Hirsch Tibor
Greenaway, a lajstromozó ezúttal nőket gyűjt.
Hollywood hőskorában Eric von Stroheimet volt szokás népszerűsíteni úgy, hogy „a Színész, akit ön imád gyűlölni.” Peter Greenaway art-forgalmazóinak érdemes lenne megfontolniuk a reklámötlet eltulajdonítását. „A rendező, akit ön szívesen utál!” Ráadásul Stroheim egysíkúan ellenszenves katonatisztjeihez képest az „ellenszenvesben utazó” angol kultusz-filmesnél utálatunk okai-ürügyei gazdag változatosságban kínálkoznak. Ott van rögtön a hideg szívű Greenaway szimpla kis sztereotípiája. Mondják: „Mérnöki munka, nem művészet!” Ehhez jön még a katalógus-forma filmszerűtlensége. Mondják: „Jobb filmjei fárasztó enciklopédiák, a rosszabbak műveltség-fitogtató felsorolások.” És akkor még be sem indult az amúgy szabadszellemű artmozi-barát egyenesen Greenaway-nek tartogatott prüdériája. „Greenaway, a tisztátalan!” Hiszen van erőszak véresebb, van szex láthatóbb, van szöveg obszcénabb, van perverzió félelmetesebb. De ez más. Együtt és így, csak Greenaway-nél van.
Ez volna tehát, amit eddig utálni szerettünk benne.
És most, tessék, a 8 és 1/2 nő földob egy újabb ellenszenv-vetületet. „Greenaway, a semmilyen.” Aki nem is Greenaway. És úgy nem azonos önmagával, hogy közben nem lett szívünknek kedvesebb. Hiszen ettől még hideg is, tisztátalan is, felsorolás-szerű is. Csakhogy így, Michael Nyman zenei stílusjátékainak hangulati rávezetése nélkül, barokk-idéző képkompozíciók nélkül, rácsok, feliratok, képre vetített hálók nélkül – gyűlölni sem tudjuk rendesen.
Pedig azért ez sem akármilyen film. Mindenekelőtt „fél film”. Nyolc teljes, szabályosan szabálytalan egészestés opusz után ez volna a torzó. A nyolc és feledik. Valami, ami már csak azért is másképpen botránkoztat meg, mint a többiek, mert egy halott mester teljességgel tiszteletlen szellem-idézése. Általa egészül ki Greenaway bűnlajstroma a kegyeletsértéssel. Tudjuk, Fellini szerette a nőket. Hogy Greenaway szereti-e őket, ki tudja? Mindenesetre filmjeiben kivétel nélkül életveszélyesek. Hogy a világ változatossága, a kultúrák, nációk, történelmi korszakok gazdagsága megfeleltethető a női nem körüludvarolható sokadalmának, ez – legalábbis mozgóképen – Fellini hitelesítette metafora. Az ember- és filmszerű casanovai vágy, mely mediterrán gerjedelemből hideg északi gyűjtőszenvedéllyé jegecesedik – még ez is Fellini találmánya. Hogy a történet – a történelem – már eleve a Nagy Romlás után, tehát romlott és kétségbeesett férfi szereplők nő-gyűjtögető játszadozásával indul, vagyis rögtön a végső stádiummal kezdődik – ez már a greenaway-i kegyeletsértés.
