Turcsányi Sándor
A szlovák filmek jók, mert itt játszódnak a közelben. Rosszak, mert a kutya sem tudja, hogy milyen szlováknak lenni.
Ha behatóbb barátságot akarunk kötni a szlovák filmmel, először is meg kell ismernünk a szlovák embert. Azt hogy kell? Praktikus kiköltözni valamelyik felvidéki kisvárosba, nyugodt szívvel csak olyat tudnék ajánlani, ahol mozi is van, például Párkányt. Az van Pesthez a legközelebb, és mindenki ért magyarul. A polgármester szlovák, magyarok választották, onnan lehet megismerni, hogy előre köszön az utcán. Mértékadó becslések szerint a lakosság nemzetiségi aránya 75:25 a magyarok javára. Tehát ha négy férfi ül a kocsmaasztalnál, abból egy biztosan szlovák. Miről lehet felismerni? Nyolc feje van és három foga. Szemben a három magyarral, akinek huszonnégy feje és kilenc foga van. Aki nem szeret kocsmázni, közértben is tanulmányozhatja a szlovákot. Csak ott visszafogottabban viselkedik. Ha már úgyis a közértben vagyunk, vegyünk tíz deka Malokarpatski felvágottat, jobb, mint húsz deka olasz. Szólítsuk meg bátran a szlovákot, nagyon udvarias természetű. Ha összemelegedik velünk, olyan lesz, mint a nyitott könyv, és nem hagy foltot a szőnyegen. Nem szőkít olajat, legalábbis hajszínezővel, de imád részt venni nemzeti felkelésekben, gyakran és ügyesen lop vasbeton elemeket, juhtúróval eszi a hamburgert, Skodával jár és irodalmi lapokat járat, dalból van a lelke, szép és okos, mint a magyar, és csak kicsit hokizik rosszabbul, mint a cseh, a finn vagy a kanadai (a szlovákiai cigányok azért szeretnek Kanadába járni, hogy jobban megtanuljanak hokizni).
Miután ezzel megvolnánk, mehetünk moziba. A szlovákiai mozikban sok amerikai filmet vetítenek, de azokat feliratozzák. Vetítenek szlovák filmeket is, csak jóval kevesebbet, és feliratozás nélkül. A szlovák filmek jók, mert itt játszódnak a közelben. A szlovák filmek jók, mert a szlovák emberek sokkal izgalmasabbak, mint a svájciak (azoknak mindössze két fejük és egy orruk van).
A szlovák filmek rosszak, mert a kutya sem tudja, hogy milyen szlováknak lenni, legkevésbé a legjobb esetben is dacon szocializálódott helyi filmrendezők. A dac pedig kevés, iskolába is kell járni. Iskolába pedig még a jugoszláv filmrendezők is Prágába jártak meg járnak. A szlovák filmek jók, mert foglalkoznak a szlovákság gondjaival és problémáival. Ennek az sem mond ellent, hogy viszonylag kevés játszódik közülük Bulgáriában.
Van egy jelenet Martin ©ulik (1962) Orbis Pictus (1997) című filmjében. Középkorú, inkább öregedő házaspár utazik a csekély számú szlovákiai autósztráda egyikén, öregedő Ford Sierrájukon, egy kutyával és a mama hamvaival feltöltött lakókocsit húzva maguk után. Marián Labuda és Boľidara Turzonovová.
Ismeri ön Labudát? Ki nem? Ő volt Bán János aranyszívű sofőrje Jirzí Menzel Az én kis falum című filmjében. A férfi, aki tudja, mitől hűl a sör. A legnagyobb szlovák férfiszínész. Szerintünk. Szerintük is, bár ők számon tartanak három-négy ilyet, és biztos nagyon örülnek, ha valamelyik hazaugrik Prágából. Mindenesetre Marián az, aki közülük a csekély számú szlovákiai autósztráda szélén felállított országot kaseroló billboardokon (szlovák, értsd: óriásplakát) Charlie Chaplin és Boris Becker társaságában szerepel, és nem, mondjuk, Milan Lasica, aki állítólag nem jött el modellt állni, mert esztrádműsort vezetett az egyik cseh kereskedelmi tévében. Az abszurdumban vagyunk.
