Nánay Bence
Ha unod, nézd harminckét percig!
Bill Viola kétségkívül az egyik legjelentősebb és legelismertebb ma élő film- és videóművész. A New York-i MoMA millenniumi kiállításán, amely az előző száz év modern művészetének egészét kísérli meg bemutatni, mindössze egyetlen mozgóképes anyag látható, és ez Bill Viola egyik kísérleti filmje. A San Francisco-i modern művészetek múzeumában pedig ősszel egy teljes emeletet foglalt el Bill Viola életmű-kiállítása, több tucat videóinstallációval és sok-sok órányi kísérleti filmmel.
Viola művészete a film és a képzőművészet kettős vonzásában áll. A képzőművészek filmesnek tekintik, a filmesek viszont képzőművésznek, és ennek megfelelően szinte egyáltalán nem vesznek tudomást művészetéről. Lényegesen elismertebb a galériák világában – mint ezt a két említett kiállítás is igazolja –, ugyanakkor ő maga mindig filmesként határozta meg magát.
Bill Viola videóinstallációinak alapelve a néző sokkolása. Ezt a hatást azonban különös módon éri el. Szinte mindegyik művének ugyanaz az alapszerkezete: monoton, már-már unalmas hosszú szekvencia után valami meglepő, mind vizuálisan, mind a hanghatást tekintve agresszív, a monotonitást megtörő akciót látunk és hallunk.
Az egyik installációjában például a néző sötét szobában áll: éjjeliszekrényre tett tévéképernyőn egy alvó nő képét látni. Körülbelül egy percig semmi nem történik, a néző már épp elkezdené nagyon unni az egészet, amikor hirtelen a szoba mind a négy falára képek vetülnek, nagy erejű hangeffektusok kíséretében. A képek látszólag összefüggéstelenek és igen gyorsan követik egymást: fénytől megrettent madarak közelképe, a kamerába ugató kutyák, szaladó emberek árnyéka. Majd a szobára ismét sötétség borul, és megint csak az alvó nő képét látjuk.
Egy másik videóinstallációban is teljesen elsötétített szobában áll a néző. Félpercenként a szoba egyik fala egyre világosabb lesz, és egy emberi alakot látunk állni az út szélén, mint egy elhaladó autó felvillanó fénypászmájában. Majd ismét sötét lesz.
Talán a leghatásosabb installáció egy sötét szobában a mennyezetről lógó hatalmas vászonra vetített mozgókép, amelyben egy férfi lassan egy medence partjához lép, majd hosszú ideig a víz partján áll. Az egyetlen mozgás, ami a képen látható, a medence vizének – s benne a férfi tükörképének – fodrozódása. Majd a férfi hirtelen beugrik a vízbe.
A monotonitáson és annak hirtelen megtörésén alapuló látványvilág legegyszerűbb, leglecsupaszítottabb, már-már triviálisnak ható megnyilvánulása az az installáció, amelyben a teremben levő kamera egy vízcsepp alakulását és lecsöppenését veszi fel és vetíti ki az egyik falra. A vízcsepp lassan-lassan egyre nagyobb lesz, majd végül lecseppen, és a csap alatt álló dobra esve igen erős hangeffektust ad.
A videóinstallációk esetében a meglepetés, a sokkolás eleme lényegesen erősebb, mint az azt megelőző várakozással teli periódusé. A San Francisco-i modern művészetek múzeumában látható csaknem húsz videóinstalláció például sötét, zegzugos folyosókkal volt összekötve, és összhatásában egy félelmetes labirintus benyomását keltette, ahol minden teremben újabb és újabb effektusok borzolják a látogató idegeit.
Viola kísérleti filmjeiben ezzel szemben a meglepetés és a sokk helyett a monotónia hangsúlyosabb. Legtöbb filmje kifejezetten a néző untatását tűzi ki célul. Itt persze az unalom inkább John Cage unalom-fogalma szerint értendő. „Ha valami unalmas két percig, próbáld ki négy percig. Ha unalmas négy percig, próbáld ki nyolcig. Tizenhatig. Harminckettőig.” – írja Cage. Viola filmjei hasonló módon épülnek fel, mint Cage kompozíciói, voltaképpen Cage zenéjének filmes megfelelőiként is felfoghatók.
Legtöbb kísérleti filmjében egy szobában rögzítetten álló kamera veszi a szobában ülő, álló, fekvő, vizet ivó, leginkább semmit nem csináló magányos férfit (akit legtöbbször maga Viola játszik). Egy másik filmjében havas tájban egy ember gyalogol a kamera felé: először csak apró pontot látunk, amely egyre nagyobb lesz, majd a férfi egészen közel ér a kamerához, a kamerába néz, és elindul visszafelé, amíg megint csak egy apró pontot nem látunk belőle.
Amitől ez mégis más és talán érdekesebb lesz, mint például Warhol kísérleti filmjei, az az, hogy nem megvágatlan anyagot látunk, hanem komponált egészet, ahol néha ugrik a kép, ezzel törve meg a film monotonitását. Érdekes módon Viola legjobb videóinstallációi a kísérleti filmjeinek módszerét követik. Greeting című installációjában például egy többszázszorosan lassított felvételen látjuk, amint két nő beszélgetését megszakítja egy harmadik nő érkezése, aki üdvözli az egyik nőt, és szinte azonnal (a lassított felvételen persze hosszú percek múlva) tovább is megy.
A néhány másodperces jelenet fél óráig tart a lassítás miatt. Egy mozgó festményt látunk, egy képet, amely átmenet a mozgókép és az állókép között. Az installáció festészeti allúzióit tovább erősíti a kompozíció hasonlósága egy kora reneszánsz Angyali üdvözlet festményéhez. Itt tehát nyoma sincs a néző sokkolásának, nincsenek hirtelen vizuális- és hanghatások. A néző lelassult észlelése miatt azonban a harmadik nő megjelenését – amely a filmen valójában csigalassúságú – a két nő képének monotóniáját és egyensúlyát megtörő, meglepő, hirtelen felbukkant kompozicionális elemnek látjuk.
Bill Viola filmjei és videói monotonok, de nem unalmasak. Ezek a művek – akárcsak Tarr Béla Sátántangója – azt feszegetik, hogy mi az, ami az unalmon túl kezdődik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2962 |
