Bakács Tibor Settenkedő
A CPg együttes egy mondata a zsarnokságról elég volt, hogy első számú közellenséggé kiáltsa ki őket a hatalom.
„Erdős Péter, a kurva anyád!”
Jobb mihamarabb tisztázni az alapállítást, főleg ha a CPg-ről van szó, mert a politológiai és pszichológiai megközelítés annak rémét vetíti elém, hogy jómagam is része vagyok az osztályhatalmat birtokló struktúráknak. E rövid tőmondat – az anya nem a megfelelő gondossággal nevelte fel fiát, illetve a diktatórikus személyiség a bölcsőtől fogva átkozott – igazságértéke a lírában összesűrűsödő igazsághalmazok típusára hasonlít. Vagyis lehetséges a rendszer és szimbolikus figuráinak több száz oldalas kritikája, de vele ekvivalens kifejezésnek és igazságnak tartatik az indulati jellegű aktust hordozó hiányos mondat is. Tehát elég egy mondat a zsarnokságról, egy gitárszóló, egy kicsit hosszabb haj, s összedől a félelem vastag falú tornya.
Az „Erdős Péter, a kurva anyád”-típusú mondat társadalmi veszélyessége persze állandó, mégha őriz is szemantikájában rendszerspecifikus jelleget. (Diktatúrák érzékenyebbek a sminkre.) Ha az Erdős Péter file-nevet kicseréljük más, a politikai és az esztétikai hatalmat kizárólagosan uralni vágyó politikus nevére, ma is hasonlók történnének az énekessel, mint 1982-ben Pol Pot megye (Szeged) punkjaival. Közeli példaként adódik a Liebmann Katalin és az Anima Sound System közötti affér, ahol jelenleg is a rendőrség vizsgálja egy zenemű feldolgozásával kapcsolatos esztétikai minőség befogadókban okozott hatását. A hatalom mindig transzcendens, így platonista alapon egy dallamsornak is képes büntetőjogi tényállást tulajdonítani. Erre s ezért mondja transzcendentális ellenzékiségben Szentjóby Tamás, hogy Légy Tilos! Nemcsak az Á Tilos, hanem minden betű, amelyből mondat és dal születhet. A siker nem marad el, zaklatás, csúsztatás, dezinformálás, provokáció, állásvesztés, esetleg börtön a jutalom, rendszerspecifikus jellegtől függetlenül. A hatalom szubsztanciája mindenhol azonos, ahogyan a dal szubsztanciája sem változik, hiába hallgatjuk azt Kubában vagy egy pinceklubban. A disszidálás, ami pár év szabadságvesztés helyett szabadság kötelezettséget jelent (vagyis kioltja saját okát), csak a végén adatik meg, semmire se jó. Így történt ez Szentjóby Tamással, Baksa Soóssal, Molnár Z. Gergellyel, Hajnóczy Csabával vagy Güzüvel, a CPg gitárosával, illetve leginkább ővele, mert legyünk őszinték, még a demokratikus ellenzék tagjának is több esélye volt a hatalommal szemben, mint egy punk gitárosnak. Mindenesetre kevés olyanról tudok, aki versei vagy dalai miatt sírásónak, szemetesnek, vagonkirakodónak kényszerült.
Kövessy Róbert klasszikus dokumentarista és tévés attitűdöt mixelő dokumentumfilmjében elég pontosan és dezilluzionálva mutatja be az ún. puha kádári rendszer erőszakosságát és bunkóságát. Filmjében a dezillúzió szomorúsága az egyik legszebb stilisztikai elem. Igen, nincs helye a retróláznak és az emlékezetvesztésnek. S most nem komcsizok politikusi modorban, hanem számba veszem az időben eltorzult emberképet. A rendszer szimbolikus alakjairól mind énekelhető lett volna a „kurva anyád” rigmus. Mindannyian Mephistofeles köpenyegéből bújtak ki, vagyis aki velük tartott, az lelki üdvösségét, aki ellenszegült, az a szabadságát veszítette el. Alant a dalnokok között is pont ekkora volt a különbség, eszerint választott az ember, hogy Dinnyés Józsefet vagy Kutyás dobszólóját hallgatja. A furcsa az, hogy a szabadság elvesztése nem feltétlenül jelenti a lelkiismeret elvesztését is, sőt. Így történhetett, hogy a Magyarországon gyönge lábon álló (alapvetően baloldali) punkhullám, köztük is a leginkább a CPg lett a rock zene lelkiismerete.
Az utolsó tíz év feldolgozása Kövessy kamerájából sokkal hitelesebbre sikerült, mint a hasonló célokat maga elé tűző Kisfaludy féle Kex-film, az Elszállt egy hajó a szélben. S ezt nem a hiteles tanúk számának fokozásával érte el – az engelsi tétel a mennyiség minőségbe csapásáról nem mindig igaz –, hanem a szerkesztés és a képi ábrázolás hangsúlyozásával. Sajnos, tökéletesre ez csak a film legvégén sikerült, amikor hősünk (igen, az) a zöld mező közepén vitorlájába fogja a szelet. A szabadság képi formát öltött, s kifejezte az egész film lényegét. Kár, hogy csak egy volt belőle. Aki képes ilyen jellegű tömörítésre, nyugodtan megengedheti magának a formai sűrítésnek az egész művön végig vonuló rendszerét.
Tudom jól, hogy a magyar dokumentarista iskola erényei épp a megszólalók hiteles személyiségében fellelhető drámai sorstörténetben lelhetők fel, így hát kár lenne elvetni. Sára Sándor beszélő fejei ezért nem unalmasak. De mindig szerencsésebb az illusztrálás helyett a képi állítás, az audiális mondat helyett a vizuális mondat felé fordulni. A Pol Pot megye punkjai olyan film, mely finom érzékkel ennek mesgyéjén mozog. Ugyanakkor némi hiányérzetet kelt, hogy a másik oldalról senki nem köszön be, pedig még sokan élnek a muftikból, besúgókból, bértollnokokból. A magyar dokus már ilyen szégyenlős, na!
Van a filmben egy hátborzongató hang-kép. Magnófelvételt hallunk az elhíresült csirkedarálás okozta tömegpszichózisról. Ahol az áldozatiság és a frusztráció olyan erővel tör föl, hogy azt csak vízágyúval lehet lemosni. Már ezért érdemes a CPg-ről tudni és a filmet látni, mert a róluk tudatosan állított hazugságok (milyen szépen beszopta a langy kávéját kortyoló értelmiség, lám-lám) mind a mai napig bosszantóak. Az írás konoksága, hogy a papír közel háromszáz évig is megmarad, így néhány kollégám (a filmben megnevezve) nyugodtan szégyellheti magát. De attól félek, hogy még a szégyen sem a miénk, hanem sokkal inkább a CPg-é és az alkotóké. Csak ők emlékeznek pontosan és hitelesen, csak ők érzik át, mekkora volt az igazságtalanság. Esetleg tévedek? Döntse ezt el magáról mindenki a moziban.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 55-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2998 |