A mostani filmhez sem árt kicsit körülnézni Greenaway önmagát építő enciklopédiájában. A nőknek arrafelé nem csupán férfiak halálához van közük, hanem a halál jellemzően greenaway-i eszközéhez – mindenek előtt a vízhez, a fulladás gyilkos fiziológiájához, külső-belső testi romláshoz, rothadáshoz. A rendező filmes életműve valamikor régen egy kevéssé ismert kísérleti mozgóképpel, a Szajna halottaival kezdődik. Négyzetháló vetül az éjszakai folyóra, csobban a víz, valakit elnyelnek a habok. A négyzethálóból halottkémi jegyzőkönyv lesz: rubikák, rovatok, a halál és a halálig vezető balvégzet regisztrációs lenyomata: igazi férfias és civilizációs vívmány. Egyben újkori is: az Ész Századának büszkesége. Merthogy – nem mellékesen – a forradalmi Párizsban vagyunk, ahol a ráció optimista prófétái csak azért is rávetítik négyzethálójukat, halott-kataszterüket az odalent kavargó fekete örvényre. A mitológiák egyetemes jelképtárában a Víz három nagyfontosságú princípiumnak megfeleltethető: Káosz, Nő, Élet. Káosz: minden dolgok születésének és pusztulásának helye. Élet: ami sarjad, bomlik és nincsenek benne derékszögek. Nő: szül és temet, birtokosa az életnek, tudósa a káosznak. És akkor megjelenik az újkori férfi, saját civilizációjának bolondja, a maga szánalmas négyzetrácsaival, regisztráló- és gyűjtőszenvedélyével. Eddig nyolc nagyjátékfilmen keresztül méricskélt, gyűjtögetett. Csak azt méricskélte, csak azt gyűjtögette, amit reménytelen és tilalmas gyűjtögetni és méricskélni. Az élet és halál – a káosz lenyomatait lajstromozta, rajzolóként, régész-építészként, mágusként, és könyvtárosként. Vagyis nőket eddig még nem gyűjtött. Különös, hogy nem. A nők minden eddigi filmjében ott segédkeztek, amikor a férfi gyűjtőszenvedélyéért megbűnhődik. Segédkeztek a büntetésben, serénykedtek a bűnös férfi anyás búcsúztatásban.
Ha a nőiség maga a mérő-rácsok közül kifolyó élet és halál, az a réges-régi, örvénylő víz a tizennyolcadik századi Szajna medrében, akkor igazán kézenfekvő az egyszerűsítés, már csak dramaturgiai szempontból is: büntessenek a nők, mint eddig is, de legyenek a bűnös játék szenvedő alanyai is végre ők maguk. Azután bűntessenek végre önmagukért.
Idáig tehát a Fellini-parafrázis. Ebben a mostani filmben egyébként akad más dramaturgiai Kolombusz tojása is. Végre-valahára találkozik Greenaway-nél pénz és gyűjtögetés, pénz és rend, pénz és civilizáció. Az életmű korábbi gyűjtögetői művészek, tudósok, hivatalnokok. Igazán magától értetődőbb tematikus fordulat az életműben: a háromszáz éve szánalmasan serénykedő újkori civilizációnkat, a dőre szorgalmat a Káosz rendszerezésében – jelképezze most már a Bankár.
A Bankár tehát pénzért vesz nőket. A világot veszi meg, pontosabban azt, ami a világból rajta kívül esik. Térben és időben távoli kultúrákat. Saját előzményeit. Történelmi múltját ennek a reménytelenül gyűjtögető-lajstromozó jelen időnek.
Mielőtt ez a háromszáz éve tartó jelen megkezdődne – ebben az új, nyolc és feledik filmben mindenek előtt meghal egy nő. A Feleség. Valami, akkor régen, nagyon elromlott. Mintha maga az Élet halna meg, mielőtt a gyűjtögetés és hárem-alapítás rafináltan intellektuális munkája megkezdődik. A kollekcióba rendezett nők már az Élet emlékei a múltból, és idegen kultúrákból importált emlékeztetői a jelenből. Akad japán nő, aki abszolút nőiségével egyszerre idézi a gésák időben közeli, térben távoli értékvilágát, és a lovagi galantéria térben közeli, időben távoli hagyományát. További tetszetős relikviák: alázat és önfeláldozás, a megközelíthetetlenség, a puritán erény csapdái. Azokból a korokból, amikor még a világ erre a rugóra működött. Begyűjthető ez is: szükség van hozzá mazochista cselédlányra és vétkező-bűnbánó, és megint vétkező apácára. Tetszetős gyűjteményi trófea még az Örök Anya: azon kívül, hogy tiszteletreméltó asszonyi értékkel gazdagítja a kollekciót, metaforája volna a növekedés és szaporaság kultuszainak, idézve gazdasági, vallási, nemzetfenntartó parancsok évezrednyi sokaságát. Képviselteti magát a háremben ezen kívül a játékszenvedély, a kapitalizmus maga, melynek csinos szimbólum-nője nagyon természetesen, véges-végig csak nyerni akar. Megjelenik továbbá a protestáns ráció, a szép tolmácsnő praktikus, arányos, vágyakat elfojtó figurájában. Megjelenik a természet, és hozzá civilizációnk viszonya: egy megnyomorodott hölgylovas képviseli, tolókocsihoz kötött sportlady, oldalán egy szívének különösen kedves kan disznóval.
