Báron György
Hollywood Boulevard a Croisette-en: az argentin filmfesztivál számára fontosabb a csillogás, mint a filmek.
Baljós jel, ha egy nemzetközi fesztivál az Asterix és Obelix-szel nyílik, még akkor is, ha erre a kínos pillanatra föltételezhetően azért kerülhetett sor, mert a nyitógálára sikerült Mar del Platába csábítani az életben is obeliszknyire hízott Dépardieu-t, hogy a színpadról néhány szót szóljon a tomboló publikumhoz, előtte és utána a vörös szőnyegen ki-bevonulva integessen a kordont áttörni próbáló lelkes rajongóknak, oldalán a zsűrielnöki tisztre megnyert, ma is hűvösen gyönyörű Catherine Deneuve-vel. Mint talán a fentiekből is kitetszik, mintha Cannes-t akarnák itt utánozni, pontosabban azt, ahogy Cannes a médiában visszatükröződik.
A szemle hivatalosan A-kategóriás, ám a helyiek szerint ez csak a dicső múlt rekvizituma: a fesztivált az idén a magántőke vette át az államtól, s bizony most fontosabbnak látszik a csillogás, a reflektorfény, a sztárok – a zsűriben Deneuve mellett Geraldine Chaplin, a záróest díszvendége Jeremy Irons –, mint a filmek; a sétányon a filmcsillagok kéznyoma betonba örökítve: Hollywood Boulevard a Croisette-en, jelzi az ízlést és az irányt. Esténként a lelkes tömeg nem tágít a mozi elől, aki bejutott, percekig tapsol, nem csak a film végén, hanem már a zsűri bevonulásakor, délelőttönként a sétányon mazsorett-parádé, veteránautó-fölvonulás; a forró délen vagyunk, igazi latin fiesta ez, kit érdekelnek a filmek?
Engem.
Nos, a húsz versenyfilmből tizenöt kiválasztása stabil rossz ízlésre vall: megyei tévéfesztiválon sem rúgnának labdába. Pedig parádés nevek tűnnek föl a mezőnyben, hajdani világfesztiválok ünnepeltjei, mélyen leértékelt filmekkel, rossz nézni. Két nagyasszony mindenekelőtt: Lina Wertmüller dekoratívan üres XVIII. századi erotikus történetével, a Ferdinando és Carolinával, s egy ennél is kínosabb fiaskó, Agnieszka Holland amerikai produkcióban, Ed Harrisszal és Anne Heche-vel forgatott ájtatos szupergiccse, A harmadik csoda. A vasárnapi iskolás történet, mely egy lengyel csodatévő szentté avatásáért vívott heroikus küzdelemről szólna (ha szólna bármiről) olyan gyönge, hogy még a – meglepően jó ízlésű – katolikus zsűri sem díjazta. Inkább adtak díjat – teljes joggal – a rokonszenves finn Matti Ijas filmjének (Bekötött szemmel), amely két álmodozó kisfiú történetét meséli el a hatvanas évek finn kisvárosában. Ez a csöndes, érzékeny alkotás díjat kapott a FIPRESCI-től, s az úgynevezett fő zsűritől is. A katolikus zsűrorok másik díját elnyert német produkció – Rolf Schübel rendezése, a női főszerepben Marozsán Erikával – témája miatt érdemes a figyelmünkre: a Szomorú vasárnap édesbús történetének helyszíne a harmincas-negyvenes évek Budapestje, hőse a címbéli sláger szerzője, Seress Rezső.
Több díjjal – köztük a zsűri nagydíjával – jutalmazták a portugál film veterán alkotóját, a nálunk jószerivel ismeretlen Joao César Monteirót. Filmje, a Deus házassága forgatásánál Bunuel lehetett a menyegzői tanú. Hőse, fehérszakállú, szikár öregúr (a rendező játssza) a nyitó képsorokon egy parkban üldögél, mikor leszáll hozzá Isten bankhivatalnok külsejű angyala, hogy átadja az Úr üzenetét: egy bankókkal tömött aktatáskát. Hősünk rezzenéstelen arccal átveszi, majd fölvásárolgatja maga körül, amit talál, csatangol, ismerkedik, lézeng, gyönyörű fiatal lányokat próbál boldogítani, izzadságos szerelmi akrobatikával feledtetve az idős kor hanyatlását, s teszi mindezt keatoni fapofával, miközben a háttérből a rendező sátáni kacaja hallatszik. Istencsúfoló, sötét komédia ez, könnyes-röhögős búcsú a fiatalságtól, az élettől, szezonvégi danse macabre, hagymázos álom szexről, pénzről, hatalomról, pókerarccal előadva; Bunuel kedvtelve nézné. Miként hatalmasat röhögne a másik ibériai veterán, Luis Garcia Berlanga blaszfém komédiáján, a Paris, Tombuctun is, amely mintha Monteiro munkájának könnyes-mosolygós párdarabja volna, variáció az öregség, a hanyatlás, a búcsú témájára. Az ihlető ezúttal is Don Luis. Az ő kései filmjeinek hőse, Michel Piccoli játssza a sikeres párizsi sebészt, aki egy napon otthagy csapot-papot, családot-státust-pénzt, s egy ócska biciklivel nekivág a nagyvilágnak, meg sem állva Calabuch városáig. E bolondos mediterrán közösségben, távol a civilizációtól, nyugalmat, megbékélést, s nem utolsósorban nőket talál, újra élvezi visszanyert férfierejét. Danse macabre ez is, ám csúfondárosabb, karneválibb, mint Monteiróé; a vénülő, őszfürtű Piccoli harsogón komédiázik, csupasz ülepét mutatva a nagyérdeműnek. Az egész történet a kerek popsik körül forog; mintha színész-alteregója képében a nyolcvanéves rendező fordítana hátat az életnek, ugrálva és a fenekét csapkodva: ezt nektek.
