Schubert Gusztáv
Tatár György
Tillmann József A.
A Vízöntő korában divatba jön a hit, az új prakticista vallás legfőbb orákuluma a mozi: minden titkot megmutat.
Schubert: A transzcendencia az utóbbi tíz évben – a Ghost, az X-akták majd a Hatodik érzék óriási sikere óta – hihetetlen módon átjárja az amerikai filmet: egyre-másra bukkannak fel az angyalok, ördögök, kísértetek, ufók, ufó-hívők, új vallásos szekták vagy pszichotréningek megszállottjai. Az X-akták szlogenje – „az igazság odaát van” – a századvég talán legdivatosabb jelmondata lett. Angyalok, ördögök, kísértetek, parafenomének korábban is szerepeltek az amerikai filmekben, csak mindig valamiféle zsánerben, például a horrorban vagy a scifiben izolálva. A 90-es évek abban hoz újat, hogy a halál kérdéseiről, a túlvilágról beszélni, angyalokat, kísérteteket mutatni, ehhez már semmiféle zsáner nem kell, merthogy ez többé nem mesebeszéd, hanem halálosan komoly dolog, nem periféria, hanem fősodor. Mi lehet ennek a változásnak az oka?
Tatár: Folyik a planetáris méretű globalizáció. Az, amiről most beszélünk, tulajdonképpen a hülyeség globalizációjaként foglalható össze, de ezt nem csak ironikusan mondom, hanem úgy gondolom, hogy ez valószínűleg az egyik aspektusa a globalizációnak. Régen általános szinkretizmusnak hívták, most globalizációnak nevezik.
Tillmann: Egy interjúban a Jeanne d’Arcot alakító Milla Jovovich a kérdésre, hogy vallásos-e, határozottan közölte, hogy nem vallásos, ő spirituális. Öntudatos válaszában kinyilvánította, hogy ismeri a korszerűség követelményét, távol áll tőle a régies religiozitás, és tud élni a mai szellemi felhozatallal. A spirituális salátabár kínálata tényleg példátlanul széles, és önkiszolgálásra ösztökél. Ami a világ hitvilágáról korábban tudományos publikációkban jelent meg, az már egy ideje popverzióban – édesvízben felengedve, kötelezettségmentes kiszerelésben – kapható. Tulajdonképpen meglepő, hogy a filmipar csak mostanában reagál erre a globális piaci átrendeződésre...
Tatár: Okkal gondolhatjuk, hogy a mindenkori tudomány-felfogásnak köze van ahhoz, hogy a mindenkori tudományon kívüli szféra hogyan jelenik meg. Ha a tudományosságban a hiper-racionalitás és az elfogulatlan, módszeres objektivitás uralkodik, a spirituális tébolyra is ez lesz jellemző. Tudományosnak akarja tudni magát. A Stigmata egészen jellegzetes példája ennek a tudomány-blődlinek, a kumráni tekercsektől a nag-hamadi kódexig az egész hittudomány és az egyháztörténet bele van keverve a filmbe.
Tillmann: A paranormális filmekben is a tudomány logikáját és logisztikáját használják, elég belenézni az X-aktákba, a legképtelenebb zöldség is tudományos mázzal van leöntve. A hagymázra a tudományos színezet üti rá a hitelesség pecséjét.
Tatár: Tisztára úgy működik, ahogy Kierkegaard Don Juanról szóló írása szerint a kereszténység hozza létre az érzékiséget, furcsamód épp azáltal, hogy kirekeszti a szellem világából. Valahogy így idézi elő a tudományos típusú racionalitás ezt a fajta mai babonás hitvilágot, amely ettől fogva körülveszi. Hajdani korok félmágikus mítoszai úgy jelennek meg benne, mint a valóság objektív és kutatásra váró mélyszerkezete. Ez a kor a tudományos módszerekkel felderíthető túlvilág és lélekvándorlás kora.
