Kömlődi Ferenc
A kortárs elektronika legelrugaszkodottabb zenei úttörőinek – Autechre, Aphex Twin – találkozása a legszuggesztívebb, legironikusabb kliprendezővel.
A „techno-klip” műfaj jelentős átalakuláson ment keresztül: a számítógépes animációt, a végtelenségig ismétlődő fraktálokat, a csodalényeket és a fantáziatájakat hagyományosabb képalkotás, konkrétabb idomok, húsvér homo sapiensek és posztindusztriális terek szorítják háttérbe. Az absztrakciót a figurativitás váltja. Paradox jelenség: a szubjektív kamerával, egyes szám első személyben megörökített (ám mégis személytelen) világok helyett DJ-k bűvészkednek. Visszatérnénk a korábban oly sokszor megtagadott sztárkultuszhoz? Talán, s ez a könnyebbik megoldás. Hiszen a klip reklámfunkciót tölt be: a bálványról készült sikeres mozgóképekkel a lemez még jobban eladható. De hiába hatásosak a mozgóképek, általában sablonosak, (csúcstechnológiai köntösbe bújtatott) patronokat pufogtatnak. A rendező nevére senki nem kíváncsi, s ha tudnánk, akkor is hamar elfelejtenénk…
Eredeti történetekben, kísérleti hangzásokra rímelő vizualitásban csak hébe-hóba gyönyörködhetünk. Ilyen volt az Autechre Second Bad Vilbelje (1995), a Come to Daddy (1997) és a Windowlicker (1999) az Aphex Twintől Squarepusher Come on My Selectorja (1997), a Frozen (Madonna, 1998), az Afrika Shox (Leftfield, 1998), valamint egy-egy Björk (All Is Full of Love, 1998) vagy Portishead (Only You, 1997). A felsorolt dolgozatokat a huszonkilenc éves angol Chris Cunningham jegyzi. (Jegyez ő még némi pop hókuszpókuszt is: Auteurs, Holy Barbarians, Placebo klipeket - nagyszerűen kidolgozott rutinmunkákat.) A míves dolgozatok zenei alapanyagának „összebarkácsolói” – Madonna, Björk és a Portishead kivételével – a kortárs elektronika legelrugaszkodottabb (és a piaci szempontokra fittyet hányó) úttörői.
Cunningham nem tartja magát cinéphile-nek, moziba sem jár. Csak a klasszikusokat nézi, azokat is videókazettán. Meg az abszolút kedvenceket: Cronenberg Videodrome-ját, a Csillagok háborúját, a Szárnyas fejvadászt, az American Graffitit. Részt vett az Alien 3 forgatásán: a speciális effektusok létrehozásában segédkezett. Sőt, Stanley Kubrick nagy álmához, az Artificial Intelligence-hez tőle rendelt robotokat… Később legyártott néhány reklámfilmet. Az áttörést azonban a sheffieldi WARP kiadó számára készített klipek jelentették.
„Az elektronikus zene nagyobb hatással van rám, mint a filmművészet – nyilatkozta. – Egyébként klasszikus muzsikákon nőttem fel – a szerkezetek és a hangulatok ragadtak meg. Az Aphex Twin és (főként) a Squarepusher számok is így épülnek fel.”
Az Autechre-opusok úgyszintén. A Second Bad Vilbel egy gyárba (?) kalauzol. Robotok hegesztenek: újabb robotot állítanak elő. Ez még nem önreplikáció, itt még szigorú ipari termelés folyik. Minden stilizált: a képmezőt valószerűtlen fehérség és fakó színek uralják. Az alakok egyre absztraktabbnak tűnnek, időnként csak a kontúrokat érzékeljük. A hatást gyorsan vágott közelik, nagyközelik és szuper-nagyközelik fokozzák. Az objektív kamerát szubjektív ipari kamera ellenpontozza: a voyeur a géplélek rejtett zugaiban vájkál. Cunningham ollója ritmusra csattog: torzul a zene, torzulnak a képek. Összekuszálódnak a szálak, a káoszban leledzünk… A végén az egyik fehér aurába burkolt robot kibotorkál a természetbe. Zöld a fű, zöld a falevél. Mint a „valóságban”. (A természetből a Björk-klipben még ennyit se élvezhetünk: a gyönyörű muzsika záróakkordjaként robotfiú és robotlány csókolózik.)