Három éve már, hogy a portugál mozi nagy öregje, Manoel de Oliveira is elbúcsúzott, ám ő komolyan, érzelmesen, a haldokló Mastroiannival együtt intve istenhozzádot az Utazás a világ kezdetére című filmjében. Búcsúnak véltük, holott nem volt az, bizonyság rá, hogy a kilencvenes évei derekán járó Mester két filmet is csinált azóta, köztük A levél a fesztivál egyik mellékszekciójában szerepelt. A napjainkban játszódó kacér mese olyan, akár egy XVII. századi francia regény, a Cléves hercegnő modorában. Szerelmet kóstolgató ifjú hősnője, a beszédes nevű Madame de Cléves (kit Mastroianni és Deneuve tehetséges lánya, Chiara Mastroianni játszik) vonzások és választások hálójában vergődik, veszedelmes viszonyokba keveredik, ám nem a románc fordulatai, az érzelmek hullámzásai az érdekesek, hanem az a hűvös elbeszélői stílus, mellyel Oliveira a történetet előadja. Szárazon, szikáran mesél, gyakori ismétlésekkel, eligazító feliratokkal, a könnyű, frivol diskurzusok Rohmert idézik, a narráció kopár fegyelme, a puritán kompozíciók, a repetitív szerkezet távolról Bressont, ám ezek csak távoli utalások egy szavakkal leírhatatlan, erős és szuverén rendezői stílus érzékeltetésére.
Várható volt, hogy a dánok Dogma-felhívásának követői támadnak, hogy divattá lesz, jobb, de főleg rosszabb utánzókkal (mint ez a Tarantino-stíllel hamar megesett). Nos, a francia Jean-Marc Barr első filmje, a Szerelmesek, mely bevallottan a Dogma útmutatásai nyomán készült, rácáfolt aggodalmunkra: jobb, egységesebb, és főleg kevésbé modoros, mint az iskolaalapító dánok rokonszenves munkái. Egyszerű történetet mesél Barr: szépséges párizsi lány szerelembe esik egy kedves jugoszláv fiúval, ám a fiút a bevándorlási hatóságok kitoloncolják Franciaországból, kérdés, visszatérhet-e valaha. Három szereplője van e filmnek: a lány, akit az Élet, amiről az angyalok álmodnak című filmben megismert Elodie Bouchez játszik, a Szergej Trifunovics alakította fiú - és a mozgékony kamera. Virtuóz hármas összjátékot élvezhet a néző. A szerelem intimitását sugallják a szabálytalan, takarásos félközelik, a könnyű kamera együtt mozog a párral, szinte önálló életet él, nincs mesterséges világítás, a jelenetekből süt a spontaneitás, az improvizáció, a két színész olyan természetesen és felszabadultan örül egymásnak, hogy nincs szükségük „színjátékra”: jelen vannak, és mindent elhiszünk nekik.
