Székely Gabriella
A Duna Televízió a világ legjobb kulturális csatornája, az UNESCO kitüntető oklevele ott lóg a székház bejáratánál. Gazdasági helyzete mégis tarthatatlan. Az elnök a tévé jelenlegi helyzetéről, a rendező saját filmterveiről beszél.
– A Duna Televízió indulásakor, 1992 késő őszén, nem okozott ilyen osztatlan örömöt a hazai kulturális és politikai közvéleményben. Sokan az akkori kormány magán-televíziójának tekintették, az éledező médiaháború első puskalövését hallották eldördülni. Emlékszem, mekkora felháborodást váltott ki, amikor a Mafilm zenetermét elfoglalták, amelyet azóta, megjegyzem, egy kereskedelmi tévé birtokol.
– Előítéletes gondolkodásmódunk szokásos velejárójáról van szó. Ahelyett, hogy legalább fél évig vártak volna, amíg kiderül a gyakorlatban, milyen célokat szolgál a Duna tévé, ránk sütötték a kormány-televízió bélyegét. Akkor lehetett volna valami alapja a feltételezésnek, ha mondjuk az terjedt volna el rólam negyven éves pályafutásom alatt, hogy a mindenkori kormányok támogatója, vagy segítője vagyok. A használaton kívüli zenetermet egyébként béreltük.
– A megalakulás idején született meg a Magyar Mozgókép Alapítvány is, állítólag azzal a nem titkolt céllal, hogy egy sajátságos médiaudvar keretében a Duna Televízió támaszkodik majd a filmes szakma alkotói és technikai kapacitására, s ez lendületet adhat a hazai filmgyártásnak.
– Ezt most hallom először. Ez a televízió azért született, hogy a határon túli magyarokhoz juttasson el kulturális és tájékoztató műsorokat. A maga technikai lehetőségeivel közvetítse a könyveket, folyóiratokat, filmeket. Emlékszem, az erdélyi magyarok mesélték, számukra 1992 karácsonyán a Duna Tévé valóban az „égből” leszállván hozta el az együvé tartozás ajándékát.
Persze valóban nagyon jó volna, ha magyar filmeket és tévéjátékokat is produkálhatna a Duna, de hát abból az elképesztően kevés pénzből, amit az induláskor kaptunk, magát az intézményt is alig tudtuk működtetni. Aztán amikor egy év múltán nálunk is megjelentek a reklámok, én javasoltam az igazgatósági tanácsnak, és el is fogadták, hogy a reklámbevétel tíz százalékát játék-, öt százalékát dokumentumfilm-gyártásra kell fordítani. Ez évekkel a médiatörvény megszületése előtt történt. A határozat érvényben van, csak az a baj, hogy a reklámbevételünk akkoriban nyolcvan, ma körülbelül háromszázmillió forintnyi. Ebből mennyi és milyen filmet lehet forgatni?! Gondolja meg, ha akkoriban a Magyar Televízió követi a példánkat, és a tizenhat milliárdos reklám-jövedelemből néhány százalékot filmgyártásra fordít!
Hihetetlenül hangzik, de igaz, a Duna Televízió olyan anyagi helyzetben van, hogy nem tudunk egy háromszáz milliós vezérlő berendezést megvásárolni, aminek a segítségével egyszerre működhetne például a híradó- és egy másik műtermünk. Hiszen közszolgálati televízió vagyunk, költségvetési támogatásunk az előfizetési díjak huszonnégy százalékából származik. Negyven százalékát az MTV, huszonhat százalékát a Magyar Rádió kapja. És a készüléktulajdonosok fele egyszerűen nem fizet semmit, így beruházásra nem marad pénzünk.
– A kezdet kezdetén, a csatorna indulásakor, a vezető munkatársak között kevés volt a tévés szakember. Mindnyájan filmes múltra tekinthettek vissza. Próbáltak-e előnyt kovácsolni a „tapasztalatlanságukból”?
