Hungler Tímea
Albert Brooks új filmjében a szakterületekre specializálódott kilenc mitológiai istennő tevékenységét most egyetlen olümposzi szülött, Sharon Stone vállalja fel (végül is elemi tény, hogy ínséges időkben minden kreatív elme egy szexbomba csókjára vágyik). Elnézve rubensi gyarapodását, ki is teszi a kilencet. Elfojthatatlannak tetsző rosszmájúságom ellenére megjegyzendő, hogy Stone kisasszony fajsúlyosabban is nagyon szép, ráadásul alakítása rendkívül meggyőző, végigkomédiázza a művet, és még láthatóan élvezi is.
A vígjáték a humor fő forrását a posztmodern egyik alapelvéből, a metapozícióból meríti. A hollywoodi álomgyárnak csak a végtermékeit ismerő néző előtt lehull a lepel; részese lehet az ötlet(hiányok) gyötrelmes megszületésének. A film legjobb pillanatai a mozgóképes és a mitológiai allúziók: James Cameron a Titanic 2-n, Martin Scorsese a Dühöngő bika remake-jén töri a fejét, s ehhez attól a Sharontól várnak segítséget, akinek apja, Zeusz, alkoholista volt.
Amikor azonban a néző már beleélte magát az anakronisztikus, misztikus filmnyelvbe, egy hirtelen fordulatnak köszönhetően elszáll a vígjátéki varázs: Stone kisasszonyról kiderül, hogy pszichiátriai ápolt, személyiségzavarban szenved, betegségének csak újabb fázisa, amikor múzsának képzeli magát. És bár a mű végén az ápolók elől kereket oldó isteni nő barnára festve ismét felbukkan az egyik filmgyár vezetőjeként (valószínű, hogy e fordulatot is önironikus metanyelvként kell értelmeznünk: a hollywoodi álomgyárat – rémálom – diliflepnisek irányítják), a film realista fordulatával nem csupán a lendületét veszíti el, el is laposodik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3005 |