De ismeri-e ön Turzonovovát?
Hát ez a baj. Az összes amerikai B-csillagocskát igen, rontom-bontom. Pedig Turzonovová csak két órányi autóútra fekszik tőlünk. Nos, ő ugyanaz nőben, mint Labuda férfiban. Egy nagy, nagyon nagy szlovák színésznő, sokak szerint a legnagyobb, még akkor is, ha mi csak Vasaryovát ismerjük. A Magdát, mert van Emilia is.
Szóval mennek kocsin. Konfúzus terveik egyik kitapintható szála, hogy elhagyják ezt a – szerintük – szar országot. Úgyszólván önmagukat, a helyi színi csodát nyomják, bár ez szó szerint legalábbis lebeg. Ám mielőtt végleg kereket oldanának (maradnak, nyilván), szembe kell nézniük a minket is nyomasztó problematikummal. Az ismertség nyavalyájával. Tudniillik, ismeri-é széles e hazában valóban mindenki azt a szegény Mariánt? (Mert ha véletlenül mégsem, akkor már távozni sem érdemes.) Kapóra jön nekik az út menti patak partján egy road movie főhőseként portyázó bakfis. Fölszedik iziben, jaj neki. Tán Törökbe kéne vinni, eladni. Hová gondolsz, nem az utcán, hisz még pendelyes (valószínűleg a Szlovák Köztársaság tipikusan az a hely, amelyet a pedofíliának még a szele is elkerült, mondjuk Magyarország felé, más fontos és kevésbé fontos európai áramlatokról már nem is beszélve), inkább alkatrészenként a szervezett szervkereskedelem hálózatában kéne értékesíteni a máját, a püspökfalatját, (t)eszem a zúzáját, szigorúan humánus, orvosi célokra, az ilyesminek manapság jó az ára.
Szorult helyzetéből legkönnyebben úgy szabadulhatna a nyomorult csitri, ha őszinte választ adna a közismert Labudát égető kérdésre. Mely szerint ismeri-e őt. Segítséget is kap, Marián előad néhány villanást súlyosabb alakításaiból.
De nem ismeri.
Nem is ismerheti, hiszen ő a romlatlanság megtestesítője, meg ha ismerné, semmi értelme sem lenne ennek az intim betétnek a különben másról szóló filmben. Azt, hogy Turzonovovát ismeri-e, azért még ©ulik sem meri megkérdezni. Egyes mértékadó források szerint ő vagyunk mi. Pedig itt a legnagyobbak a szomszédban, kőhajításnyira. Bár sem szendék, sem szüzek nem vagyunk, csak távollátók, vak magyarok. Ráadásul a kislány, igaz, dramaturgiailag némiképp keresetlenül, lelép, és nagy nehezen Labudáék is kirendeződnek, de mi benne maradunk. Túl a jelenet érzékelhető kifáradásának határán is. Vaksi szemünket a távoli mocsokra vetjük, mert nekünk a gyöngyök túl mélyen vannak, s nem tűnik fel, hogy milyen pompás virágok illatoznak a szomszéd kertjében.
Pedig csipiszt! Hogy mi folyik a szomszéd kertjében, azt speciel kenjük-vágjuk, hiszen nálunk is nagy sikerrel adta a mainstream moziforgalmazás az előbb említett szlovák filmrendező eggyel korábbi darabját, A kertben címmel. Tényleg komoly artkino siker volt, videón is kiadták, azt is tudom, hogy jól kölcsönzik, hát mi kéne még? Ám mielőtt megmondanám, mi látható a szomszéd ©ulik kertjében, kell még ugrálni egy kicsit. Ne szépítsük a dolgokat, a szlovák (és a cseh) filmek még hosszú évtizedekig a cseh (csehszlovák) új hullámhoz képest fogják meghatározni magukat. Már rég uniós tag lesz a sok boldogtalan, még akkor is. Az amerikai filmeket olasz amerikaiak, görög amerikaiak, afro-amerikaiak csinálják, és zsidók. Akkor majd cseh európaiak, szlovák európaiak, magyar európaiak és pakisztáni európaiak fogják csinálni az európai filmeket, és azok ugyanolyanok lesznek, mint a mai európaiak. Unalmasak.