A Come to Daddy eredetileg Prodigy-paródiának készült. Lepusztult lakótelepen járunk, az alsó kameraállásból filmezett épületek a szocreál architektúrát idézik. Peremvidék ez, a posztindusztriális civilizáció szemétdombja. Talán az eső is szemetel, de ha még nem, pár perc múlva majd rákezd. Az utca és a parkoló csendes és kihalt, De Chirico metafizikus tereire emlékeztető feszültséggel teli. Első látásra fekete-fehérnek tűnik az egész, pedig csak szűrők fakítják, hiszen az acélszürke égbolton néhány pillanatra kékes tónusok bukkannak fel, és a betonrengetegből kikandikáló „pázsit” is sötétzöld.
Kutyát sétáltató idős hölgy közeleg. Az eb a hulladékok között turkál – vicsorgó fogak, dühödt tekintet. Nézőpont-váltás: mintha valaki a nénit lesné. Zenei váltás: a techno-pop-szatíra helyett fergeteges drum'n'bass zakatol. Mongolidióta gyerekfalka háborgatja a kietlenséget. A testeken Aphex Twin fejek. Törnek, zúznak, rombolnak. Üldözőbe vesznek egy járókelőt. A férfi kocsiba pattan, pánikszerűen menekül.
Táncosléptű lánykák tűnnek fel. Csend, nyugalom, boldogság. Angyali tekintetek – hinnénk, csakhogy az ő törzsükön is Aphex Twin fők vigyorognak. Az illúzióvesztést újabb üvöltés nyomatékosítja. A klónok összeverekednek. Az énekes kilép a tévéből, a szimulakrum valósággá vedlik vissza. Ős-monstrumként riogat, a néni sóbálvánnyá dermed. A kölykök fékeveszett bacchanáliáját a stroboszkopikus hatások és a frenetikus tempójú vágás az elviselhetetlenségig nyújtják, fokozzák.
Hasonló bacchanáliába torkollik az Afrika Shox is: a Leftfield – a legendás Afrika Bambaataat felvonultató – nu skool elektrójára különös szörny vonaglik, végtagjai lehullanak a testről, torzóként kísért a New York-i utcán. Végül egy autó üti el. A fantom volt, nincs, talán csak egy rémálom pergett le.
Cunningham és Richard D. James (alias Aphex Twin) cinikusan mosolyognak. „Mindenki azt hiszi, hogy a horrorfilmek esztétikája sokat jelent számomra, holott nem annyira – állítja a rendező. – Klipjeimben nincs több erőszak, mint a tévéhíradókban.” Csakhogy a híradó üresjáratokkal teli, adagolva és kommentálva kapjuk a borzadályt. A Come to Daddy-ben viszont nincsenek üresjáratok, koncentráltan zúdul ránk a lidércnyomás. Katarzis sincs. Csak fekete humor és iszonyat.
Fekete humorból a Come on My Selectoron is csemegézhetünk. Borzadály helyett suspense, lakótelepi külső helyett oszakai elmegyógyintézet, monoton nappal helyett mozgalmas éjszaka, Aphex Twin helyett Squarepusher. Végtelen folyosók, sötétség és tompa fények. Az első három percben kísértetzene szól: távoli hangok, idegborzoló effektusok. A kamera alulról felfelé, kívülről befelé mozog, közelít. A színek kifakulnak, csak a fekete-fehér ellentétpár kap hangsúlyt. Az egyik ápoló tévét néz: a képernyőn Tom Jenkinsont, azaz Squarepushert látjuk. Társa a villanyoltást ellenőrzi. A kislány és kutyája szintén Squarepusherben gyönyörködnek. Lassan peregnek a képek, késleltetett a feszültség.
