Székely Gabriella
Tíz év múltán elkészült a Napló-trilógia előszava is, a kirgíziai gyermekévek tragikusra fordult idilljének krónikája.
Mészáros Márta most mintha unokáinak mesélne. 1984-ben gyermekeinek, 1987-ben szerelmeinek, 1990-ben régen elvesztett apjának, anyjának tárta fel istenverte vagy -áldotta kamaszkorának, ifjúságának emlékképeit. Személyes sorsát a szörnyűséges XX. századi történelem vezérelte: a harmincas években szobrász édesapjával és szerelmetes édesanyjával egy csapat európai értelmiségi társaságában a szabadságot, az igazságosabb jövőt ígérő Keletre költöztek. A Szovjetunió szépséges Kirgíziájába, a havas hegycsúcsok, meredek sziklák, tisztavizű hegyi patakok, zöld legelők, a végtelen kék ég oltalma alá, ahol féktelenül szárnyalhat a művészi és emberi tehetség. Az apát azonban a kor hírhedt koncepciós pereinek egyikében kivégezték, az anya hamarosan követte a halálba. Mészáros Márta alias Kovács Juli nevelőintézetbe került, ahonnan egy moszkvai magyar elvtársnő 1947-ben Magyarországra hozatta, magához vette, főúri módon nevelte börtönparancsnokként rekvirált lakásában. Cserébe csak szeretet követelt az apátlan-anyátlan kamaszlánytól. Reménytelenül. Juli érzelmei, nyiladozó értelme makacsul ellenálltak mindenféle közeledésnek. Hagyta, hogy történjenek vele a dolgok, végre a jó dolgok is, elfogadta, hogy Moszkvában tanulhasson a filmfőiskolán, elfogadta, hogy pártfogásba vegyék, csak a hazugságra nem volt hajlandó. Nem hazudott sem személyes kapcsolataiban, sem a filmvásznon. Sem a harmincas, sem a negyvenes, sem az ötvenes években.
És Mészáros Márta, a filmrendező igazul beszélt a nyolcvanas években is, a Napló-trilógia forgatásának idején. Nyers őszinteséggel szemlélte a világot, s benne önmagát. Hősei nem viselték az ötvenes éveket ábrázoló újsematikus filmek korabeli divatját, nem vérszomjas vadállatok gyilkolászták a rendszer törvénytelen áldozatait. Esendő, megnyomorított lelkű és testű, vakhitükben csalatkozott és megkegyetlenedett emberek ülték körül Julival az ebédlőasztalt. Emberek, akik egykor reméltek, szerettek, csaltak és elgyávultak. Elárultak és elárultattak. Kovács Juli alias Mészáros Márta asztaltársasága. És mindnyájunké, akiknek nem adatott meg a fájdalom mentes születés lehetősége. Akik nem kimosdatva látták meg a napvilágot, hanem bőrükbe ivódott az emberré válás összes maszatja.
1990-ben úgy látszott, szinte mindent ismerünk már Mészáros Márta múltjából. A visszaemlékezésekben megjelenő apát és anyát, a nevelőanyává avanzsáló katonazubbonyos börtönparancsnok Magdát, az apa arcába bújt atyai barátot és szerelmet, barátokat és ellenségeket. Visszatérő álmokat és rémálmokat, lakásokat, albérleteket, kollégiumokat. Moszkvát és Budapestet. Aztán tíz év múltán újra lapozhatjuk a Naplót, a rendezőnő vadonatúj előszavával.
Juli, nem tudni, miért, időközben Vilmává változott. Ebben a negyedik, Az utolsó naplóban Kisvilmának hívják. Hét-nyolc évesen látjuk a fenséges kirgiz tájban. A gyermekkorát meséli Mészáros Márta, s valóban, mintha unokáihoz szólna. Hiszen 1984 óta felnőtt egy nemzedék, akik az iskolában sem nagyon tanulhattak még a harmincas évek hihetetlen és máig megemészthetetlen szovjet valóságáról, a Naplókat pedig lekésték a moziban. A rendezőnő a Kisvilmával gondolja pótolni a hiátust. Rosszul teszi. A kirgíziai gyerekkorról a kamasz Kovács Juli vissza-visszatérő álmai többet árulnak el, mint Kisvilma megelevenedett valósága.
Így jöttem – vallotta évtizedekkel ezelőtt a rendező –, így indultam, ilyen konok árvasággal léptem bele a számomra teljesen ismeretlen világba, melynek még a nyelve is idegen volt, ilyenné váltam, ilyenné formáltak azok, akik szerettek, megértettek vagy gyűlöltek, akiket szerettem, megértettem vagy gyűlöltem. Mészáros Márta mozgóképes pszichoanalízisében, persze, nemcsak önmagát kúrálta, nemcsak az önmegismerés fájdalmas folyamatába avatta be nézőit – hiszen ez voltaképpen belső magánügye –, hanem a körülötte élőkről adott pontos diagnózist. És tette ezt a személyesség hitelességével, mely oly nagyon hiányzik a Kisvilmából.