Mi volt a cseh új hullám egyik emblémája? Ami a vele kortárs olasz mozié is, az epizódfilm. Három-négy óriás összerakott egy-egy rövid darabot, az kitöltötte az egészestés határidőt, aztán lehetett örülni. A hegyek vegyesen ellettek oroszlánokat, egereket. A tetthelyen maradva: Gyöngyök a mélyben, Bűntény a leányiskolában és még sokan mások. Nos, a kísérteteitől ugyan igyekvőn, de nem túl feltűnő eredményességgel szabadulni szándékozó cseh film azóta is meghatározható rendszerességgel kedveskedik effélével, nem csekély anyagi áldozatok árán is például. Az utolsót (nekünk, eddig) tavaly nyáron mutatták be, nem akármilyen nekigyürkőzés, van benne jó sok cseh, francia, holland forint. Az a címe, hogy Praha oèima (Prágai szemle? – ha forgalmazó lennék, Prágai történetek címmel mutatnám be, mert bemutatnám, kerül, amibe kerül). Az aktuális cseh rendezőnemzedék magasan jegyzett figurái: Vladimír Michálek (külön dolgozatot érdemelne, sőt külön mozit, de nem látjuk, nem ismerjük, beste szomszédai), Michaela Pavlátová és – már sejthetik is – Martin ©ulik tették össze, amijük van. ©ulik kisfilmje (Egy kirándulás képei) egy nézőpontból emelkedik ki a takaros drillből. Nagyon jó, állíthatom, príma, de nem evvel, hiszen Micháleké még jobb, ha ezen a szinten lehet ilyesmiről beszélni. A főszereplő, ezt is kitalálhatták, Boľidara Turzonovová. Arról van szó, hogy Boľidara mama Szlovákiából felmegy Prágába meglátogatni jó ideje ott élő, független, szabadgondolkozású lányát. Vicces történet nagyszerű karakterekkel. Bár melyik, általunk csak a jéghegy csúcsáról ismeretes csehszlovák film nem ilyen? A problémák egyik forrása ebben az anekdotisztikus ékszerdobozban, hogy a mama szlovákul beszél, a többi szereplő csehül, a lánya meg is-is, de inkább ő is csehül. Azt a sötét szomszéd is tudja, hogy ettől még pazarul érthetnék egymást. A bajok ezúttal a szétszakítottság mögött, szemléleti síkon, leegyszerűsítve: generációs mezőkön fakadnak. Ezzel együtt ez arra jó nekünk, hogy rápillantsunk vizsgált tárgyunk lelki kórlapjára. Csakhogy elébb meg kell tartanunk ígéretünket, itt az ideje bevallani, mi látható ©ulik szomszéd portáján. Mit adnak az ő kertjében?
Ha valaki, például egy filmhét kapcsán, a szlovák film befogadói útját akarja nagy lendülettel zsírozni, rögtön azzal nyit, hogy a szlovák film más, mint a cseh. Jaj, egészen más, csak győzzünk utánajárni! Martin ©ulik 1995-ös szlovák kertjében egy jó kis cseh filmet adnak. Akkor most vitatkozhatnánk, de látta mindenki, nincs értelme. A film ügyes, szórakoztató, járja a csehszlovák új hullám második felhabzásának útját, azt, ami jóval szolidabb a korábbinál, hiszen egy súlyosabb értelmiségi vérfürdő, szilenciumtenger után, tehát a hetvenes évek második felében taposták ki. Az is biztos, hogy ©ulik filmje ezen az úton nem előre, hanem hátrafele megy, bár e tény a mozi élvezeti értékét alighanem inkább emeli.
Annak is eljött az ideje, hogy eláruljuk, milyen tekintetben emelkedik ki ©ulik epizódja a prágai hármasból. Hát abból az egyetlen okból, hogy ez e nagyon cseh mozimozaik legcsehebb darabja. Nem azt akarom mondani, hogy Martin ©ulik szlovák létére cseh rendező, mert ez nem érdekel. Ugyanis nagy ívben harmadrangú kérdés, hogy a szlovák film valóban más-e, mint a cseh. (És ha nem, akkor mennyire?)
