Reflexiók egy följelentéshez

Amikor sok viaskodással, az ifjúság Sturm und Drang korszakában egész életemre tudtam határozni az újságíró penna mellett... avval is számot vetettem, hogy kis intelligenciájú, behájasodott agyvelejű, rövidlátó praetorok között élek, akik előtt lealázó a munka, bűn a világos látás, s rossz csapás az intelligens gondolkozás... Ha nem is írtam, mondtam hát ki minden igazságomat, de ostobának sem volt kedvem magam mutatni. Amiket véleményeimként megmondtam, azok legalábbis elementumai voltak a tisztán látott igazságoknak, s legföllebb érintették a határt, melyet adott viszonyok és barrikádok között józan, okos ember már kényelmességi okokból sem lép át. A váradi káptalan mégis pört indított ellenem...

NN. 1901. július 21.

Ady Endre

A 2000. évi század/ezredforduló Filmszemléje kapcsán visszavonhatatlanul felmerült bennem a kérdés: van-e, lehet-e a mai fiatalságnak Sturm und Drang korszaka?

Jó másfél évvel ezelőtt, az 1998-as Filmszemle után a Három Szputnyikok című cikkemben azt írtam: „Meg kell szegnem azt a mára már érthetetlen hallgatást, szinte közönyt, amivel a szakma az új, a fiatal alkotók műveit tudomásul veszi...” Most azt kell mondanom: meg kell szegnem azt a hallgatást, homályba burkolózást, amivel nemcsak a szakma, hanem ők maguk is körülveszik a saját műveiket. Meg kell törnünk, nem csupán a hallgatást, hanem a tehetetlenséget is, ami a kérdések tisztázását (milyenek a filmek? MI A FILM, MI A MOZI?) újra meg újra elodázza.

Kié a film?

Először is tisztázzuk: a századfordulós szemle kezdő filmeseinek munkái láttán nem csak arról akarok írni, milyenek ezek a művek, milyen alkotói magatartásokat, életstratégiákat látok mögöttük, hanem többről is. Az alapkérdéseket – éppen az ő filmjeik miatt – nem lehet többé megkerülni.

Mit vár az ember ma a fiataloktól?

Először is, hogy ők vessék fel mindazokat az égető problémákat, amelyek a körmünkre égnek, az agyakra mennek.

A Filmművészek Szövetsége közgyűlése után végleg kiderült számomra, hogy a filmszakma alapkérdéseiben kollektív elfojtás áldozatai vagyunk, és azok tisztázása nélkül semmit nem lehet korszerűen szabályozni, bármilyen film- vagy média törvény készüljön is.

A fiataloktól elvárható, hogy legalább miattuk felvetődjenek ezek a kérdések. Hiszen az ő filmjeik a legkülönfélébb technikával készültek, különböző állapotban lettek levetítve, s ki tudja mi lesz a sorsuk... Mikor lesznek készen és mikor kerülnek közönség elé?

Először is: mi most a film?

A vetíthető anyag melyik állapota nevezhető filmnek? A 16-os filmre forgatott - a videón, digitálisan (rontott minőségben) vágott –, a 16-os vagy digitális videón kevert állapotban? Felnagyítva? Mozikópiaként? Tévés videókópiaként? Melyik „A” film? Jogilag és művészileg melyik a végtermék? Pontosabban, a szerző melyiket tekintse annak, melyiket kötelező elérni?

Mikor mondhatjuk, hogy kész a film? Ha össze van vágva, keverve? Ha már megmutatható? Ha a tévében már játszható? Kötelező-e mozi (film) kópia? Mi van, ha valaki azt mondja, ne nagyítsuk fel, a tévének így is jó, moziban úgyis csak néhány nézője lenne? Ki bólinthat rá, ki mondja ki azt, hogy „kész, vége van”? Ki mondhatja azt, hogy nekem egy film csak akkor film, ha filmen (nyersanyagon), standard kópiában is létezik!?

Kié a film? Pontosabban: egy-egy fázisában kihez tartozik? Ki, mikor szólhat bele? Mibe szólhat bele? (Képbe, szövegbe, zenébe, a vágásba, a hosszába, a tónusába stb.)?

Mikor mi megfelelő, elfogadható egy-egy munkafázisban? Ha milyen szabványnak felel meg? Egyáltalán: technikailag mikor, milyen szabványnak kell megfelelnie? (Ez nagyon éles kérdés, tekintettel arra, hogy kis magáncégek csinálják az egyes részleteket, fázisokat. Mikor lehet, szabad, kell elfogadni egy átírást, egy hangfelvételt, egy kópiát, egy raktározott negatívot stb. Ki parancsolhat, kinek egy forgatáson? Stb. Stb.)

Csodálkoznak, hogy mennyi a kérdés? Egy film-IPARBAN?

És, hogy miért a fiatalok kapcsán sorolom fel ezeket?

