Varga Balázs
A Y2K valóban átrendezte a terepet, de nem ott, ahol vártuk. Az igazi dátumváltás a magyar filmben történt. Az idei szemle nagy nyertese a fiatal magyar film volt.
Olyan csendben és váratlanul történt minden, hogy még akkor sem tűnt fel, amikor már rég lezajlott. Tavaly az általános rosszkedv és a zsűri szidalmazása vonta el a figyelmet a filmekről, idén a szokásosnál is nagyobb felhajtás és a médiacirkusz. Olyan vehemenciával beszélünk már évek óta a fiatal magyar filmről, hogy a szómágia ködében észre sem vesszük, ha végre valóban történik valami. Talán azért, mert az igazán lényeges dolgok nem a reflektorfényben, de nem is a színfalak mögött, hanem az oldalszínpadon zajlanak. Idén mindenki a szólistákat leste, s közben pár találékony fiatal áthelyezte a színpadot.
Az előző évben a Jancsó-comeback, az új Grunwalsky-film, illetve a fiatal középgeneráció (Enyedi, Salamon, Kamondi, Togay) uralta a mezőnyt, mellettük a legifjabb nemzedéknek kevés tér jutott. Igaz, a filmjeik sem voltak annyira átütők, vagy talán csak jobban illeszkedtek a megszokott skatulyákba. Idén azonban kimozdult és fejtetőre állt a világ. A fiatalok ellopták a show-t a középnemzedék elől – még ha a szemlezáró díjesőben nem is ez tükröződött.
A számokat tekintve már régóta nekik áll a zászló, de hát a statisztikák szerint sosem volt baj a magyar filmmel. A rövidfilm évek óta a fiatalok felvonulási terepe, idén a játékfilmes mezőnyben is többségben voltak az elsőfilmes alkotók. (Ebben a besorolásban csak az vicc, hogy ezek szerint a tavaly második filmjét elkészítő Dyga Zsombor vagy a 40 Labor már régi motorosnak számít.) Két dolog azonban mindeddig hiányzott a fiatalok igazi áttöréséhez: a „papa mozijától” markánsan eltérő karakter és egy kiemelkedő film, amely mögé fel lehet sorakozni. Idén azután több olyan alkotás is akadt, amely egyértelműen új hangot hozott, Mundruczó Kornél debütálásával pedig az első csúcsfilmje is megvan a legújabb hullámnak.
A harci helyzetet általában úgy szoktuk jellemezni, hogy a fiatalok már a spájzban vannak, vagy legalábbis itt toporzékolnak a küszöbön, áttörésre készen, és meg akarják hódítani a magyar film hadállásait. Az idei szemlén azonban sokkal váratlanabb és fontosabb dolog történt. Nemhogy áttörés, de elszakadás. Kiderült ugyanis, hogy nincs hová áttörni. Vagy ha van is hová, oda nem érdemes. A meghódítandó vidék érdektelen. Van azonban helyette egy másik, teljesen szabad terület, a másik ország. Az eddig túlságosan is jól ismert, a megszokott pályákat bejátszó magyar film mellett, felett és helyett megjelent az új magyar film. Ez az új film szemléletében, értékrendjében és stílusában is más, mint az eddigiek, ráadásul – és erre nem volt példa korábban – a különböző filmtípusok és alkotói attitűdök szempontjából szinte a teljes skálát lefedi. Megvan az avantgárdja (40 Labor: A másik ember iránti féltés diadala, Szolnoki József: pannon halom), és megvan a populáris, műfajfilmes ága (Dyga Zsombor: Gyilkosok). Megvan a középfajú mozija, a harmincas generáció „Csinibabája” (Buzás Mihály: A kis utazás), és feltűntek személyesebb, alanyibb, én-történeteket mesélő alkotók (Csáki László–Maráczi Manuéla: Berlin–Párizs–Genova, 6 nap, Ruszev Szilvia: Most, minden nap). A pólusok között és körül pedig ott mozog a szerzői film megannyi új árnyalata és irányzata, Mundruczó Kornéltól a Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh alkotótrióig.