Ha viszont mindenáron különbséget kell keresni, akkor nem a filmes megvalósítás piszkálgatása a pálya, hanem a megszólaló érzelmi és, nagyon sajnálom, politikai motivációi. Hogy ©ulik Kirándulása filmileg tisztán cseh, az nem fáj még a Matica Slovenska kulturális sejtjének sem. Csakhogy amit ma nettó szlovák filmnek kell tekintenünk, az a szétválás utáni időszak, nevezzük csak nevén, a meciarizmus mozija. Ettől még lehetne nagyon jó, hiszen a puha diktatúrák (innen nézve a megjelölt inkább félkemény volt) mindig ontják a remekléseket, nemcsak e tájon, de világszerte is.
A csehek problémája ezzel szemben sokkal könnyebben filmesíthető meg, lévén az szinte kizárólagosan lelki természetű, míg a szlovákoké, tetszik, nem tetszik, de legfelül mindenképpen, igencsak materiális. A szlovák ©ulik cseh rövidfilmje a csehek masszív meghasonlottságának mozija. Akárhány cseh értelmiségivel, baromság, akárhány cseh emberrel beszélgettem ilyesmikről, annak zokogás lett a vége. Hogy persze, hallgattuk a híreket, olvastuk az újságokat, tudtunk mindent, de amikor azon a szörnyű Szilveszteren az éjféli harangokat követve csak egy himnuszt adott a tévé, az olyan volt, mint egy villámcsapás.
Síelős nép a csehszlovák, biatlonban se gyengék. A családi sítúra a Tátrába évente legalább egyszer olyan nekik, mint a betevő sörélesztő. Cseh ismerőseim hat esztendeje sokkolnak azzal, hogy „azóta” nem jártak ott, Ausztriába mennek, meg Olaszba, hétvégén a Krkonoąéra, futja rá a pénzükből, magasabb is, kényelmesebb is, a felvonók között, ha zongorázni tudnák a különbséget (például működnek), de ők Cortina D'Ampezzóban is azt a rongyos régit siratják, a Chopok déli lejtőjét, ahová ugyan nyugodtan mehetnének, még örülnének is nekik, csak nem bírnak. A szívüktől. Ám nem kell feltétlenül fraternizálni a bohémokkal, elég, ha az ember bámulja a tévét. Prágában „a mi szlovákjaink” annyian vannak, hogy nem győzi olvasni az ember. Dísztótok, príma állás, keresnek vele, mint állat. Csak szlovákul kell műsort vezetni, kérdezni a vetélkedőn, ha a helyes vagy helytelen válasz csehül érkezik, énekelni, rajzolni, szlovákul, bármit. Nos, ezen tépelődik ©ulik, amiből nyomozásunk számára annyi fontos, hogy nem az számít, miszerint A kertben meg az Orbis Pictus virtigli cseh filmek, hanem az, hogy az Egy kirándulás története egy cseh történet, melyben előfordulnak szlovákok is. Vajon vannak-e csehek a szlovák történetekben?
Viszont ha már akarva-akaratlan belekeveredtünk ebbe a díszszlovák problémakörbe, meg különben is a szlovák filmről beszélünk, Jakubisko megkerülhetetlen. A csehszlovák új hullám második generációjának markáns alakja. A legtöbbször és leghosszabb időkre dobozolt önkéntes történelemfelelős. Így tessék szomszédozni, amerikázni, lám, őt is jól ismerjük. A rendszerváltás előtti és környéki korszakban legalább hat filmjével vétette észre magát a honi forgalmazásban, akkor hát miről is beszélünk? A Holle anyót évente adta a tévé.
De aztán is. Ha jól emlékszem, még a premierje előtt elhozta önkezével az Örökmozgóba '93-as filmjét, a Jobb gazdagnak és egészségesnek lenni, mint szegénynek és betegnek címűt. Az például nagyon rossz volt, de nem ez az érdekes benne, attól ő még jó filmrendező, tisztességes mester. A csehszlovák korszakában készült legismertebb és legsikerültebb filmje, Az ezeréves méh például konkrétan egy szlovák történelmi tabló. Csakhogy csehszlovák a velejéig, és nem kell ahhoz túl érzékeny fül, hogy értsük a különbséget a csehszlovákiai szlovák történelem és a szlovákiai szlovák történelem között.