– Feltétlenül. Semmiképpen sem akartuk újratermelni a rossz tévés manírokat, beidegződéseket. Ami pedig az intézmény működtetését illeti, volt némi gyakorlatom. Hogy személyes példával hozakodjam elő, aki nyolcvan huszárt, köztük vad színészeket, még vadabb kaszkadőröket Lengyelországból haza tudott vezényelni, az már mindenre képes. De komolyan, Magyarországon már jó ideje egy-egy film megszervezése, az anyagi feltételek előteremtése kényszerűen többre, másra is nevelte, képezte a filmrendezőt.
– Ma már szinte a Duna Televízió az egyetlen csatorna, ahol értékes filmalkotásokat lehet látni. Van-e valamiféle szelekciós elv, ami alapján a képernyőre válogatják a műveket?
– Csak a minőség meg a büdzsé. Nemzeti filmgyártásokat, rendezői életmű-sorozatokat, filmes stílusirányzatokat mutattunk be. Lényegében levetítettük a magyar filmtörténetet a kezdetektől napjainkig, egy év alatt több, mint száz magyar filmet játszottunk.
– Miközben nyolc év alatt a Duna valóban remek kulturális csatornává nőtte ki magát, magas színvonalú játék- és dokumentumfilmekkel a műsorán, a jellegzetesen tévés műfajok, a híradók, magazinok – finoman szólva is – avíttas légkört árasztanak. Mintha púpként cipelné a hátán a televízió ezeket a programokat...
– Híradóinkat a hazai televíziók versenyében ma már sokan a legnézhetőbbként emlegetik. Mégis szívesen adnék belőlük kevesebbet, de a nézők igénylik a hírszolgáltatást, a politikusok pedig követelik, ők a hírműsorokon kívül mást úgysem néznek. Az emberek azt hiszik, ha elolvassák az összes napilapot, végigzongorázzák a tévéhíradókat, meghallgatják a rádiókat, tájékozottak. Egy frászt! A legfontosabb döntésekről úgysem értesülünk, legfeljebb majd öt vagy tíz év múlva ismerjük meg a lényegét. Megtudjuk, hogy ki hová utazott, ki kivel tárgyalt, de hogy valójában miről beszéltek, úgyis rejtve marad előttünk. Egy-egy művészeti alkotás sokszor maradandóbban mutat be történelmi, politikai folyamatokat, mint a napi múló szenzációk.
– A médiatörvény azonban közszolgálatiságot ró a Duna Televízióra is, megfelelő idő-arányú pártatlan tájékoztatást.
– Igen, de ezt az arányt el lehet viselni. Inkább az a gondom, hogy a fennmaradó időt, pénz hiányában, ne kelljen ismétlésekkel és olcsóbb gyártású magazinokkal kitölteni. Tudja, mennyivel szívesebben sugároznánk oknyomozó riportfilmeket, tévéjátékokat, dokumentumfilmeket?! Az ORTT legutóbbi pályázatán szinte túlnyertük magunkat, annyi jó könyvünknek ítéltek meg bizonyos összegeket, melyek az adott mű költségvetésének az egyharmadát fedezik. Honnan szedjük össze a hiányzó kétharmadot?! Koprodukáljunk a MMA vagy a Kulturális Alap győzteseivel? Egymás üres zsebéből húzzuk elő a semmit?
– Gondolom, ismeri a közös működtetésű francia-német kulturális csatornát, az Artét, és irigykedik. Hiszen ez a hasonló filozófiát valló televízió nemcsak nívós filmműsorral büszkélkedhet, hanem producerként maga köré gyűjtheti Európa híres alkotóit is...
– Persze. Csakhogy amikor nemrégiben a francia és a német kormány megpróbált lefaragni a költségvetésükből, a hír hallatára a francia és német értelmiségi társadalom tiltakozásával megakadályozta a kormányzati szándékot.
– Sára Sándor, a világ legjobb kulturális csatornájának az elnöke, képtelen arra, hogy pénzt szerezzen a Dunának?
– Úgy látszik, igen. Pedig nem rajtam múlik. Felkerestem az ország-imázs építő központ vezetőjét is. Hiszen mi növelhetné jobban egy ország imázsát, minthogy valóban létezik egy televíziója, amelyik nemzetközileg is elismerten magas kultúrát közvetít. Felajánlottam műsoridőt, munkatársakat, terveket. Nem méltányolták. Gyakran nemhogy nem segítenek, vissza sem hívnak telefonon. Felajánlottam, ha én állok a Duna Televízió boldogulásának az útjában, lemondok. Erre sem érkezett reakció. Mondják, nem vagyok kellőképpen együttműködő.
