Bori Erzsébet
Kallódó lelkek, kaliforniai álmok, vonzások és választások. Egy magyar elsőfilmes Átlagamerikában.
Már csattogtattam metsző-, valamint tépőfogaimat a friss – és több sebből vérző – zsákmány láttán, de eszembe ötlött valami. Aztán még valami. S mivel, mint az közismert, a tett halála az okoskodás, ezúttal a nyakazás elmarad.
Kezdjük a végén. Talán még nem késő szembenéznünk azzal a sötét, provinciális gyanakvással, amellyel a kulturális importárut szokás fogadni idehaza. Kezdődött a színészekkel: hát nem terem elég tehetséges, sokoldalú művészt és művésznőt ez az áldott magyar föld, hogy egyeseknek idegenbe kell menniük szereplőkért? E régi panasz lassan elcsöndesül, de csak azért, mert újabb, még vérlázítóbb sérelmeket kell felhánytorgatnunk, egyre több cudar termék tűnik fel a művészeti piacon, az ember nem győzi kapkodni a fejét, mi lesz itt, ha már a nacionáléban sem bízhatunk, hovatovább azt sem fogjuk tudni, mi a magyar. Mert mitől magyar egy film? A gyártótól? A rendezőtől? Az alkotók kellő (kétharmados, 50+1 százalékos?) többségétől? A történettől? Netán a pénztől? Határon túli – erdélyi, délvidéki – rendezők itthoni szellemi és anyagi hozzájárulással készített munkái nem képezik vita tárgyát: befogadva. Külországi rendező koprodukciója: kitaszítva. Minden más felállás egyéni elbírálás alá esik, itt Szabó István a legjobb példa, akinek a Mephisto óta nem tudjuk hová tenni sem a műveit, sem a sikereit.
Néhány éve obskurus illetőségű darabok szüremkednek be filmszemléinkre, előbb az információs vetítésekre, aztán már szemérmetlenül versenyre kelnek a szín hazai terméssel, végül azt kellett megérnünk, hogy a díjakból is leesett nekik. Máris témánál vagyunk, az idei szemlén megosztott fődíjban részesült Kelj fel Jancsinál. Nem állítom, hogy a (szigorúan szakmai) zsűrit pedagógiai célzat vezette, mégis sikerült egy lépést tennie a vegyes házasságból született filmek honosításának rögös útján. De nem mondtam még, mi volt az, ami először eszembe jutott Fonyó Gergely filmjéről. Egy másik film. A kilencvenes évek elején szintén a messzi Amerikából érkezett egy fiatal magyar filmes, Reich Péter. A Rám csaj még nem volt ilyen hatássalt a csudabogaraknak kijáró érdeklődés és sűrű hümmögetés fogadta, elsőre csak saját generációja körében aratott sikert, de ott nagyot. Aztán telt-múlt az idő, a nemzedéki film Reich-féle változatának követői támadtak, a műfaj felértékelődött, és amikor a Rám csaj...-t néhány évvel később levetítette a televízió, nem én voltam az egyetlen, aki egy kis nemes patinát vélt felfedezni rajta.
Még egy idősebb, közeli rokonát említeném meg a Kelj fel Jancsinak, az pedig Jarmusch második (nekünk első) filmje, a Florida, a Paradicsom. Már akkor megkísért az ismerősség érzése, amikor a nyitó képsorban megjelenik a tőrőlmetszett kaliforniai suburb alsó középosztály/felső prolik lakta negyede és a jellegzetes amerikai házbelső. Szinte kizárólag ebben a térben játszódik filmünk háromszereplős kamaradrámája. Itt él a harmincéves Johnny és idős édesanyja – valójában, mint később megtudjuk, örökbefogadó nagynéni. Johnny szellemi fogyatékos, a mama szerint tizenötéves kamasznak felel meg, mármint érzelmileg, mert ami az értelmét illeti, az megrekedt egy hatéves gyerek szintjén. Halálát közeledni érezvén a nagynéni igyekszik megnyugtatóan elrendezni Johnny jövőjét. Nincsenek illúziói: két szűk esztendőnyi haladékkal is beérné, ha addig ottlakás és némi pénz fejében egy jólelkű teremtés vállalná, hogy gondoskodik Johnnyról, akkor talán nagyobb megrázkódtatás nélkül szokhatna hozzá az egyedülléthez, és a gondolathoz, hogy otthonba kell költöznie. A ház ára élete végéig fedezhetné intézeti gondozása költségeit. Eleinte úgy tűnik, hogy sikerült megtalálni az alkalmas személyt, Amy Jo helyes, kedves, meleg szívű lány, és arra a két évre, amíg befejezi az iskolát, éppen megfelel neki az ajánlat. Hőseink tehát földközelben röpülnek, kicsit akarnak, és kicsin múlik, hogy mégsem sikerül nekik.