Ez nem tartalékcsapat, nem cserepad. Jelen pillanatban ők készítik a legérdekesebb és legizgalmasabb filmeket – ez a magyar új film. A fősodor, ahogy mondani szokás.
Ami persze nem jelenti azt, hogy a másik oldalon csupa felejthető alkotás készülne, vagy hogy a fent említett filmek egytől egyig remekművek lennének. Nagyon sokféle stílus formálódik egyszerre az új műhelyekben. Az Aranymadár nyugodt, klasszicizáló lírája, vagy a Zárás precízen sötét tónusa hagyományosabb alkotói attitűdöt sejtet, ahogy a korábbi évek hullámaiból Mispál Attila vagy Bollók Csaba munkái is inkább nyolcvanas-kilencvenes évek szerzői filmjének világképével rokoníthatók. Mundruczó Kornél, a 40 Labor, Dyga Zsombor vagy a Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh hármasfogat azonban teljesen friss, új hangot hozott a magyar filmbe.
Az ő munkáik aligha levezethetők az elmúlt évek vagy évtizedek történéseiből. Ha vannak is előképeik, azok szinte kivétel nélkül a hagyománnyal szembeforduló, formabontó alkotók. Ilyen értelemben lehet mondjuk a Buharovok munkáiban Jeles Andrásnak vagy a nyolcvanas évek „új érzékeny” magyar filmjének a hatását kimutatni. Mégsem lázadó filmek ezek, szó sincs arról, hogy dühödten tagadnák a magyar film hagyományos nagy témáit és értékeit. Egyszerűen kivonulnak ezekről a területekről, teljesen mások a reflexeik. Szabadabbak és természetesebbek. Határozottak, tudják, hogy mit akarnak. Nem kötik őket a régi beidegződések. Nem politizálnak és nem esztétizálnak. Filmeket akarnak csinálni, másokkal is meg kívánják osztani az élményeiket és a véleményüket, mesélni akarnak. Közben mégis kirajzolódik a filmjeikből egy kép erről az országról: van háttér, van gyökérzet, nem a levegőben lógnak a történeteik. Nyoma sincs a mindenáron való művészetakarás görcsének, egyáltalán, a művészfilm–közönségfilm nehézkes dilemmájának. Ha a lehetséges kapcsolódási pontjaikat tekintjük, máris messzire kerülünk a szerzői mozi fénykorától. Ezek a fiatalok nem a nouvelle vague ászait vagy Antonionit nevezik mesterüknek, hanem Új-Hollywoodot és esetleg a kortárs európai művészfilm renegátjait. Nincsen bennük görcs a műfajfilmekkel szemben, szabadon vállalják a különféle zsánerek öntőformáit.
A magyar közönségfilm az elmúlt években túlságosan biztosra ment és szinte kizárólag vígjátékokban utazott. A harmincas-negyvenes évek szalonvígjátékait idéző, színészközpontú kabaré-humor sikeres lehetett ugyan, ám műfaji szempontból minden volt, csak nem innovatív. A fiatalokkal ellentétben a szakma és a kritika azonban mindeddig kifejezetten előítéletes volt a műfajfilmekkel szemben. Ideje volt, hogy valaki bebizonyítsa, a műfajfilm nemcsak szerzői álorcának jó, a komédián illetve a krimi-vígjátékon kívül egyéb zsánerek is meghódíthatók.
Dyga Zsomborék előző filmje, a Séta egyenesen hivalkodott a példaképek felsorolásával és kifigurázásával. Itt vagyunk, innen jövünk, a sarki videotékából, ezeket a mozikat szeretjük. Betéve tudjuk az összes Tarantino- és Coen-filmet, most pedig megmutatjuk, hogyan csinálnánk mi. (Ilyen műfajparódia az idei szemlén is akadt, Gayer Zoltán és Molnár Péter munkája, a Ponyvapotting.) A Gyilkosok legnagyobb erénye azonban éppen letisztultsága és fegyelmezettsége. Nem csapong, nem viccelődik, hanem komolyan veszi a műfaji szabályokat, miközben van stílusa és humora is. Íme egy profin kivitelezett, vegytiszta thriller, amelynek yuppie hősei mintha az Amerikai Psychóból zuhantak voltak át az ezredvégi Budapestre, ám ebben a bűnös városban sem mozognak idegenül.
