Bíró László
A film láttán egy ismerősöm azt mondta, lelőtték az egyik legjobb filmtervét. Kosztümös kalandfilmet akart volna készíteni, de úgy, hogy ne „kosztümös kalandfilm” legyen a végeredmény. Valójában emiatt jó film a Plunkett és MacLeane. A XVIII. század közepén járunk Angliában, ahol a két címszereplő útonálló attól sem riad vissza, hogy a francia nagykövetet hasba lője. A szüzsé tartalmazza mindazon elemeket (egyikük szerelmes lesz egy szépséges gazdag lányba, párbaj egy kurva miatt, a bosszútól lihegő főügyész és jobb keze roppant dühös), amiket a fentebb említett zsánertől várhatunk. Ám a film legélvezetesebb és a mindenkori filmkritika által talán legnehezebben megfogható eleme az, ami miatt feltétlenül érdemes megnézni ezt a mozit. A stílusról van szó, jelen esetben kettős értelemben is.
A könnyebben megközelíthető stiláris funkció dramaturgiai elem. Plunkett ugyanis egy gentleman zsivány, áldozatait a korabeli etikett kérlelhetetlen betartásával szabadítja meg értéktárgyaiktól (azért MacLeane se kutya: a hajdani patikus házi készítésű tűzijátékokkal kábítja el a kirabolandó násznépet), s már a körözési plakátokon is „úriember útonálló”-ként terjesztik hírüket, gigászi erőket fordítva a közönséges betyároktól ennyire eltérő két fickó elfogására. A stílus másik eleme az ornamentika, amely nagymértékben köszönhető a XX. századvégi hangzásvilág és a korabeli látvány pátoszmentes, inkább a kocsma, mintsem a kereszt irányából megmutatott összjátékának. Meglehet, Greenaway joggal panaszkodik arra, hogy a hangos film története nem más, mint a megfelelő kép és megfelelő zene társítása, mégis valós esztétikai élményben van részünk, amikor egy báli jelenet alatt techno-zene hallható, s a mozdulatok ritmusa kiválóan hajaz a poszt-posztmodern fülrepesz ütemére.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2969 |
