásos neurózisában (hogy már így hívjuk, az a pszichológiai diadala) csak célfotó tudná eldönteni: a majom vagy a patkány-é a győztes. Az viszont távolról sem véletlen, hogy ők kerültek az elektronika négyszer százas váltójának döntőjébe.
A jelenlegi mumus, mitől háziasszony s bróker egyaránt retteg: a VÍRUS. Nem hiszem, hogy jobb bubópestisben vagy ebolában elpusztulni, mint taposóaknától meghalni. Egy műkedvelő orvlövész reszelt fejű tölténye épp annyi veszélyt rejt a civilizációra nézve, mint egy ostoros mozgást végző organizmus. De a mi modern embermaradványunk megtanult együtt élni a háborúval s a politika motorikus hazugságával. Ám sehogyan sem tud hozzászokni a láthatatlan (emiatt alattomosnak hitt) halálhoz, a mindig és mindig új alakot-természetet öltő vírushoz. Ebben bizonyosan közrejátszik az, hogy a mikroorganizmusok az érzékelés határán, a képzeleten túl tobzódnak.
Így a bűntudatból kilábalni képtelen emberiség felruházta őket apokaliptikus jegyekkel: a vírus kétszarvú fenevadként fog utoljára végigszáguldani a földön. A kollektív szorongás pedig mézesbödön a hollywoodi forgatókönyvírók számára: ontják magukból a lepkés, pókos, majmos, papagájos, leginkább a harmadik világból importált félelmet. Az alapképlet: törékeny, magas sarkú cipőben egyensúlyozó civilizáció, mely rossz óráiban kételkedni kezd önmaga biztonsági rendszerében, kénytelen felvenni a harcot sötét és civilizálatlan földrészek diabolikus müszmüszeivel. Méretük a milliméter ezred része, ami épp elég baj. Nem lehet például rájuk küldeni a Nemzeti Gárdát nyakleves végett. A néző meg iskolázottsági különbség nélkül viszketegséget kap a félelemtől. Hollywood pedig száz éve nyerésben van: kapóra jön neki Zaire s az ő játékos majmai, kik ebolát és aids-et köpnek fehérre s feketére secpec alatt. Ha a cerkóf szabadnapos, akkor jó a pávián vagy a patkány is. A lényeg – lehetőleg intelligens s morálisan kikezdhetetlen állat törjön fajunk végső romlására. Ez nyilvánvalóan megkésett bosszú Darwin tanaival szemben, mellyel mégis leleplezi magát a hitetlen hollywoodista: a prímér evolúció az egyetlen tapasztalati tudás, melyben mélyen hisz. Így ír forgatókönyvébe egy német hangzású biológusprofesszort, akiről őriznek a levéltárban egy egyenruhás képet... etc.
Sajnos, most Terry Gilliam sem múlta fölül kenyéradó gazdáit, aminek eredménye e film s a szponzori jókedv. Ez is negatív utópia, amit úgy megszerettünk munkái – különösen a Brazil – kapcsán, csak éppen minden eredetiség nélkül. Gilliam vagy öregszik vagy nagyobb autóra gyűjt.
Vegyük például a forgatókönyvet. Mintha már láttam volna ezt a filmet: valakit visszaküldenek a jövőből a mába, hogy megakadályozza a szerencsétlenséget (Terminátor). Itt is és most is egy szupermachó (Bruce Willis) próbálja kizökkenteni az idő linearitásába ágyazott oksági láncolatot, megakadályozni az emberiséget 1996-ban kishíján kipusztító vírus mutációját. Az 1990-ben még vígan ficánkoló New York-i hatóságok persze némi kétellyel fogadják szavait. Olyannyira, hogy beutalják meditálni egy elmegyógyintézetbe. Szerencsére a jövő tudósainak semmiség egy kis teleportálás, így újból nekiindulhat küldetésének az amerikai film szupersztárja. De 1996-ban, a járvány előestéjén sem hiszik el neki, hogy egy új Semmelweisről van szó, így kénytelen magányos Don Quijoteként maga elébe sietni sorsának.