A 40 Labor (Igor és Ivan Buharov, Nyolczas István és Vasile Croat) új filmje ugyanilyen nagy ugrás. A másik ember iránti féltés diadala egyszerre krimi, sci-fi és negatív utópia; az alkotói négyesfogat nem is egy zsánerből merít. Előző munkájuk, a Program klausztrofóbiás hangulata most is fel-felidéződik, de ez a film levegősebb, szabadabb és játékosabb. Akár történet is kikerekedhetne a titokzatos epizódokból, aligha tévedünk azonban, ha mindezt inkább csak játéknak, álcának vesszük. Játéknak a műfaji szabályokkal, a nézői elvárásokkal, a történet és az oksági összefüggések iránti vággyal. Buharovék felmentést adnak a logika szabályai alól, ám ez nem jelenti, hogy ne tartanák teljesen kézben a filmet. Felvonultatnak egy sorozatra való közönségvonzó népmesei kelléket, archetipikus figurákat mozgatnak, csak úgy halmozzák a különféle kalandos, furcsa, bizarr eseményeket, egyszóval ritka gazdag univerzumot teremtenek, de a nézőre bízzák, hogyan állítja össze magában a mozaikkockákat. Vagy belemegyünk a játékba, átadjuk magunkat az érzelmeknek, a primer benyomásoknak, a hatáskeltés eszközeinek, és hagyjuk, hogy magába szippantson a film hihetetlenül erős atmoszférája, vagy pedig köszönettel eltoljuk magunktól ezt a szürrealizmus és abszurd határán mozgó világot.
Mundruczó Kornél és csapata megint más úton indult el. Megírtak egy néhány szereplő köré sűrűsödő szerelmi négyszög-történetet fiúprostikkal, homo- és biszexualitással – érzékenységről és féltékenységről, erőről és erőszakról –, majd ezt a történetet, amely tíz rendező közül kilencnek a kezében óhatatlanul a „pikantéria” és a „marginalitás” jegyében csúszott volna félre, magától értetődő természetességgel és közvetlenséggel mesélték el. A Nincsen nekem vágyam semmi egy szálon futó feszes dráma, világos indítékokkal, szenvedélyekkel és sorsokkal. Mundruczóék figurákat találtak ehhez a történethez, és megteremtették a sztori közegét, ám ez a háttér nem telepedett rá sem a történetre, sem pedig a hősökre. Nincsen semmiféle nyögvenyelős szociologizálás. Egyszerűen és pontosan előadott dráma van, amely olykor groteszkbe és lírába fordul. Nyílt és egyenes beszéd, pontos és keresetlen stílus.
Dyga Zsomborék visszahelyezik jogaiba a tiszta műfajokat, Buharovék a szürrealizmus világteremtő radikalitását és szuverenitását, Stefanovicsék akciócsapata a felszabadult, gátlásmentes, szabadszájú és abszurd humort, Mundruczó Kornél pedig a szenvedélyt, a drámát és az érzelmeket. Filmet csinálnak, mozit, csiszolt vagy kevésbé csiszolt sztorikkal, megtisztítják a történetmesélést a rárakódott ballaszttól, a külsődleges és erőltetett kellékektől, a sokat mondás kényszerétől.
Immár az a generáció áll mind nagyobb biztonsággal a kamerák mögött, amely a mozikat is megtölti. Huszonévesek csinálnak filmeket a huszonéveseknek. Nincs mese: új neveket kell megtanulni, fel kell frissíteni a telefonos noteszokat. Itt van az új magyar film, vétek lenne nem észrevenni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 08-09. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2916 |