Tillmann: Már a francia forradalomban megjelenik ennek klasszikus példája: a racionalitás korának csúcsfokán templomot emeltek az Ész-istennek, és az észkultusz megsértését mint blaszfémiát büntették. A ráció mitikussá válván egy ponton nyíltan vallásként mutatkozott meg.
Tatár: Amivel persze csak a saját titkát mondta ki.
Tillmann: És azóta tulajdonképpen időről időre átlendül az inga egyik végletből a másikba. A 10-es, 20-as évek expresszionista filmjeiben látni a maihoz hasonló misztikus hullámot: a Gólemtől A kék fényig. Utóbbi főszerepében Leni Riefenstahl, aki később rendezőként már egy másik kultusznak , a „XX. század mítoszának” áldozott.
Tatár: Shirley MacLaine filmjében (Ég és föld között), mely ennek az ezredvégi miszticizmusnak egyik korai filmes jelentkezése, hosszú-hosszú jelenetek vannak, amelyek mintha a Däniken-filmekből lettek volna kivágva. Däniken hazudozása egyszerűen üzleti vállalkozás volt, mint mondjuk az ufóbiznisz. Az Ég és föld között jelentős lépést tesz előre Dänikenhez képest, itt ugyanis nem az történik, hogy az isteneket leplezik le mint ufókat, hanem az ellenkezője. Az ufókat leplezik le, mint isteneket. Itt kinyilatkoztatás történik. Shirley MacLaine elolvasta Dänikent, és Isten beszédét hallotta belőle.
Tillmann: Vallás és tudomány évszázados hidegháborújának is köszönhetően a religiózus hagyomány – a logikája, a nyelve, a képvilága – látszólag meghaladottá vált. Ezért a globalizált populáció legszélesebb körei számára mindaz, amit hagyományosan a vallás hozott szóba, az most a tudományos-technicista dizájnt használó ufológia „korszerű” köntösében értelmezhető. Ami nemcsak mérhetetlenül ellaposítja, hanem el is odázza a kérdéseket. Mert ha mindenre a „földönkívüliek” felbukkanása a megoldás, akkor már nem is kérdés az élet, az értelem, a lét eredete. Akkor elég keresni a gabonaköröket, a távoli jövevények nyomait.
Tatár: Tömérdek ember él a világban, aki ezekben a dolgokban valóban hisz, ufóklubokban tölti az életét, anyagot gyűjt az elméletéhez. Ők a tudományos tiltást összeesküvésnek tekintik, mondván, hogy a tudományos intézmények ellenérdekeltségük miatt nem engedik ezeket a spirituális ihletettségű teóriákat azonos súlyú konkurensként fellépni. Számukra az adott kor tudományos paradigmája nem más, mint világ-összeesküvés. Ezt a jelenséget érdemes összehasonlítani a bibliai szöveg félreértelmezésével. Az Ószövetség soha, sehol nem vonja kétségbe az idegen istenek létezését, legalábbis kereken nem mondja ki, hogy nincsenek. Azt mondja, hogy „ne legyenek neked más isteneid!” Nem vonja kétségbe azt sem, hogy halottak szellemét meg lehet idézni és jóslásra lehet kényszeríteni, lásd az endor-i boszorkány történetét Saullal. Csak éppen mindezt tiltja. Ez ellen a tiltás ellen lázad fel a New Age. Nem rendelkezik új ismeretekkel, csak lázad. Gnosztikus lázadás, de megváltó gnosztikus tudás nélkül. Ez borzasztóan fontos különbség.
Tillmann: Akárcsak Hollywood és vidékének sajátos hiedelemvilága. Emerson szerint az amerikai vallásosság kezdettől meglévő sajátsága az önmagára hagyatkozás, a selfreliance. Ezért is alakulhatott ki ott a közösség és a religiozitás új fajtája. Egy vallástudós, Otto Kalschauer nemrég arra a megállapításra jutott, hogy az amerikai isten-élményt nárcisztikus magányosság jellemzi. Ahány individuum, annyiféle spirit.