Azért, mert ők fognak a legélesebben szembekerülni annak következményeivel, hogy ezek a problémák mind tisztázatlanok! És nem lenne tisztességes az alkotókról, művekről beszélni, amíg nem érzékeltetjük, hogy micsoda zűrzavarban készülnek el a filmek. Csak a viszonyok bemutatása után lehet felvetni a kérdést, hogy vajon ők maguk, a fiatalok fogják-e, akarják-e végiggondolni ezt a tébolyt?

Tökéletesen tisztázatlan ugyanis ez az egész anyag- és munkafolyamat, mindezt ma csakis a szokásjog, erőszakosság, helyi erőegyensúlyok, személyes tekintélyek döntik el, vagy hagyják annyiban. Az egész tele van feszültséggel, veszekedéssel, érdekellentétekkel, és végül - perekkel, kifizetetlen számlákkal. A film útja című kézikönyv nem létezik, így aztán az effajta „filmkészítés” rengeteg pénzt pazarol, erőt, energiát visz el.

A kérdés – mi a film? – ma tehát szó szerint megválaszolhatatlan, minden egyes esetben csakis a szokás és a véletlen dönti el.

A csend világa

De térjünk vissza a fiatalokhoz. És Adyhoz.

A MAGYAR PIMODÁN

Tas Péter vagyok, harminchét esztendős, meglehetősen fáradt ember, költő vagy mi az ördög, az engem ma már nem érdekel. Távol élek mindentől, mindenkitől, egy-két könyvet, egy-két hitet s a napi boromat és pálinkámat tűröm meg magam mellett. És vallomásokat akarok tenni minden kényszer nélkül, vallomásokat és meglátásokat küldök azoknak, akik az ilyesmit szeretik.

Vajon látható-e a fiataloknál valamiféle radikalizmus? Igyekezet a kérdések felvetésére, a korszerű eszközök keverésére, használatára? Egyáltalán a munkakedven, a helyzetkezelésen, a fészkelődésen kívül, van-e radikális lét-stratégia? Újszerű alkotói hozzáállás, technikai készség vagy bravúr?

Őszintén megmondom: nincs. Nem látható ilyen. Ebből a szempontból öreges világban élünk. A fiatalok helyet kérnek, követelnek és keresnek, de úgy tűnik nem újféle helyet, csak helyeket. Nem teremtenek. Nem eléggé radikálisan újat akarók, újat teremtők. Sokszor használom velük kapcsolatban a „radikális” szót. Ne tessék összetéveszteni a „követelődzővel”! A radikális máshonnan beszél, más talajon veti meg a lábát, más az egészhez, a létezéshez való hozzáállása.

Nos, ebben a tekintetben a „fiatalok filmjei” inkább besorolások az alagút előtti körforgalomba. Néha erőszakosabban, néha szabályosan, néha szemtelenül, néha ügyesen. Általában óvatosabb duhajok, mint lenniük kellene.

Pedig Ady Endre óta, aki mint haldokló is ifjú szívekhez üzent, illik és jó lenne friss indulatokkal, hanggal, képekkel megjelenni. Jancsó filmjében a Lyuhász Lyácint Bt. üti, püföli, veri maga körül az összes vasat, gépeket és zenél durván és hatásosan. Jancsó 78 éves, a zenekar tagjai 20 körül vannak. Hát legalább úgy, mint ők így együtt – vele, annyira frissnek kéne lenni!

Ennek első lépése, az lenne, ha valaki felteszi magának a kérdéseket. Akár a forgatás, a munka közben, mint azt az éppen most ünnepelt Pasolini példája is mutatja.

Pasolini: „Valahányszor, amikor valami újat akartam mondani, fontos volt nekem, hogy új technikára leljek. És úgy vélem, hogy a mozi új technikát jelent a számomra.

Az új és új eszközök utáni vágy a megszállottság jellemzője...

Az ember igazi nyelve a cselekvés, amit tesz.

„Én magamat adom neked. Te magadat adod nekem.”

Nápolyban így mondanák.

A mozi a valóságot idézi meg, ugyanazt a nyelvet használja. Az ember igazi nyelvének, a cselekvésnek képpel írott változata. ....

A cselekvés az ember elsődleges nyelve. Most, amikor önnel beszélek, az audiovizuális technikával adom át magam önnek. Történetesen /?/ itt van a kamera, amely fölveszi mindezt. De nincs semmi különbség: ha nem volna itt a kamera, akkor is így beszélnék önnel, szólnék a szavakkal, hibás francia tudásommal, arcjátékommal, a személyiségemmel, ugyanúgy beszélnék.