Jakubisko elmesélte akkor, hogy ő már régóta Prágában él, és esze ágában sincs az új Szlovákiába költözni. Hogy mennyire képben vagyunk, azt az is bizonyítja, hogy a legutóbbi, 1997-es filmje kapcsán pont e hasábokon közölt interjújában ugyancsak megerősítette ebbéli szándéktalanságát. Nagyszabású projektum volt az is, egy tarisznya német és cseh pénzből: Zűrzavaros jelentés a világvégéről. Mozi is, meg hatrészes tévésorozat is egyszerre, öt évre biztosítva a jogait valamelyik cseh kereskedelmi tévé számára.
Mi érdekelte tehát, mondjuk az utóbbi tíz évben Jakubiskót? Az, amin a kelet-európai filmművészet biztosan legnépesebb alkotói csoportozata ugyanennyi ideje gyötri magát. Mondani valamit az aligmúltról, hitelessé tenni a velünk esett csodát, képekben bizonyítani, hogy rászolgáltunk. Hogy nem sikerült? Tudjuk. De ez sem olyan nagy baj. Jó, ha öt olyan film született a rendszerváltás után az egész kelet-európai blokkban, ami együtt bírta átvinni a kínt és a csodát a túlsó partra. Mindezt csak azért hoztam föl, hogy kitessék, annak, aki szeretni és élvezni akarja a szlovák filmet, nem biztos, hogy onnan kell közelítenie, hogy az most szlovák-e és valóban eltér-e a csehtől, mert ez brutális leegyszerűsítése a dolognak, s mint ilyen bármivel könnyen behelyettesíthető.
Például azzal az ugyancsak tetszetős, ám szintúgy necces summázattal, hogy a szlovák film olyan, vagy attól szlovák, hogy olyan, mint ami egy kicsit cseh meg egy kicsit magyar. Oly szép, mint a cseh, és oly szomorú, mint a magyar.
E csalfa tétel még csalfább igazolásául citáljunk még egy evidenciatörténetet! Mert ott van (volt) például Kadar és Klos. Kadar magyar volt, Klos cseh, de kell-e szlovákabb náluk? Ráadásul A vágy neve Anada Zilahy Lajos Valamit visz a víz című regényéből készült. Csuda csávók voltak, az Oscar-díjig vitték. Ámbár akár az Üzlet a korzón kapcsán, meg minden másért is mondhatnánk rájuk, hogy ügyes szemfényvesztők voltak csupán, de személyes tragédiáik a történelemben (ne finomkodjunk, megölték, földönfutóvá tették őket) eléggé igazolják őket (és némiképp mozijaikat is).
Egyetlen hasonló tárgyú írásban sem szabad elhallgatni azt, amit, meglehet, a kelleténél jobban is ismerünk. Hogy a XX. század második felében Európa akkor leginnovatívabb értelmiségének brutális kegyetlenséggel kitekerték a nyakát. Akik megmaradtak, sebzett túlélők csupán, Menzel is az, ha tagadja, ha nem, Forman is, Hrabal, ©kvorecky, mindenki. És ez az ámokfutás dehogy nézte, ki szlovák, ki cseh.
Hasadjunk is ki gyorsan a múltból. Az bolond, aki Csehszlovákiában keresi Szlovákiát. Szlovákiát Szlovákiában érdemes keresni, de ott se biztos, hogy meglesz. Hála istennek akad olyan fickó, aki viszonylag kevés véraláfutással átcincál minket '68-on, rendszerváltáson, cseh és szlovák szétszakadáson, de még a holnap esedékes telefonszámlán is.
Egy konkrét zseni, Duąán Hanák. Nem érdekel, hogy cseng a neve, őt is ismerjük. Nála aztán nem kell újhullámosabb, életkora stimmel, '38-as. '65-ben kezdett rövidfilmekkel, mint a legnagyobbak, aztán '69-ben váltott hosszúakra, játékokra és dokumentumokra. Naná, a legjobbkor, kapott is rögtön a pofájára, elmondtuk már sokszor, hogy a hatvannyolcas bosszúnak két esztendejébe tellett, míg mindenkit elért. Öt év pauza, Hanák '74-es comebackje, az Egy régi világ képei hibátlan remekmű. Máig előveszi hol a Tabán, hol az Örökmozgó. Ennél érvényesebbet az öregségről (látszólag vagy a felszínen a lokálspecifikus öregségről, pedig nem) azóta se sokan mondtak. Dicsérete nem is ide tartozik, csak elkerülhetetlen.