Schubert: Tehát kire-kire rábízzák hogy újra találja fel a vallását? Azért kérdezem, mert a 90-es évek new age-s szellemiségében valami ilyesmit érzek, kiindulópontja szerint a régi világ, a kereszténység és a ráció világa romba dőlt, kinek-kinek szabadságában áll vallást alapítani.
Tillmann: A kereszténység története kétféle kisiklást ismer. Az egyik, amikor egy hatalmi struktúrával összefonódva totális religiózus kontroll alakul ki, s ez egészen az inkvizícióig vezet. A másik pedig az, amikor egyre inkább szétágazik, egyre színesebb képzeletmintákat mutató vallásosságra bomlik fel. Amerikában előbb a kereszténység különböző mutációi jönnek létre, majd ennek a „keresztény” fogékonyságnak a talaján a mormonoktól a vudun át, a pueblo animizmusig, – lásd Castaneda – bármi burjánzásnak indulhat.
Schubert: A kétely – még a hitbéli kétely is – nagyon fontos eleme az újkori európai kultúrának, az amerikaiak nem egészen úgy gondolják. Prakticisták, a hitben is valami nagyon egyértelmű dologhoz szeretnének eljutni. A new age-dzsel az a legnagyobb problémám, hogy miközben lépten-nyomon azt hangsúlyozza, hogy megrendült a hagyományos vallásosság, illetve hogy a tudomány képviselte haladás-hit sem hihető tovább, képtelen új egységet teremteni, ahogy Hamvas mondja: „ezek az irányzatok éppen úgy, mint az alexandriai és hellenisztikus gnósis túlnyomó része, nem megújulási, hanem felbomlási jelenségek”.
Tatár: Bocsánat, egy mondatot hadd szúrjak közbe. A new age-nek az európai tradíció egyik legfontosabb alapját képező fogalomhoz, a hithez az égvilágon semmi köze nincs. Más dimenziókat használ. A középkori gondolkodók, filozófusok, teológusok számára hit és tudás problémája, harca, egymáshoz való viszonya, igazi, mély, gondolati probléma volt. Ehhez képest a new age világát úgy lehetne jellemezni, mint a tudományos tudás valamiféle furcsa, megzavarodott viszonyát a spirituális tudáshoz. Úgyhogy még abban sem vagyok egészen biztos, hogy a tradicionális hit megrendüléséhez mekkora köze van ennek a dolognak. Sokkal több köze van ahhoz, amit az európai tradíció mágiának, varázslásnak nevezett, amiről egyáltalán nem gondolta azt, hogy hamis hit. Tudta, hogy annak semmi köze a hithez. Az, ha tetszik, nem másféle hit, hanem hamis tudás.
Tillmann: A tudományos és a spirituális tudás közti zavar egyik következménye az elhallgatás volt. Hosszú ideig hallgatás övezte ezeket a kérdéseket. Aztán egyre harsányabban – és egyre torzabb hangon –kezdték el firtatni őket. Mintegy húsz éve magyarul is megjelent az Élet a halálon túl című könyvecske – szerzője, Moody azóta szektát alapított –, hosszú sorok álltak ott és várták a könyv megjelenését. Az emberek ki voltak éhezve a túlnani tudósításra. Ami elég régi és némileg érthető érdeklődés. Van, aki ennek központi jelentőséget tulajdonít az emberré válásban: a filozófus Hans Jonas szerint – a szerszámkészítés és a képalkotás mellett – a túlnan határára állított emlékmű, a síremlék teszi emberré az embert. Erről a különös emlékezésmédiumról tényleg elmondható, hogy a „médium az üzenet”. A megalitokig visszavezethető kiindulópontja az emberi kultúrának, mindennemű „kép”-zésnek. Végső soron a mozgókép-kultúra is ennek köszönheti létét.