Nem sikerülhet, mert ez a két kicsinység, a szerénynek tűnő vágy és a hajszál a levesben, hogy ne mondjak nagyobbat, maga az élet. És az élet már csak olyan, hogy a fiatal lányok szerelmesek lesznek, a tervek pedig – még a legszerényebbek is – fölborulnak, jön a zűrzavar, s a kora meg a késő bánat. Ne kérdezzük, miért ne találkozhatna Amy Jo egy becsületes fiúval, mert egyfelől pontosan tudjuk, hogy a rendes lányokat a rossz fiúk vonzzák, másfelől nincs az a makulátlan fiatalember, akivel Johnny osztozkodni tudna. Egy felnőtt testben gyerekésszel és kamasz szívvel élő ember számára, aki semmit nem tud, de mindent érez, nem pótolhatja a korrekt gondozás és némi jóindulat a kizárólagos és feltétlen szeretetet. Rühelljük, de igazat kell adnunk a szemét Tomnak, hogy nem normális helyzet az, ha egy fiatal lány összezárva él egy harmincéves, szellemi fogyatékos férfival.
Nem tudom, hogy csinálták a színészek (azt se tudom, hivatásos színészek-e egyáltalán), hogy nem csináltak semmit. Egy ilyen kevés szereplős, nem látványos, nem mozgalmas, sok közelit használó filmben reménytelen lett volna láthatatlanná tenni az úgynevezett színészi eszközöket, azt kell hát mondanunk, hogy a film a hiányukkal tüntet. Eszköztelen a játék, a rendezés, a fényképezés, talán Dés László zenéje az, ami kilóg a sorból, ha nem is mindig, de akadnak helyek, ahol a képtől függetlenül, külön és nagyon hallani a zenét.
Hogy a hétköznapi konfliktus, a csendes dráma végén lesújthasson a végzet, szükség volt egy drámai vétségre. Amy Jo-t el kellett tüntetni egy időre, hogy azalatt Tom eladhassa a házat, és megléphessen az árával. Sose fogjuk megtudni, hova repült a hősnő, az anyjával folytatott telefonbeszélgetés a visszaérkezése napján lehűti azt a vérmes reményünket, hogy haza utazott. Apró hiba, de innentől fordulnak rosszra a dolgok, és vesznek irányt a megoldatlan befejezés felé. Ne kérdezzük, hogyan lehet a magántulajdon és a szerződések tiszteletére épülő országban ilyen könnyedén eladni egy kaliforniai házat, legyen az mégoly kültelki s vevői mégoly friss orosz emigránsok. Ez súlyos bűncselekmény. Mégsem fogható az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossághoz, amelynek minősített esete, ha szerző hajtja végre saját teremtményén. A szerző lehet mindenható, de a „mindent lehet” nem jelenti azt, hogy „mindent szabad”. Az elkezdett filmet persze be kell befejezni, és az sem vitás, hogy a választott történet nem érhet jó véget. De embert csak akkor öljünk, ha muszáj. Vagy akkor sem.
Ha most feltennénk a körkérdést, mennyire lényeges része egy filmnek a történet, igen szélsőséges válaszokat kapnánk. (Itt van mindjárt a zsűrié, amely filmünk erényeinek kedvéért el tudott tekinteni önkényes fordulataitól.) Elbeszélésmódja válogatja, mondom én, Fonyó pedig olyan módot választott, amely megkívánja az epikai hitelt. Az viszont kétségtelen, hogy ha szinte teljes fegyverzetben elénk pattan egy ifjú filmes, aki csak annyit hibázik, amennyit – már a következő opuszra tekintve – könnyen el (meg) lehet kerülni, akkor van minek örülnünk.
Végül is az eszköztelenségért és a mértékletességért kell dicsérnünk a Kelj fel Jancsit. Nagy erénye, hogy nyoma sincs benne erőlködésnek, megfeszülő akaratnak, s hiába tudjuk, milyen kelendő áru a Hollywoodban gyártott deviáns, hendikepes hős, a mentálisan sérült Johnny láttán eszünkbe sem jut arra gyanakodni, hogy Fonyó trendlovas volna. A film az első kockákkal megteremti és mindvégig megőrzi hiteles atmoszféráját, olyannyira így van ez, hogy még a történet megbicsaklásai sem ártanak neki.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2963 |