Gilliam azért néha megvillantja fantáziáját. A film első felében XX. századi világunk tekinti őrültnek a hírthozót, míg a másik felében maga a küldönc kezd kételkedni a küldők józan eszében. Majdnem belecsúszunk a relativizmus mocsarába, de Gilliam megsajnálja nézőjét s újra befordul a logika egyenes karámjába. Mozijának valódi izgalmát most is a díszlet adja. Ebben verhetetlen. Műtermi fikciós világa hihetőbb bármilyen plain-airnél. Ebbe a műtermi jelzálogházba rejti legélesebb technikaellenes kritikáját: egyszerre lenyűgöző és szánalmasan gagyi. Benne van az ember hedonizmusának minden fensége és primitívsége. Vagyis sorsát megérdemli, de Gilliam nosztalgikus humanizmussal mégis izgul kétségbeesett kapálódzásáért.
A díszlet közepére (színész barátai helyére) beejt egy nagymenő szupersztárt – Bruce Willist. S evvel meglékeli saját filmjének hajóját. Az egészben az a legfurcsább, hogy Bruce kitűnően, ízlésesen játszotta végig a 90 percet. Mint egy színpadi színész. Ezért bizonyult teljesen fölöslegesnek a sminkes pirotechnikai bemutatója Willis testén. Mintha nem az ellensége, hanem ő maga esett volna ki a Die Hard toronyházának ablakán, pont ebbe a vírusos filmbe. Itt is vannak terroristák, igaz, csak kémcsővel vadászhatók. Ennek a feelingnek megfelelően torokhangon kíván kommunikálni a külvilággal, ami mégis arra enged következtetni, hogy egyre gyakoribb kirándulása az alternatív filmbe inkább sznobizmusából ered, mint anyagi megszorultságából. De hát ez a film sem nem alternatív, sem nem virtigli Hollywood – így marad a színészi teljesítmény a vizuális modorosság mögött.
Elhibázott kísérlet volt tehát egy sztárra bízni a sikert. Ám ennél is súlyosabb a rendezés és a dramaturgia közhelyszerűsége. Lassan mászik előre a történet, mintha képtelen lenne elbúcsúzni a rendező saját, megszokott szorongásától. Gilliamnél a mozi valódi projekció. Korábban viszont mindig megsegítette magát avval a túlzott stilizációval, amit úgy szeretünk benne.
Emlékezetünk vetítővásznán pörögjön most a Brazil. Ez a film különös elegye volt a szürrealista vágyódásnak és a szubrealista szorongásnak. Egyfelől a képzelet ki akart törni szűkös, technokrata börtönéből, másfelől plebejus éhséggel vágyódott a természetes tapasztalatra, még akkor is, ha az nyomort, terrort és indusztrializációt jelentett. Egyszerűbben: fel kell szállni a felhők fölé a sugárzó nap gyönyörűsége miatt, de semmi nem biztosítja, hogy álmunk nem éppen a központi hatalom tökéletes manipulációja. Akkor már jobb itt a sártól-vastól-koromtól ragacsos földön, hol létezik érzelem, a szerelem érzete. Valami abszolút humanoid. Gilliam ezzel megadta a posztmodern ambivalenciájának szabályát: a történelmiség tagadása a hagyományon keresztül. S mindezt nem azért, hogy modernek legyünk, hanem hogy megőrizzük kreatív-animált emberi lényünk megmaradt lényegét. Ami itt (s általában is) a szeretet, a szerelem lehetősége – szemben a kompjuterizált evolúcióval. Gilliam a Brazilban pontosan jelezte: nemcsak az irány, a gondolkodás metódusa is el van szúrva.
Most bizonytalan: néha hagyja elfutni történetét a kacskaringós fikció birodalmába, majd váratlanul kijózanodik s realista kismesterek modorában biztonsági játékot produkál. Ennek bizonyítéka a film plánozásának szegényessége. Elvárható lett volna, hogy nagylátószögű kamerájával antropomorfizálja az ellenséges tárgyi világot, de ennek csak halvány nyomait fedezhetjük fel. Sőt, olyat is mutat, amitől szégyelltem magam: szuperközeli gyermekarc, tiszta szempár, lassított jelenet az akciófilmek modorában, többszöri visszavágás a tökhülyéknek, az üzenet verbalizálása...
Szerintem óriási bukás, de ezt soha nem fogják a szemébe mondani a „barátok”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/06 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=301 |