Tatár: Az 50-es, 60-as években még nagy számban készültek a tradicionális „vallásos” filmek. A Ben Hurban az összes csoda – mint a leprások gyógyulása – a szemünk láttára zajlik a vásznon. Abszolút kedvencem, a Charlton Heston játszotta Mózes. Látjuk, ahogy a két kőtáblára mintha lángszóróval lőnék rá a Tízparancsolatot. A mai spirituális film egész eszköztára – de csak az eszköztára! – ezekből a kosztümös giccsfilmekből ered.
Schubert: A kettéválasztott Vörös-tengert, ha jól tudom, a mai napig mutogatják a hollywoodi látogatóknak. Egy szerkezet segedelmével a turisták száraz lábbal kelhetnek át a Vörös-tengeren. Az amerikai képkultusz (nem véletlen, hogy ott lett a moziból filmipar) és az európai hit találkozása nagyon begerjesztett valamit.
Maguk a filmek nem sok szót érdemelnének, de a jelenségnek szerintem korszakos jelentősége van, ezért érdemes beszélgetni róla. Nem mindegy, hogy milyen Hollywood fölött az ég, mert az az ég borul szinte az összes mozinéző fölé. Nagy kérdés, miért nincs a 20. században vallásos film vagy keresztény film. Pontosabban miért csak a magasművészetben létezik. Rossellini, Bresson, Bergman, Tarkovszkij csak az art mozik katakombáiba jutnak el, egy maroknyi művészethívő elé, nem ők adják a hit nyelvét, a hit képeit. Régen ez nem így volt.
Tatár: Én hajlok egy leegyszerűsített magyarázatra. A magas középkorban is alapvetően kétféle vallásosság élt egymás mellett. Mondjuk az egyiket Aquinói Szent Tamás képviselte, a másikat pedig a tőle 200 méterre, a piacon zöldséget árusító Mici néni. Hollywood esetében mindössze az történik, hogy a filmeket a Mici néni csinálja. A Tamásnak nincs se pénze, se ideje, se energiája, valószínűleg kedve sem arra, hogy ő állítsa elő a mindennapi betevőt. Ő a Summa contra gentilest írja. Most próbáltam hirtelen elgondolni, ha Bergmannak kellene leforgatni a kettéváló Vörös-tengert, vajon hogy oldotta volna meg? Függetlenül attól, hogy ilyen filmet sosem csinálna. De ha mégis, valószínűleg egy baltával kifaragott arcú nordikus férfihős komor hangon felolvasná a bibliai szöveget. És csak az őt hallgatók arcán látnánk, hogy valóban megnyílt-e a menekülők előtt a tenger. Egy ilyen film tömegméretekben valószínűleg nem eladható.
Schubert: A minimalista Bresson akart rendezni egy Genezis-filmet. Az lett volna ilyen: az özönvíz arcokon elmesélve. A Bábel tornya – belülről. A huszadik század egyik legnagyobb – keresztény – filmese a mozi felől nézve a dolgot, igazi képromboló volt.
De visszatérve a középkorra, a kora-reneszánsz óta a tömeg a magasművészeteten nevelődött, a templomban Giotto vagy Michelangelo freskóit látta. Hol van az már? Szóval, ha kifogásoljuk a new age előretörését, látnunk kell, hogy sikerét a kereszténység csökkenő népszerűségének köszönheti. Kitöltötte a vákuumot.
Tatár: A sixtusi kápolna le lett győzve. Mici néni megnyerte a meccset.
Tillmann: Ez a probléma a barokkban robban be, a barokk festészet tökélyre fejleszti az illuzionizmust. A film tulajdonképpen ennek a barokk technikának az örököse. Igen sajátos kompromisszum ez Aquinói Tamás és Mici néni között.
Tatár: Vagy a Tamások között, hogy a Mici néniknek ezentúl ezt fogjuk eladni.
