Janisch Attila
A jövő videotékájában nem filmet kölcsönzünk majd, hanem személyiséget és éntudatot.
Félelmeink között az egyik legalapvetőbb és legmeghatározóbb, amelyet azoktól a pillanatoktól érzünk, amikor kikerül az irányítás a kezünkből. A halálban is ez a legfélelmetesebb és a legelképzelhetetlenebb. Mi lesz akkor, amikor nem tudunk majd önmagunkról? A tudat elvesztése a legtöbb ember számára egyet jelent magával a halállal, hiszen az ösztönök szintjén élt puszta biológiai lét az életnek olyan formája, amelyet csak életünk kezdetén tapasztalunk, de később ez a sohasem tudatosított tapasztalat gyorsan a feledésbe vész.
Ugyanakkor él bennünk egy szinte tolakodóan perverz kíváncsiság is, elborzasztó, szent vonzalom, amelyet a kontrollon kívüli léttel szemben érzünk.
A teljes tudatvesztés borzaszt, de a tudat manipulációjával előidézhető másság, idegenség vonz, izgat. Sőt, ez az iszonyattal vegyes kíváncsiság, minél közelebb kerülünk a tudat manipulációjának valódi lehetőségéhez és minél nehezebben védhetőnek érezzük (talán ismeretlen eredetű?) emberi intelligenciánk mindeddig bevehetetlennek hitt bástyáit, mind erősebb lesz.
Létezésünk e veszélyes megváltoztathatóságát figyelő, kutató obszervatóriumok sokáig csak a modern mesék birodalmában épültek, a valamikor tudományos fantasztikumnak nevezett, mára cyberológiává nemesedett elbeszélések fantáziavilágában. A hagyományos utópiákban a világ idegenedik el tőlünk, míg ezekben a cyber-fantáziákban mi magunk válunk idegenné és félelmetessé önmagunk számára (Mátrix, Cube, Johnny Mnemonic, Strange Days) .
Cybervilág.
Itt éled ma új életre e korántsem új cyber-gondolatiság (egy korai ős például Herbert W. Franke Az orchideák bolygója című 1961-es műve), amely úgy tűnik, egy új, modern evolúció határain bolyong – a szerves és szervetlen egyesülésének téridejében, ahol feloldódik a határ az idegen (legyen az gép, élőlény vagy az ellenőrzés alól kikerülő pszichikai energia) és önmagunk között. Az idegen tökéletes mimikrire törekszik, a gazdalény pedig nem tud arról, hogy ő már nem valódi többé. Ha felnyitod a testét, könnyen drótok kusza halmazára bukkansz.
De még rettenetesebb, ha saját testedet nyitja meg a szike, hogy feltárja a valóságot.
*
Már nem csak a mesékben, de életünk mindennapos tapasztalataink szintjén is valódi teret nyer a sohasem volt, a nem létező, teremtett világok megtapasztalása. A virtuális realitás még kezdetleges, de a vele szemben érzett félelem már valódi, habár a valóság új értelmezése is még szinte értelmezhetetlen. Mintha plasztikusan (mert térbelileg létezően) igazzá válna az a gondolat, hogy csak az nincs, ami nem elgondolható. Amint azonban kigondolom, máris létezik. A létezésnek egy bizonyos szintjén. Ám mintha ezek a szintek, a létezés különböző szintjei folyamatosan halmozódó energiát gyűjtenének, hogy egy idő után így „robbanthassák át” e sajátos evolúció következő szintjére a virtuálisan létezőt.
Hol az utolsó szint?
A virtualitásban csupán vagy a valóságban?
A virtuálisan megélhető személyiség csupán a valóságba manifesztált fantázia, vagy a létezés egy új tudatszintjének valóságos manifesztációja?
Szerényen bár, de az Internet máris eme új létezésünk cybervalóságát nyújtja.
Virtuálisan megalkotott, új, még talán önmagunk előtt is ismeretlen és felfedezésre váró énjeink sorsát még mi irányítjuk, de már csupán az egyik oldalról, a személyiség megalkotása felől. A befogadó számára valóságos lényként manifesztálódik bármilyen másság, amit mi teremtünk önmagunkból.
De nem csak az Internet, a reklámok virtuális világa is szétválaszthatatlanul egybemosódott gyorsan formálódó valóságtudatunkkal. A reklámban semmi sem valódi. Mesterségesen átalakított lények oltják az agyunkba sohasem volt és soha nem létrehívható dolgok iránti vágyat. Akár azok a fotók, amelyeket az újságokban láthatunk. Bárkit bármivé átformálhatunk: a metamorfózis lehetősége végtelen és valójában kockázatmentes. (Mára egy fotó vagy egy videófelvétel sem mindig bizonyító erejű a joggyakorlatban.)
A vizuális tér, amelyben mindennapjainkat éljük, már a virtuálisból nő ki, és alattomosan ostromolja, alámossa valóságtudatunkat.
A cyber-tér a személyes világot rohamozza.
Kifelé már nem menekülhetsz, csak befelé. Ameddig még van út.
Az új igazság szerint talán csak az nem hamis, ami hamisnak látszhat. Hiszen csak az meri önmagát, a valódi létezéssel szükségképpen együtt létező hiba esendőségét is vállalni. A hibás valódi hamisítványnak tűnik, hiszen nem tökéletes. A valódi hamisítvány valóságosabb a valóságos igazinál.
*
Mivé változik a bűn és a büntetés e virtuális létezésben?
Bűn-e az, amit végiggondolunk?
Amennyiben a csupán gondolatban elkövetett, tehát virtuális bűn is bűn (?!), talán virtuális büntetést von maga után.
A bűn elidegenedik az elkövetőjétől. A büntetés a megbüntetettől.
A deviancia cyberjátékká szelídül.
Szelídül (?!), igazán?
Talán a közeljövő videótékájába már nem filmekért, vizuális történetekért megyünk, hanem a cyber-tér illúzió-valóságában átélhető és kisajátítható szerepekért, személyiségekért, én-tudatért.
Egy végső szubjektivitásba omló világ csábítóan perverz magányába menekülve szívjuk majd magunkba az elektromos impulzus által agyunkban és érzékszerveinkben generált én-tudatot. Már nem egy kalandot nézünk a filmen – mi magunk leszünk, vagyunk a kaland. Nem csupán elborzadva és a kívülálló, a kívül maradó jólesően biztonságos pozíciójából figyeljük a vásznon tomboló erőszakot – mi magunk vagyunk, leszünk a gyilkos és az áldozat is. Mi magunk leszünk a tetszés szerint választható, megváltoztatható személyiség.
A valódi valóságtól még nem, de tudatunk belső valóságától már csupán egyetlen törékeny határ választja majd el ekkor az illúziót. És ez a határ ezerszer vékonyabb és törékenyebb lesz az álmaink tere és a létezésünk évezredeken át valódinak hitt tere között húzódó mezsgyénél.
E határt átlépve talán út már nem is vezet majd visszafelé.
Mintha sohasem lett volna a máshol és a máskor.
Még úton vagyunk a meghatározatlan eredet és az ismeretlen vég között, de a cyber-evolúció virtuális terének megérkezést remélő új polgára bátor pillantását már a hibátlan öröklét végtelenjébe veti – a megváltó halált pedig talán csak álmodja magának.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2922 |
