Reményi József Tamás
A műsorvezetők, megannyi óvodai Cipolla, egyre harsányabban igyekeznek elhitetni: itt a tudás és ügyesség tobzódik.
A játék megcsúfolása. Ez zajlik körül a világban, és hatványozottan ott, ahol a világ eszenciáját adják: a tévécsatornákon. A balga értelem egykor, felvilágosító szent eszmék bűvöletében még szerette hinni, hogy a tévé hiteltelen, torz képet nyújt „a valóságról”. Ma már látható, hogy ellenkezőleg: a tévé megelőzte korát, mely feltalálta őt. Génjeiben hordta, képviselte és előre megmutatta arcunkat, amilyenné mára lett. Ez az arc tompa és illúziótlan.
Valamikor, az ős-Váncsa korban – tessék visszalapozni a huszonöt év előtti újságokat – a tévékritikusok nem értették (egyáltalán: voltak tévékritikusok, mert évszázados kulturális beidegződések folytán a tévéműsort is olyasfajta emberi produktumnak tekintették, amelynek alkotójával és befogadójával többoldalú diskurzust lehet folytatni, aztán fokozatosan kiderült: gép és gépies élvező közt nincs keresnivalója Schöpflin Aladár vagy Hevesy Iván bármily szerény utódainak, a mai alkalmi sajtó-reakciók mindössze szociologikus glosszák), szóval a tévékritikusok például nem értették, miképp lehet büszkeségünknek, a magyar irodalomnak oly szegényes, primitív képviselete a képernyőn. Illetve amit értettek ebből, az a néptömegek egészséges szocializmus-igenlését féltő kulturális politika cenzúrája volt: Mészöly, Ottlik, Tandori nem millióknak való. És tényleg nem. A rendszerváltás óta nyilvánvaló: a kérdés feszegetése eleve életidegen. Irodalom nem konvertálható a tévébe, csak kegyeleti okból. Ha valóban arra volnánk kíváncsiak, amit az irodalom nyújt, nem néznénk tévét. De nem vagyunk kíváncsiak.
A politikára sem vagyunk kíváncsiak. Éppen mert nem lehetett politikai életünk, remélhettünk valami szépet, miközben a politikai műsorokat színvonalra és szenvedélyességre bátorítottuk. Ma már tudjuk, hogy a politika valóban az a sekélyes cirkusz, amit a képernyőn látunk belőle. Nem sekélyesebb, mint a polisz élete, amelynek ügyeit darálja.
De maradjunk annál, amivel kezdtük: a játéknál. A tévé e tekintetben a legprovokatívabb és a leginnovatívabb. A honi kereskedelmi csatornák versenye a show-műsorok és a saját szappanoperák mellett harmadikként itt a legizzadtságszagúbb. Sőt, nem külön-külön kategória-belharcot jelent ez, hanem a show, a széria és a vetélkedő ötvözeteinek küzdelmét. Az ideáltípus a csatornához köthető „sztárok” berendezkedése (kvázi-élete) a stúdióban bármilyen „játékos”, mutatványos jelenlétre. E jelenlétek alap-dramaturgiája pedig minden változatban egységes, akár ismerkedési vetélkedő az, akár poénlicitálás, akár „Amerikából jöttem”-, akár „itt a piros, hol a piros”-jellegű totózás, találgatássá alázott fejtörő, betűrejtvény vagy lángosevés, határok nélkül, határtalanul: felállítják helyettünk az állandó és az alkalmi bábukat, akik aztán végighaladnak helyettünk egy sematikus feladatsoron. A műsor a valódi szellemi vagy sportjátékok szituációját teremti meg, azok teljesítmény-igénye és (pénzben nem kifejezhető) tétje nélkül. A rendkívül magas nézettségi index magyarázatát a korszellemben találjuk, túl azon a kézenfekvő tényen, hogy e műsorokon „sokat lehet nevetni”, s hogy a pénznyerés látványa nagyobb áhítatot és megrendülést vált ki, mint Júlia halála. E szellem ugyanis csak rekordokat ismer (el) és teljes leengedettséget. Köztük a humánum űrét kitölteni rest.
Ahogyan a történet-mesélés, a történet mint önkifejezés a modernitás utáni kultúrában, a történelem fogalmának katasztrofális presztizs-vesztesége nyomán elvesztette eredeti funkcióit, s a mai művészet csupán ornamentálisan, a történet ránk maradt kellékeivel dolgozik, úgy a tömegszórakoztatásban is lezajlik ugyanez a folyamat. Az egykori történet-élmény remixe vagy a nagy história-panelek tetszőleges összekeveréséből és földúsításából áll elő (a Wild Wild Westtől Az angol betegig), vagy ellenkezőleg, e históriaállomány alapelemeinek redukciójából, primitivizálásából (így hódít Európában az eredetileg írástudatlanok millióinak szánt latin-amerikai szappanopera, a mitikus titkok-szerelmek-halálok csupán ráutalásszerű megidézésével). Ez utóbbi változat leágazása a tévé-vetélkedő, amely egyrészt hajdani játékos erőpróbák imitációja, másrészt a szerencsét próbáló ember szemünk előtt lebonyolódó rövid-története. Lekicsinyített, gyorslejáratú vállalkozás, de nem a felnőtt élet kihívásainak próbája és tükörképe, mint a gyermekeknél, hanem megfordítva, a felnőttség roncsaléka, az örömszerzés legszimplább minőségével: a nyeréssel. A tévés felnőtt-játék a gyerekjáték fonákja: tréning a kiskorúságra.
Az edzések pedig mind keményebbek. Miközben abszurd magasságokba emelkednek a nyeremények, abszurd mélységekbe süllyed alá annak a mércéje, mi tekinthető műsornak. A műsorvezetők, megannyi óvodai Cipolla, egyre harsányabban igyekeznek elhitetni, hogy amit átélünk, az a tudás, ügyesség, szépség, humorérzék tobzódása. És e szuggesztió nyomán, a korérzéstől áthatva, ül a néző a képernyő előtt, ujját magafeledten cuclizásra emelve, párnacsücsköt morzsolgatva, s lassan végképp elfelejti, mi is a tudás, ügyesség, szépség, humorérzék.
A rovatot a Pannon GSM támogatja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2945 |