Tillmann: Mindhárman arról beszélünk, hogy a képnek különös hatalma van. Amit a zsidó tradíció tudvalevően elég hamar észlelt és kellően szankcionált. Mert a kép, ahogy Flusser mondja, eredendően a világban való tájékozódás segítésére szolgál. Térkép, hogy eligazodjunk a világban. Csakhogy a kép hajlamos elfedni azt, amit ábrázol. A kép használata képimádattá fajul. Hollywood esetében is képkultuszra bukkanunk, amely mögött egy sztárkultusz, vagyis egy csillaghit húzódik. És ennek a csillaghitnek a különböző szerpapjai szerveznek számunkra látványosságokat. Ennek a kultusza kevereg a föld különböző spiritualizmusaiban.
Schubert: Ha Mici néni győzött, túlgyőzte magát. A teória, ha úgy tetszik, visszavág. A kommersz sem tud meglenni summák, rendszeralkotás nélkül. Mici néni teoretizál, Aquinói Tamás módjára summázza saját hitelveit.
Tehát a hollywoodi transzcendencia nem úgy működik mint a biblia pauperum: íme, lássátok szemetekkel, hogyan is néz ki a bűnbeesés. Mert a klasszikus Biblia-filmek még így működtek. Illusztráltak. A new age túlvilágfilmjei nem illusztrálnak, maguk teremtik a hitet.
Tatár: Egy mondatot hadd szúrjak ide. Van Lucas Cranachnak egy olyan feltámadásképe, ami Krisztust ábrázolja, amint kilép a sírból. És borzasztóan fontos, hogy a sírt őrző római légionáriusok úgy tántorodnak vissza, mintha egy szembeötlően fizikai robbanás lökéshullámai tepernék földre őket. Ez közel áll a biblia pauperum típusú ábrázoláshoz, de csírájában már ott van benne az összes hülyeség, ami például a torinói lepel körül adódik. Ennek a képnek az előbb említett értelemben vett tudáshoz – hiszen a téves tudás is tudás! – sokkal több köze van, mint bármiféle hithez. Tehát azért meggyőző, azért hihető el, hogy Jézus Krisztus feltámadt, mert látjuk, hogy ez olyan dinamikus erővel történt, hogy a földhöz vágta azokat, akik a közelben voltak. Az ábrázolás már nem eléggé szimbolikus, éppen átbillen a science-fiction realizmusba. Innen már csak egy ugrás az az állítás, hogy a torinói leplen tulajdonképpen a feltámadást kísérő – szó szerint idézem, mert nagyon szeretem – „hő- és fényjelenségek hagytak nyomot”.
Schubert: A Csodás álmok jönnek, vagy A hatodik érzék szóról szóra ennek a szellemiségnek vagy testiségnek a jegyében fogant. Ezeknek a filmeknek a klasszikus dramaturgiához az égvilágon semmi közük. Mindkettő a tapasztalaton túlit akarja kézzelfoghatóan bizonyítani. A Csodás álmok jönnek megmutatja a túlvilágot. Ott barangolunk másfél órán keresztül a mennyországban és a pokolban, akkor tehát létezniük kell. A történet másodlagos (egy halott férfi keresi halott feleségét, aki öngyilkossága miatt pokolra jutott), mindössze az a célja, hogy plasztikussá tegye a túlvilág működését. Dante forog a sírjában, ő ugyanis nem a túlvilág létére, hanem az evilág titkaira keresett magyarázatot odaát. A hatodik érzék története ugyancsak eléggé soványka. A nagy poénja, hogy a film végén kiderül, a főhős halott és ennek ellenére létezik. A film nálunk is óriási kasszasiker lett, nem a sztorija, nem a kísértetek látványa miatt, egy B-szériás horrorban is több a rémség, hanem, mert „bizonyíték” a túlvilág létére. Az evangéliumok elmesélnek egy rendkívüli történetet, ez a történet a bizonyíték, és ebből a bizonyításból ered a hit; a „torinói lepel” – és a századvégi angyalfilmek – esetében épp fordított a helyzet. Ezek a filmek nem drámai eseteket akarnak elbeszélni, bizonyítékot akarnak szolgáltatni. Hiszem, mert lehetetlen – mondja a kereszténység, hiszem, mert kézzelfogható.—mondja a new age. A new age ott végződik, ahol a kereszténység kezdődik. A kétségeknél.
