Györffy Miklós
Wim Wenders és Ry Cooder zseniális muzsikusokat talált Kubában: művészetüknél csak emberségük nagyobb.
Havannában volt egyszer egy Buena Vista Social Club nevű szórakozóhely, amely vagy negyven éve megszűnt már, de az épület, amelyben működött, áll még. Igaz, alig lehet ráismerni, nyomorúságos lakások vannak benne, de az idősebb havannaiak még jól emlékeznek rá. Ha valaki érdeklődik utána, rögtön egész kis csődület támad, hogy útbaigazítsák. Ebben a klubban valamikor legendás zenészek játszottak, akik az elmúlt évtizedekben feledésbe merültek, megöregedtek és elszegényedtek, bár aligha voltak valaha is gazdagok. Egy amerikai zenész és lemezkiadó, Ry Cooder, akinek szenvedélye a kubai népzene, elhatározza, hogy néhány régi felvétel nyomain elindulva felkutatja őket.
Wenders dokumentumfilmje ennek a vállalkozásnak az eredményeit rögzíti. Alkalmi stúdió létesül Havannában, ahol új zenefelvételek készülnek. Az idős férfiak és egy énekesnő társuk olyan önfeledten és elragadóan zenélnek, mintha mi sem történt volna velük. Mintha ma is naponta fellépnének az egykori klubban. Kedélyük töretlen. A zene lényege a vérükben van, a zenélés, az éneklés az életformájuk, többnyire a szüleiktől tanulták, a bőgősnek már a szépapja is bőgős volt. Hangszerüknek igazi mesterei, az ősz szakállú zongorista, aki egy időben tíz éven át nem jutott zongorához, és olyan öreg, már, hogy nehezére esik a járás, a nagy jazz-zongoristák virtuozitásával játszik.Nem vagyok zene-szakértő, nem tisztem leírni és minősíteni a zenét, amelyet játszanak, és amely Wenders filmjének középpontjában áll. Mint laikus egyaránt kihallom belőle az amerikai feketék zenéjét, a spanyol népzene dallamait és afrikai ritmusokat. A Buena Vista... többek közt elsőrangú zenés film; akik ezért nézik meg, nem fognak csalódni benne. De más is van benne: arcok, emberek, sorsok. Elragadóan kedves és egyszerű öregemberek, valósággal márquezi mesékbe illő lények. Wenders három síkot váltogatva mutatja be őket. Hol az ócska havannai stúdióban látjuk a muzsikosokat felvétel közben, hol otthonukban vagy a havannai utcán, amint bemutatkoznak és naiv bájjal dióhéjban elmondják az életüket. Árad belőlük a hit, a derű és az életkedv. Humora, bája van a dalok bolondos szövegének is, magyar feliratozásuk ezúttal indokolt és jól sikerült. Hol a riportok szemszögéből, hol tőlük függetlenül, kubai életképeket, havannai utcajeleneteket is látunk, a zenével aláfestve. A harmadik sík egy amszterdami koncert 1998 márciusában. A film vége felé derül ki, hogy a lemezfelvételek nagy sikerének köszönhetően hívták meg a társaságot Európába. Sőt végül még a New York-i Carnegie Hallban is fellépnek, pedig ez először – nyilván politikai okokból – lehetetlennek tűnt.
A politikum hangsúlyosan hiányzik a filmből. Látni ugyan, hogy a valaha gyönyörű, fényűző város milyen szörnyű állapotban van – a kommunizmus mindenütt egyforma nyomokat hagyó rombolása szerint. Az egykori koloniálbarokk palota árkádos dísztermében ma gyermekek sportolnak. A töredezett burkolatú utcákon, a málló házakban úgy élnek az emberek, mintha valamikor, ötven-száz éve megállt volna az idő. De a beszélgetésekben és vallomásokban egy árva szó sem hangzik el a viszonyokról, még arról sem, miért zárt be annak idején a Buena Vista Social Club, miért és hogyan-hová tűntek el zenészei. Talán azért mellőz a film minden politikai felhangot, mert – nem is olyan régen még erre mifelénk is így volt ez – Wendersnek tekintettel kellett lennie zenészeire, akiket, egyszerű kubai állampolgárok lévén, kellemetlenségek érhetnek, ha olyan filmben szerepelnek, amely bírálja vagy gúnyolja Castro rendszerét. E derék kubaiak a film végén, nagy sikerű koncertjük után, olyan álmélkodással bámészkodnak New Yorkban, mint az egyszeri magyar parasztember, mikor életében először és utoljára megfordult Pesten.
De talán inkább azért ódzkodik a film a politikai kommentártól, mert Wenders, akitől egyébként is idegen minden politizálás, éppen az ábrázolt világra, a zenészek és zenéjük szépséges derűjére és méltóságára való tekintettel a róluk szóló filmbe nem akarta belekeverni a politikát. E zenészek még élő Kubájában, amelynek aligha van sok köze Castro rendszeréhez, de amelyet bizonyos részleteiben mégis ez a világtól elzárt rendszer konzervált mindmáig, a havannai házak pusztuló pompájában, az utcák autómentes elhanyagoltságában, az emberek édes semmittevésében Wenders még mintha kicsit gyönyörködne is. Társa ebben Jörg Widmer operatőr, aki virtuóz steadicam-technikával, szinte állandóan mozgó kamerával fényképezte a filmet, újra meg újra teljes köröket írva le a zenészek körül. A legfejlettebb technika és egy nagy, szervezett multinacionális apparátus fogott össze, hogy a világpolgár Wenders az utolsó pillanatban megragadjon valami abszolút helyi szépséget és hagyományt, amelyet a még élő többi hasonlóval együtt éppen ez a csúcstechnika és globális koncentráció fog végképp eltüntetni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2934 |