Viszont ha volt értelme tavaly ősszel szlovák filmhetet rendezni, hát az ő 1981-es – értelemszerűen ugyancsak csehszlovák – filmjének levetítése miatt. Az Én szeretlek, ő szeret fájdalmasan gyönyörű remekmű, ami ránézésre már nem az evidenciák szintjén igazolja a visegrádi szlovák film teóriát. Elmesélem. Vera és Vinco összevesznek, mert Vinco Vera lakásában keféli Csákányi Esztit, a fiatal kalauzlányt. Vera in flagranti érkezik, aztán elmennek a kocsmába, Vera a barátnőjével (Vera Bílá, a mai cseh romazene főnökasszonya adja), Vinco Piątával. Itt zenekar játszik és tánc lesz, Vera és Vinco már újra együtt térnek haza. Vera gyalázza Vincót, csontrészegek, de kávéznának, föl is robban a gáztűzhely. Vera fölépül, Vinco meghal. Vera Piątát okolja, és terhes, lenn járunk, nagyon-nagyon lenn, a hősök szegények, buták és szerencsétlenek, a szabadságot csak mint szót ismerik, foglyai előbb tágabb, majd szűkebb környezetüknek, önmaguknak és mindenkinek, mindennek. Minden rossznak e földön. De boldogságra születtek. Hogy elérik-e, nem lehet titok. Összejönnek-e, Vera és Piąta? Marad-e valaki ezen a nyomorú világon, aki engem szeret, vagy akár valaki mást bennem? Marad-e?
Hanák akár optimistának is tekinthető filmje arról szól, hogy már mindennek rég vége, ennél már nincs lejjebb, ez itt a fenék, ám maga a gyönyör, és alighanem a meglelt teljes szabadság. Kimondja kerekperec, a teljes szabadság ott kezdődik, ahol már semmit sem szabad, semmit sem lehet.
A cseh gyönyör, bukolika és a magyar vadság, bánat. Végső soron nem is lehetetlen. De mindennél van lejjebb, és Hanák filmje ott játszódik. Szlovákiában. Végre megtudjuk, hol van Szlovákia ('81-ben még nem volt ugye, Hanák csinált '95-ben egy európai sikerű dokumentumjátékot Papírfejek címmel Csehszlovákia '48 és '89 közötti történelméről, egy mondat a zsarnokságról, empátiával fogadta a művelt világ, bár finomságainak leszedéséhez minimum bohémistának kéne lenni, de abban már más van, mint ebben), vannak-e szlovákok és mások-e, milyenek a szlovák filmek. Ilyenek, mint az Én szeretlek, ő szeret, nem szlovákul szólnak, nem is csehül, nem is semmilyen nyelven. Nem is szólnak, csak hasogatnak. És nincsen Visegrád és nincsenek régiók, a szomszédok megszűntek. Szlovákia egy leválasztott magánzárka, jaj, csak nehogy megint közös zárkába tegyenek, bánom is én, kivel, cseh és magyar egyre megy, hollanddal, kanadaival. A szabadság, nemhogy a teljes, de a percnyi, a kortynyi, a foglár háta mögötti sem lételem. Csak szeressen valaki, az Isten szerelmére.
Szlovák filmet csinálni fantasztikus, földöntúli kaland, kozmikus projekt egy lakótárs nélküli veremben, ettől eredeti. Csak valaki szeressen, csak egy icuri-picurit.
Ilyetén viszont nagyon is hasonlít a magyarra, a csehre, csakugyan, melyikre nem? Szeretjük a szlovákokat, hisz magunk is szlovákok vagyunk e szólás számos értelmében. Nyolc fejük van, meg három foguk. Így vagyunk rissz-rossz szomszédok. Tehát nem is az az igazán érdekes, hogy kicsoda Turzonovová. Hanem az, hogy ki Turzonov.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 43-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2959 |