Tillmann: A klasszikus hit, illetve tudás problematikája ez. Azáltal, hogy a tudományra testálódott az abszolút igazság letéteményesének a szerepköre, megszűnik a transzcendencia. A tudomány által feltárt igazságon túl nincsen semmi. Illetve, ami mégiscsak homályban marad, azt majd a holnapi tudomány fogja feltárni. És ezáltal az, ami túl van a tudományon, jelesül, hogy „a világ van” elsikkad, és válasz nélkül marad. Szóval erre a kérdésre, „az egyetlen misztériumra” a tudomány, sem a mai, sem a holnaputáni állapotában nem ad választ, mert nem tartozik az illetékességi körébe. Azáltal viszont, hogy abszolút érvényességre tart igényt már jó kétszáz éve, a tudható és a hihető viszonylatrendszere egészen megváltozott a középkorihoz képest. Akkor még hit és ráció, hogy úgy mondjam, kölcsönös tiszteletben tartották egymás felségterületeit.
Tatár: Ha harcoltak is egymással. Anélkül, hogy a hit fogalmát megpróbálnánk definiálni, tradicionális értelemben a hiten mindenekelőtt azt értették, ami elvileg sem tudható. Egyszerűen ami nem tartozik a tudás felségterületéhez. És innen fakadt aztán a harc állandóan a hit és tudás közt, hogy ez vagy az a terület most hová is tartozik. Abban a jelenségben, amiről beszélünk, az az ijesztő, hogy a tudományos paradigmák továbbfejlődésének útja valóban kifürkészhetetlen. Mindez a zagyvaság egy napon tudományos paradigmává is válhat. Elméletileg nem tartom kizártnak, hogy például idővel kiderítik, hogy a lélekvándorlásban van valami, amit experimentális módon is megpróbálnak majd kikutatni. A paradigmaelméletéből tudjuk, hogy ez nem azon múlik, hogy be tudják-e bizonyítani vagy nem, hanem hogy tudományos kérdésnek tartják-e vagy sem.
Tillmann: Pár évvel ezelőtt az amerikai parafizikai társaságot felvették az amerikai fizikai társaságok szövetségébe.
Tatár: Jelentős lépés abba az irányba, amiről beszélünk. Mindez egyre távolabb visz attól, amit a hit valamikor jelentett. Egészen feltűnő az is, hogy még a mi beszélgetésünkben is ingadozunk a nyelvhasználatunkban, és gyakran hitnek nevezzük a hittől egészen idegen jelenségeket. A felvilágosodástól kezdve egyre ironikusabb, egyre pejoratívabb értelemben használják a „hit” fogalmát, magyarul elkezdik annak a köznyelvi fordulatnak a mentén értelmezni a hitet, hogy „nem tudom, csak hiszem”. Na most a tradícióban a hit ezt soha nem jelentette.