Furcsa ez, hiszen az ember általában a gyerekkorából őrzi a legpontosabb, ma úgy mondjuk, „filmszerű” képeket: egy-egy jelenetet, melyek kapcsán akár érintéseket, színeket, illatokat is könnyedén visszaidézhetünk. Mészáros Márta átélt emlékei is felvillantak már megindító erővel a Naplókban. A lebbenő szoknyájú, szélfútta hajú szerelmes anya simogatása, a szobrai közül elhurcolt apa utolsó tekintete máig követi hősét. Úgy látszik, az utolsó napló Kisvilmájának sincs sokkal több személyes élménye. Amit a film jó kétharmadában látunk, a paradicsomba illően idilli tájban lezajló rémdrámát, feltehetően, az alkotó is csak az időközben tudomására jutott titkos hivatali papírokból, jegyzőkönyvekből, levelekből ismeri.
A kerettörténet szereplője, „Öregvilma”, maga a rendező, e dokumentumokkal a zsebében utazik vissza gyermekkorába. Megjeleníti a hegyeket, a kirgiz gyerekeket, az iskolát, az orosz tanítónőt. Szülei barátait – van köztük spanyol, német, lengyel emigráns –, a boldogságukat, vélt és remélt szabadságukat fenyegető moszkvai rémeket. És a képeken történelemkönyvekből, újabb kori kutatásokból ismerős szerepek, szituációk rajzolódnak elénk. Itt, kérem, minden meg van mutatva, minden meg van magyarázva. Közhelydialógusokból értesülünk a szovjet nagypolitika ellenség-filozófiájáról, a baloldali európai értelmiség iránti bizalomvesztésről, az áruló-elmélet véres következményeiről. Látjuk az NKVD kegyetlenkedéseit, a szobrász-apa fejbelövetését is, hiszen Öregvilma azóta tudja, hol, mikor és hogyan ölték meg Mészáros Lászlót.
Figurák teszik a dolgukat, mondják a forgatókönyv szövegét. Sehol egy valóságos szereplő, kinek a történetébe belefeledkezhetnénk. Sehol egy saját megélt sorsot felmutató hős, akinek elhinnénk, például, hogy nem puszta elmecsököttségből küldözgeti Sztálinnak, az igazság bajnokának, panaszos kérvényeit. Úgy, ahogyan hittünk a második Naplóban a színészpalánta Natasának, és a moszkvai kollégium fürdőjében a nagy vezér halálhírére ejtett gyászkönnyeinek.
Hegyi Barbara aggódóan szerelmes feleség-anya, Kéri Kitty spanyolosan spanyol. Jancsó Nyika fenségesre fényképezte a fenséges tájat. És közöttük téblábol Kisvilma, akinek senkihez és semmihez nincs köze ebben a világban. Ő ugyanis élő, hiteles személyiség, a kis Ladányi Cleo játssza a filmben, és az emberi természet törvényei szerint nem értheti a feje fölött zajló viharokat, csak a félelem, a kiszolgáltatottság vezérelheti.
A film vége felé egyedül marad a vásznon. Egy orosz nevelőintézetben találjuk, ahol a szüleitől, hazájától, barátaitól megfosztott kislánytól utolsó kincsét is el akarják venni: a nevét. Az emlékeit, a múltját. Kovács Vilmának a Nyinák egyenruhájában kellene leélnie az életét. És ekkor a rendezői emlékezet, szerencsénkre, támadásba lendül. A duci Kisvilma szemében felvillan az önmegtartó konokság, melyet már Kovács Juli tekintetéből ismerünk, mellyel majd megérkezik Budapestre, 1947-ben az ósdi repülőgép fedélzetén. És megismerkedünk a fiatal Magdával, a moszkvai elvtársnővel is (most Czinkóczi Zsuzsa játssza), aki majd belesavanyodva börtönparancsnoki zubbonyába és katonacsizmájába, nevelőanyjává válik a kislánynak.
Ezt a Kisvilmát igazán jól ismeri a rendező. Otthon van a bőrében. Nem kell bíbelődnie másodkézből kölcsönzött, használt emlékek megjelenítésével, van neki, bőven, sajátja. Mi nézők, pedig, lassan úgy járkálunk az életében, mint egy tíztől hatig nyitva tartó emlékházban.
Tanulságul kellene szolgáljon: vajon miért dokumentál olyan halványan a Napló ebből az emberöltőnyi életfolyamból bizonyos fejezeteket? Rendre azokat az éveket, melyekben a szerző nem a megtapasztalt élményeit veti vászonra. Ötvenhat Budapestjének kínos megidézése a harmadik filmben sem pusztán művészi fiaskó. Ebből a történetből hősünk ugyanis kimaradt. A moszkvai Magyar Nagykövetség bezárt rácsos kapuja megfosztja útlevelétől, a hazatérés, a részvétel lehetőségétől. Nélküle zajlanak a sorsdöntő események, és nélküle bonyolódik a filmtrilógia befejező felvonása is.
Mészáros Mártának, aki évtizedek óta kitartóan az életét viszi a vászonra, csakis saját emlékezetében szabad bíznia. Ne a Gulág sokmillió áldozatának állítson emlékművet, mostanában sokan megteszik ezt. Dedikálja naplóját továbbra is elvesztett szeretteinek. Hiszen volt egyszer egy harang, és tudjuk, kiért szól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2931 |