A jelkép-személyiségek természetesen, ahogy Greenaway-nél megszoktuk, dupla, netán tripla-fenekű metaforák. A civilizációt – az összetorlódott múltat – írják le elsősorban, de természetesen az sem mindegy, hogy az egyik olasz, a másik japán, a harmadik, osztrák. Ezen kívül ezek a nők – nem éppen mellékesen – filmek. Az életmű maga. Terhes olasz nő: Az építész hasában vagyunk. Amputált lábú nő, állatok körében: megérkeztünk a ZOO-ba. Az abszolút nőiség titkát kereső szigorú japán szépség: mintha a Párnakönyvből volna ismerős. Rabszolganő, aki föllázad: A szakács, a tolvaj, a felesége és annak szeretőjében találkoztunk már vele. Fél-nő, titokzatos nyomorék, netán hermafrodita: fölrémlik A maconi gyermek. Erős, bölcs, szókimondó nőszemély, aki kontraktusok betűjét követve csillapítja szex-éhségét: láttuk őt már többször: talán a Számokba fojtva nőalakjai között, talán A rajzoló szerződésének asszonyi karában.
A nők: korok és kultúrák. A nők: az egyesülni képtelen Európa elbóklászó országai. A nők: nyolc és fél Greenaway-film. Ezenkívül az Örök Nő nem éppen Fellini-féle, de greenaway-i vetületei. Vagyis, nem mellékesen, a nők: nők.
És a férfiak? A gyűjtögető Bankár kettéhasadt. Apa és fia. Az egyiket szeretnünk és szánnunk kell rút pénzszámolgató mestersége közepette, a másikat, a fiatalabbat, talán bizony illene megvetnünk, ahogy megveti őt az utolsó nő, a gyűjtemény legértékesebb példánya, a győzedelmes Jelen, aki az apát még megsiratja, de fiának már nem ajánlja föl szolgálatait. Greenaway majd minden filmjében általában egyszerre mutatta reménytelenségében tiszteletre méltónak és ostobán felfuvalkodottnak az Újkor emberét, a férfit, aki a lajstromozhatatlant kívánja lajstromozni, a birtokolhatatlant birtokolni. Ezúttal a tisztelet és ellenszenv két külön férfiúra irányul. Az apa bizonyára maga az ős-lajstromozó. Rögtön a film elején megüti őt egy tönkretett távol-keleti üzletfél, és ő örül eleredő orra vérének, örül, hogy a rácsokba-rublikákba tördelt, pénzen megvásárolt élet avagy halál mégis csak jelzéseket ad igazi önmagáról. Az apának lelkiismerete van és kétségei.
A fiú már nem látja élet és gyűjtemény különbségét. Ha ő volna a Rajzoló, sosem nézne már ki a rajzkeret mögül, nem hinné el, hogy háló és szál-kereszt nélkül látni lehet. Nem lát, nem hisz, nincsenek gátlásai.
Az eltompult érzékű fiú-bankár mi vagyunk. Ő, az örökös, Japán iránti perverz nosztalgiája okán a földrengések barátja. Neki – nekünk – diszkrét vércseppekkel már nem üzenhet sem az Élet, sem a Káosz. Földrengés kell hozzá, hogy megérezzük, milyen is lesz, amikor Víz és Nő kiszökik a négyzethálón. Hogy civilizációnk nem uralkodik semmin, amit pedig nagy fáradsággal rublikákba rendezett.
A fiúnak földrengés kell. Egyre nagyobb földrengések.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 54-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2932 |