Schubert: A new age spiritualizmusa ennek ellenére a hit örökösének tartja magát, ami magánügy volna, ha ezt az újfajta spiritualizmust nem a pillanatnyilag legerősebb kommunikációs rendszer tekintené saját tudásának, lelkiségének, vallásának. Nemcsak a filmekről van szó, ahogy a tudomány és a hit megjelenik a televízióban, abban megint nincsen köszönet. Legyen bár mégoly tudományos vagy hittel teljes egy műsor, abban az információ-áradásban, amit tévéműsornak nevezünk, akarva-akaratlan kivetkőzik önmagából. A képözön teljes összevisszaságban sodorja magával a legkülönfélébb ismerettörmelékeket, hittörmelékeket, és mindez valami hihetetlen kaotikusan és irtózatos erővel tódul a néző képébe. A szinkretizmust, a globális vallási vagy tudományos katyvaszt a televízió gyártja le nekünk. Márpedig, amit a televíziók sugallnak, az lesz a korszak „világvallása”. A képszerűség, a látványosság mellett média másik fontos aduja: miközben a vallás és a tudomány a laikus számára szinte megfoghatatlan rébuszokban beszél, a filmek hús-vér bizonyítékot hoznak például arra nézve, hogy van-e élet a halál után. Az Egyenesen át (Flatliners) orvostanhallgatói például a klinikai halál állapotát mesterségesen előidézve próbálnak két, majd négy, majd tizenkét percre átjutni a túlpartra. „Egyetlen vallás sem ad választ arra, mi van odaát, eljött az orvostudomány ideje!” – mondja az egyik medikus a filmben. Igazi „hit-tudományos” idea.
Tatár: Nekem nem az az igazi problémám ezekkel a filmekkel, hogy micsoda hülyeségeket állítanak, hogy például kísértetek jelennek meg a vásznon, pedig a valóságban ez nem is így van. Nekem gőzöm sincs arról, hogy ez hogyan van valójában. Tehát nem ez a bajom, hogy ezek a filmek kolosszális mennyiségű babonás hitet terjesztenek, hanem az, hogy semmiféle egyszer s mindenkorra elkötelezettséget diktáló törvény vagy szabály nincs ebben: bármi bárhogy lehet.
Schubert: Ha összehasonlítanánk a Berlin fölött az ég eredetijét és az amerikai remake-jét, akkor világossá válna, hogy Wenders ereje nem abban rejlik, hogy ő árnyaltabban mutatja meg a Berlinben kóricáló angyalokat, hanem abban, hogy a kérdésfeltevése egészen más. Ha úgy tetszik, Wenders is azt állítja, hogy vannak angyalok. Csakhogy az amerikai angyalok szerepeltetése nagyjából ki is merül abban, hogy bizonyítékai legyenek a túlvilágnak, tehát annak, hogy létezik valamilyen természetfölötti világ. Wenders angyalai nem bizonyítékai semminek, ellenkezőleg, zavarba ejtenek. Hogy miért akar egy angyal emberré válni, azon van mit töprengeni. Amerika angyalait nézve az ember csak megnyugvást érez, végre megtudtam a moziban, hogy van élet a halál után, megtudtam, hogy vannak angyalok. A hit bonyolult kérdéseire – a magánélet, egészség, betegség, stressz kérdéseire nemkülönben – a new age-től nagyon prakticista és nagyon amerikaias válaszokat kapunk. Szóval nekem az a problémám ezzel a századvégi csodavárással, hogy igazából betetőzi azt az ultraracionalizmust, ami ellen lázad, kézikönyvekbe sűríti a megválaszolhatatlant, mi a világ, mi az ember, mi a hit?
Tatár: A néző úgy megy haza, hogy lehet, hogy így van, következésképpen lehet, hogy van élet a halál után, következésképp lehet, hogy megnyugszom. És lehet, hogy nem félek többé. Talán-okból és lehet-ekből összeszerkesztett az egész világ.
Tillmann: Az, amit most szóba hoztál, tulajdonképpen a filmes kvalitás kérdése. Azt látom, és ez némi derűre azért okot ad, hogy aki egy kicsit is magánál van, az hihetetlenül szkeptikus és ironikus filmeket csinál, illetve nézőként ugyanily módon viszonyul az élet hollywoodi jelenségköreihez. Figyelemreméltó frontátrendeződés folyik körülöttünk: mintha a hit és a szkepszis évszázados háborúsága után az eddigi ellenfelek egy közös táborban találnák magukat az új idők spirituális zanzájával szemben.
Tatár: E filmek egyik legfontosabb funkciójának az tűnik, hogy megakadályozzák az embert ama kérdés felvetésében: van-e Hollywood a halál után?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 22-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2953 |