Izraelből ritkán érkeznek remekművek, legalábbis nem tudunk róluk. Nos, Amos Gitai műve, a Kadosh nagy és erős film. Jeruzsálem ultraortodox negyedében, Mea Shearim-ban járunk; ott, ahová nemigen jut el a kamera, s ahol a böszme turista csak kívülről bámulja a szigorú szabályok szerinti életet: az imára-elmélkedésre siető kaftános-szakállas férfiakat, a fekete ruhás, furcsán kikészített arcú, bekötött fejű asszonyokat. Gitai filmje tabut döntöget, amikor éles kritikával mutatja be ezt a szigorú sorsot, a legelnyomottabbak, a rideg szabályoknak alávetett asszonyok szemszögéből. A szépséges Rivkát az ősi törvények elválasztják szerető férjétől, mert – mindegy, kinek a hibájából – évekig nem szült gyereket. A férjnek a rabbi új asszonyt kerít, Rivka húgát pedig egy ellenszenves ortodox férfi ágyába kényszeríti. A húg később fellázad és rockzenész szerelme után szökik, boldogtalan nővére öngyilkos lesz. Gitai filmjének sallangmentes, tárgyszerű elbeszélésmódja a legjobb iráni filmek stílusát idézi. Az első öt perc azzal telik el, hogy végignézzük, amint a mélyen vallásos férj reggel fölkel a hitvesi ágyból és szertartásosan felöltözik; aprólékosan magára ölti-szíjazza az összes rituális kelléket, mindegyiket megcsókolja, rövid hálaimát mormog rá, majd elmegy a rabbihoz, hogy tegye az ortodox férfiak egyetlen teendőjét: a szent iratok tanulmányozását. Később ez a motívum visszatér: a férjhez kényszerített lány arról faggatja nővérét, milyen volt a nászéjszakája. „Nos, a férjem belépett a hálószobába – hangzik a válasz –, levette az imaszíját és elmondott egy imát.” Ezt követően az asszony hosszú percekig meséli, hogyan szabadult meg tucatnyi rituális ruhadarabjától a férfi, majd a végén röviden csak annyit mond: „Amikor már mindent levetett, akkor megtisztelt engem.”
Baljósan indult a fesztivál az Asterix és Obelix-szel, ám a végén, mint a mesékben, minden jóra fordult, köszönhetően a zárófilmnek, Bernardo Bertolucci Bekerítve című alkotásának. Az amerikai szuperprodukciók lármás világában tévelygő Bertolucci e művével látványosan hazatért. Nem Itáliába, hisz azt már megtette A lopott szépséggel, hanem Európába, közelebbről Az utolsó tangó… városába, Párizsba, vagyis ahhoz a fajta európai filmhez, amelynek hajdan kultikus figurája volt. Kamaradarab ez is, férfi és nő egy párizsi lakás szűk terébe zárva, akárcsak hajdan Marlon Brando és Maria Schneider. A Bekerítve Az utolsó tangó… kései párdarabja, s egyben ellentéte, revíziója. Két hőse bontakozó szerelmében nincs vad testiség, a hús és a nedvek naturalista erotikája, kizárólag testetlen vágyakozás, beteljesületlen vonzódás. A fekete bőrű lány véres afrikai diktatúrából menekült Párizsba, férjét a különítményesek elhurcolták, azt sem tudja, él-e. A Sorbonne-on orvostudományt tanul, kis manzárdban lel ingyen otthonra, fizetségképp a háziúr lakását takarítja. A háztulajdonos fiatal zongoraművész – David Thewlis játéka egyike az utóbbi évek legfigyelemreméltóbb filmszínészi teljesítményeinek –, különös figura, alig beszél, inkább zenél, s közben növekvő csodálattal és szerelemmel figyeli fekete szomszédasszonyát. Egy napon a maga suta módján szerelmet vall a meglepett lánynak. „Mindent megteszek, amit csak kérsz!” – kiáltja, mire szomszédnője azzal hűti le: „Rendben, intézd el, hogy a férjemet kiengedjék a börtönből.” „Bocsánat, nem tudtam, hogy házas vagy” – lepődik meg a férfi, s visszavonul a zongorája mögé. Ettől kezdve semmi nem történik közöttük, ám az asszony híreket kap eltűnt férjéről: él, s talán hamarosan kiszabadul. Hősnőnknek egy idő után feltűnik, hogy a zongorista sorban eladogatja értékes vagyontárgyait. A film vége felé világossá lesz, hogy a különös muzsikus, ki alig szól a lányhoz, minden pénzét a távoli Afrikában bebörtönzött férj kiszabadítására fordítja. Azon a napon, amikor az üressé vált lakásból az utolsó bútordarabot, a fiú számára legfontosabbat, a zongorát is elszállítják, a lány értesítést kap: férje másnap reggel Párizsba érkezik. Ezen az éjszakán a lány felmegy a fiú szobájába. A zárókép a hajnali Párizst mutatja: taxi gördül a ház elé, magas fekete fiú száll ki belőle, csönget, vár, majd újra csönget, vágás, a zongorista ágyát látjuk, benne összeölelkezve a lent várakozó férfi felesége, s a fiú, aki a férjet szerelme jeléül kiszabadította, együtt hallgatják a kapucsengő egyre elviselhetetlenebb lármázását…
Tiszta, őszinte és egyszerű film a Bekerítve, olyan erényekkel, amelyek nem jellemzőek Bertolucci utóbbi munkáira. Elkészülte azért reményteljes pillanata az ezredvég filmművészetének, mert azt mutatja, hogy mindig, mindenhonnan lehetséges a visszatérés; még Hollywoodból is Európába.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 46-47. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2928 |
