Békés Pál
Tim Roth filmje hét lakatra zárt belső kaput dönget.
Kíméletlen film.
A nyitó képsor hadszíntéri terepszemle.
Keserves hidegben, zuhogó esőben kerékpározik hazafelé a Fiú, a Család legfiatalabb tagja, s a bicikliút végigvezet a film gyakorlatilag egyetlen helyszínén, melytől Tim Roth, a rendező, a következő másfél órában csak egy-két percig engedi elszakadni nézőjét.
Kegyetlen sziklák között haladunk, az óceán felől szüntelenül fúvó szélhez megadóan hozzágörbült kopasz fák alatt, az angliai Devonshire grófság tengerpartján, melynek gyűrt szikláiról a Devont, vagyis a földtörténeti ókor négyszázmillió évvel ezelőtti szakaszát elnevezték. Akkortájt és arrafelé jelent meg az első szárazföldi gerinces, az Ichtyostega. És talán azóta sem történt semmi lényeges.
Az embertelen tájba beleerőltetett magányos farmház a Londonból frissen vidékre költözött család, Apa, Anya és későkamasz-korafelnőtt lányuk-fiúk félhomályos otthona.
A baljós vidéken megkapaszkodni igyekvő újonnan jöttek élete első pillantásra titoktalan. Küzdenek a vidékkel, a szokatlan viszonyokkal; az Apa munkáért telefonál, az Anya előrehaladott terhes, majd a szülés után a harmadik gyerekét ajnározza, a Fiú az új iskolával küszködik, a Lánynak a szomszédos farmergyerek udvarol, esténként komótosan unalmas családi sörözgetés az üres falusi kocsmában. Ennyi az egész.
És mégis, lassanként komor sejtelmekkel telik meg a magányosan álló farmház. A Fiú egy véletlen folytán titkot les ki: rájön hogy Apa megcsalja Anyát. A Lánnyal. Az ő nővérével.
Az incesztus a legrettenetesebb tabuk egyike, terhével megbirkózni szinte lehetetlen. Lehetősége az olyan mozinéző gerincét és végigborzolja, aki amúgy a legrafináltabb horrorfilmek legvérfagylalóbb effektjeire sem rezzen. Az incesztus a görög sorstragédiák és a kikerülhetetlen végzet levegőjét árasztja.
A vérfertőzés sejtelme – majd bizonyossága – elviselhetetlen teherként nehezedik a Fiúra. Attól kezdve, hogy saját szemével látja, miként hágja meg Apja a Lányt az elhagyatott parti bunkerben, ő kerül a történet középpontjába. Az események előrehaladtával egyre fogyatkoznak az amúgy is mind kurtább és szűkszavúbb párbeszédek – egy-egy beállítás, egy-egy lassú képsor egész fejezeteket mond el a hagyományosan lineáris elbeszélés-technikát követő történetből. Történések még vannak, de mondani már nincs mit. A Fiú némán kínlódva birkózik a nyakába szakadt, kibeszélhetetlen és feloldhatatlan titokkal. Ha nem tesz semmit, belepusztul, ha feltárja amit tud, atomjaira hull a család, szűk világának egyetlen megfogható kerete. Nem csupán az ősi ösztön hajtja, hogy a tabu megtörése megtorlást kíván. Legalább ennyire űzi a bűnös féltékenység is. Hiszen a vérfertőzés, a lappangó testvérszerelem lehetősége ott kísért a Fiú és a Lány kapcsolatában is; az elfogadottnál egy árnyalattal közelebb állnak egymáshoz. A nézőben fölmerül a kétely: nem arról van-e szó, hogy az Apa hamarabb tette azt, amit talán a fia is megtett volna?
A Fiú vergődik és kapkod. Majd nem bírja tovább és vádol. A Lány szenvedve színt vall. Az Apa hazudik, tagad, támad és üt: ha fény derül a történtekre vége a családnak! És tagad mindhalálig, amíg a vérfertőzés az archaikus szabályoknak megfelelően vérbosszúba nem torkollik – amíg a Fiú le nem döfi.
Tim Roth világa képileg és stilárisan hibátlanul kerek, nézőjének sem megnyugvást, sem kiutat, sem kapaszkodót nem ad. Amikor egyetlen jelenet erejéig kimenőt ad hőseinek a farmházból, akkor olyan londoni lakótelepre viszi őket, melynek szürke betontömbjei nyomasztóan hasonlítanak új lakhelyük szikláira. A Fiú és a Lány bárhová mennek is, nem szabadulhatnak többé a devonshire-i partvidéktől.
Tim Roth filmje hét lakatra zárt belső kaput dönget, amelyet az ember jószántából megnyitni nem hajlandó, amely mögött a legszégyenletesebb ösztönöket, a legsötétebb titkokat, a legrettegettebb tabukat őrizzük. És akkora ütéseket mér erre a kapura, hogy a néző beleremeg.
A két gyerekember, a megbosszult Lány és a bosszúállás kényszerpályáján az apagyilkosságig jutott Fiú együtt vacognak egyetlen menedékhelyükön, a vérfertőzés helyszínén, a sivár, hideg, nedves sziklabunkerben. Az Apa halott, az Anya az újszülött harmadik gyerekkel többé nem jön vissza a városból. Szinte még értelmes kérdésre sem futja, csak reménytelen, dadogó nyögésre: – Mi lesz most?
A sziklabunker két lőrése úgy mered rájuk, mint valami kíméletlen és közönyös Devon-kori isten hideg szeme.
Se válasz, se feloldás.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2965 |