Emberlábú és kutyafejű szerzet vonul végig a folyosón, de a háttal álló őr semmit nem lát belőle. Gyorsan megoldódik a rejtély: a lepedőbe burkolt lány fejére ültette az ebet – ők űznek majd tréfát a gonoszból. Felberreg a riasztó, SOS-jelek, elszabadul a pokol, begyorsulnak a dobok és basszusok. Kaotikus jelenetek váltják egymást – a legmókásabb, hogy mindezt a kutya idézte elő… A szereplők a labirintusba vesznek, az üldözöttből üldöző lesz. A kislány karate-mozdulattal leüti az őrt: a nézőpontváltások és a lábmozgások a zene ritmusát követik. Az akciójelenetek után csend, ütemtörések és lassú eszmélődés. A megkötözött őrök a központi kontroll-teremben, tolókocsikban ücsörögnek. A kutya is. Mindhármuk fejére az agy és a kompjuter közötti közvetlen kapcsolatot biztosító elektródákat kötöttek. A gombokat a lány nyomogatja, ellenfelét sokkolja. A másik őr felvigyorog: ő és a lány együttes erővel gurítják ki a semmibe a gonoszt.
Az elmegyógyintézet metafora ugyanolyan egyértelmű, mint a szerepcsere. Hogy ki a bolond, ki gyógyít kit, csak nézőpont kérdése. A valóság viszont végérvényesen kizökkent a valaha normálisnak elkönyvelt (és a hallgatólagos közmegegyezés által jóváhagyott) kerékvágásból. Cunningham ezúttal finomabban – de ugyanolyan hatásfokon – sokkol, mint a Come to Daddy-ben. Több a játék, több az irónia.
A szokatlanul hosszú (hét és fél perces) Come on My Selectort az MVPA Awards gálán három nagydíjat söpört be, a német Viva TV-n pedig az év klipjének választották. A rendezőre Madonna is felfigyelt. Olyannyira, hogy a Frozen forgatásán Cunningham szabad kezet kapott, azt csinált, amit akart. A végeredménnyel mégsem elégedett. „A jövőben csak az engem száz százalékosan beindító zenékhez készítek videót” – elmélkedik. Lehet, hogy Madonna nem indította be, a klip azonban iskolapéldája annak, hogyan kell a sztárkultuszt megkerülve egyszereplős opust készíteni. Sorozatos átváltozásokkal: a nő kutyává, majd madárrá, végül önmagává alakul (vissza). A helyszín ismét jelképes: gyár, lakótelep, elmegyógyintézet után a sivatagban botorkálunk. A színvilág szintén stilizált – már megint majdnem fekete-fehér…
A Madonna-kitérő után újból az Aphex Twin következett, ráadásul a breakbeatekben, kiállásokban és meghökkentő váltásokban bővelkedő Windowlicker. Nem volt könnyű ritmusra vágni.
A történet azt beszéli el, hogy két ütődött Los Angeles-i rapper a tengerparti sugárúton kocsikáznak, poénkodnak, élcelődnek, örömlányokat hajkurásznak. Ismét peremvidéken, egy köztes zónában kalandozunk. A színek kevésbé stilizáltak: a valósnál tompábbak ugyan, ám a Windowlicker világa már nem fekete-fehér… A kegyetlenséget kiszorította a humor: szokásosan fekete, de mégse a régebbi cinikus, szadista kéj.
A boulevardon bikinis kéjhölgyek bukkannak fel. Tökéletes formák, feszülő szilikon-mellek. Gyönyörűek lennének – ha a testekről nem Aphex Twin fejek kacsintanának megint kihívóan ránk. Táncra perdülnek, vonaglanak, kikezdik a rappereket megfutamító „hőst”, az elegáns fehérbe öltözött Richard D. James-t, simogatják, a hajába túrnak, vicsorognak, őrjöngnek. A háttérben pálmafák, homokföveny, azúrkék égbolt… Mintha a Paradicsomba tartanánk.
Cunningham viszont Hollywoodba tart. Az ős-cyberpunk regényt, William Gibson Neuromancerét adaptálja mozgóképre. A hangzó anyag elkészítésében (természetesen) az Aphex Twin is közreműködik. Nagy kérdés, hogy a klip- és reklámfilmrendezői tálentum mennyire tud érvényesülni egy egész estés játékfilmben. Hogy a szuggesztív képi világ, a dinamikus, zenei ihletettségű vágás, a stilizáció ugyanolyan hatásfokon működik-e majd százhúsz percben, mint hatban? Mert ha igen, akkor a cyberkultúra újabb korszakos remekművel lesz gazdagabb.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 44-45. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2927 |
