Ágfalvi Attila
Zenére komponált film, ha nem is a fúga matematikájára.
Lolának húsz perce van arra, hogy százezer márkát kerítsen valahonnan a szerelmének, Manninak, aki ezt az összeget nagyvonalúan a metrószerelvényen felejtette, egy reklámszatyorban, az azt megtaláló ágrólszakadt legnagyobb örömére. Ha a pénz nem kerül elő a megadott időpontra, Manni halott. Lola, rövid gondolkodás után, nekiered, és fut, ahogy a film eredeti címe is mondja: rohan apjához a bankba, aztán tovább, a megbeszélt randevúra, persze elkésik: Manni addigra már... Nem lövöm le a poént, elég annyi, hogy eddig a film kifejezetten lendületes, sok jó ötlettel megspékelve, még az a régi tétel is megdőlni látszik, miszerint a németeknek, és különösen a filmeseiknek, nincs semmi humorérzékük: van nekik, csak a technó-nemzedékre kellett várni, hogy ez ki is derüljön. Mondom, eddig minden rendben. Sajnos, a film az első fél óra után újra elkezdődik, majd húsz perc múltán ismét: Tom Twyker úgy gondolhatta, ha csak egyharmad filmre való ötlete van, előre menekül, és csinál mindjárt hármat: nem új gondolat ez, Hal Hartley is hasonlót csinált a Flörtben. Miként ott is történt, itt sem bírja el a jól sikerült külcsín a vékonyka belbecset: Lola nagy futása(i) (jelentős sportmúltat gyanítok az ifjú színésznő teljesítménye mögött) szédítő irama ellenére vontatottá lassul, mikor már harmadszor látjuk, és a jó mozi ígéretéből a végére rokonszenves, de felejthető másfél óra lesz. Ami viszont örvendetes, hogy újabb nemzedék (gyaníthatóan a Love Parade-os) készítette el hitelesnek tűnő életérzés-alapfilmjét: hogy nagyon jól csinálják, az egész biztosan az ő érdemük; hogy ennyire nincs miről beszélniük, az viszont nem feltétlenül az ő hibájuk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2967 |