– Ez mit jelent?
– Nem tudom. Nem én találtam ki.
– Megbízatása júniusban lejár. Ha a jelenlegi csonka kuratórium kiírja az új pályázatot, pályázik?
– Nézze, tőlem lehet egy kuratórium csonka, béna vagy süket, csak válasszon megfelelő embert elnöknek. Én nem írok pályázatot, gondolom, az elmúlt hét év magáért beszél.
– Talán az UNESCO-díj is megfelelő ajánlólevél...
– Talán. Én mindenesetre csak megfelelő körülmények között vállalnám az elnökséget. A Duna Televízió gazdasági helyzete tarthatatlan. Ha nem kapok garanciákat, visszaminősítem magam filmrendezővé. Vannak még terveim. Talán még nem felejtettem el filmet csinálni.
– Hétéves tévéelnöksége idején rendes évi szabadságának terhére, huszonnyolc nap alatt, egyetlen filmet forgatott, a Vádat. Megvalósításra váró tervei továbbra is a második világháború, a gulág, a kis és nagy robotra elhurcolt magyarok sorskérdéseivel foglalkoznak?
– Ennek a tematikának a zárófejezetét szeretném megrendezni. Van egy kész forgatókönyvem, a Transzszibériai álom. Három férfi története, akik télen elszöknek egy gulág-táborból. Meg kell küzdeniük a hideggel, az üldözőkkel, saját magukkal, az éhséggel. Szörnyűséges dolgok történnek velük. Úgy érzem, el kell mesélnem, hogy le tudjam zárni magamban ezt a történelmi korszakot.
A másik egy indiai utazásom alatt felmerült koprodukciós lehetőség, az Amrita Sher-Gil festőművésznőről szóló film. A hölgy egy szikh hercegnek és egy magyar anyának, Gottesmann Mária Antóniának a lánya.
– Hol találkozik egy szikh herceg és egy magyar nagypolgár lány?
– Londonban, ahol a lányt angolra taníttatták, ahogyan ez az idő tájt, a századfordulón illett bizonyos körökben, a szikh herceg pedig éppen indult vissza Indiába a menyasszonyával. Az útra társalkodónőt kerestek a hercegnőnek. Mire a hajó kikötött Bombayben, a herceg már Mária Antónia Gottesmann vőlegényének érezte magát. Lányukat, Amritát a modern indiai festészet megteremtőjének tartják.
A család története valóban mesés. Hol Indiában, hol Magyarországon éltek, aztán kitört a háború. A lány kikerült Párizsba, nagybátyja tanácsára a festőakadémián kezdett tanulni. A nagybácsi ugyanis Baktay Ervin keletkutató, a nagybányai festőiskola művésze volt. Amrita aztán Indiát választotta hazájául, ott dolgozott, bár a nyarakat Magyarországon töltötte. Nagyon fiatalon, huszonnyolc évesen halt meg 1941-ben.
Felkerestem Baktay Ervin özvegyét, a hölgy kilencvenegynéhány éves, és teljes szellemi frissességgel mesélt „Mici néniről”, azaz Gottesmann Mária Antóniáról. A beszélgetés során javasolta, keressem meg az „Ernőt”, ő több mindenre emlékszik. Ernő bácsi, azaz Gottesmann Ernő, akit jól ismertem, hiszen a filmgyár főgyártásvezetője volt, úgy húsz évvel ezelőtt vonult vissza. Kilencvenegynéhány évesen is remek egészségi állapotnak örvend – és mesél. Elsőként tehát dokumentumfilmet forgatok majd. Többen mesélnek Amritáról, közben írjuk a játékfilm forgatókönyvét, magyar–indiai–francia–angol koprodukció számára.
– Kívánjam, hogy találjanak egy együttműködőbb tévéelnököt a Dunának?
– Kívánja!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/06 14-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2950 |