Ha a mozi egyszerűen a valóság képpel írott nyelve, akkor, ha a filmnyelv jelrendszerével foglalkozunk, foglalkoznunk kell a valóság jelrendszerével is.” (1966. Portré Pasoliniről)

Van-e ma ilyen? Vannak-e efféle pasolinisen „dilettáns”, kívülről jövő, erős hangú alkotások? Van-e ilyen fiatal jelentkező? Egyáltalán vágyik-e valaki ilyen szerepre, tudna-e ilyen radikális fókuszú hozzáállást betölteni?

A Szputnyikok cikkem óta borúsabban nézem: nem látok ilyet.

A Történelem a filmekben: nulla. Nem létezik. Történelmi tudatnak - nincs nyoma. Pontosabban: nyoma sincs. Egy változó korban ez hogyan lehet? Miért?

Pasolini: (rámutat egy külvárosi házra) – Ebben a házban laktam három évig. 1951-54-ig. Itt írtam az első regényemet, az Utcagyerekeket. Azt hiszem, ez a válasz a hülyéknek, akik azt állítják: puszta kedvtelésből laktam Róma külvárosaiban. Nem, én itt laktam, és azért laktam itt, mert nagyon szegény voltam. Friuliból jöttem, munkanélküli voltam Rómában. Egy évig munkát kerestem. Aztán találtam egy iskolát Ciampióban, jó messze innen, havi 27 ezer líráért dolgoztam.

Itt megtapasztaltam, milyen egy római külváros. Megírtam első regényemet, az Utcagyerekeket, verseket írtam, a Gramsci hamvait, összeállítottam egy antológiát az olasz tájnyelvi költészetből, és egy olasz népköltészeti antológiát. Sokat dolgoztam akkoriban.

A valóság megszólít minket. Látja ezeket a falakat? Ezeket a házakat a munkások saját kezükkel építették. Ez a római külváros sajátos típusa. Nem olyan, mint a lumpenproletárok külvárosai. A lumpenproletár külvárosokat, amelyekről regényeket írok és filmeket forgatok, a fasizmus emelte, mintha a szegények koncentrációs táborai volnának.

Ez itt a harmadik világ...

Ez A csóró világa, az Egy erőszakos élet szereplőinek világa.

A csóró írásakor és a forgatás közben talán túlságosan is belül voltam a dolgon, mint egy koncentrációs táborban, vagy egy szentélyben, a római lumpenproletariátus templomában. És azt hiszem, akkoriban nem tudtam pontosan, hogy nem lehet megítélni és ábrázolni a római lumpenproletariátus világát, ha nem hasonlítjuk össze... Vagyis, ha nem értjük meg a harmadik világ legáltalánosabb problémáit.

Ki lenne ma ennyire őszinte máshoz és önmagához? Ki lenne hajlandó így végiggondolni önmagát és tetteit? Egyáltalán, ki veszi ma igazán komolyan azt, hogy mit forgat le, mikor és hogyan? Hogy MIÉRT FILMEZIK?

Ezzel el is érkeztünk a következő kérdésekhez.

Hogyan kellene filmet csinálni?

Egy kéz kinyúl

Visszautalnék az előbb említett technikai folyamatra. Filmet csinálni ma nagyjából olyan, mint csúcsforgalomban, változó sebességgel, változó útviszonyok mellett egy nagyon bonyolult szerkezetet – autót – vezetni. De HOVA? Hova lesz a fuvar?

„Nincsen nekem vágyam semmi...” – éneklik Mundruczó filmjében, de szerencsére van neki vágya, sőt szenvedélye sok! Azt a címet is választottam a filmjéről szóló cikknek, hogy: Jelentem: van neki vágya sok.

De egyébként? Merre kéne menni? Mi ez a történelmietlenség?

Azért is érzékeltettem az elején a technikai kérdéseket, mert nem akarok igazságtalan lenni. Mert egy elavult technológiában, és tisztázatlan gyártási folyamatban nehéz konkrét válaszokat, stratégiát találni bárkinek. Főleg fiatalnak. És mégis. Akkor mit tehetnek ők? És mit várhatunk el tőlük mi?

Nos, a helyzethez képest éppen az a meglepő, hogy elég jólfésültek a filmek. Holott a szegénység, az eszköztelenség általában megvadítja, vakmerővé teszi az alkotókat. De ezek „filmileg” képzett művek. Nem látszik rajtuk a körülvevő világ. Épp ellenkezőleg; az úgynevezett filmnyelvet jól beszélik, tehát filmesek. Azzal nincs gond. Senki sem dadog. A technikai, gyártási, finanszírozási nehézségeket úgy látszik sikerült elviselniük.

Ezért én az akaratról kell beszéljek, a „miért csinálom” meglétéről vagy hiányáról, és makacsul arról, hogy honnan ez a történelmietlenség-tudat? Egy olyan világban, ahol éppen a történelem alakul, és vele az egész társadalom, minden család, minden életközösség. Akkor meg hogy lehet, hogy ennek nincs semmi nyoma? Mikor pedig a fiatalok generációja érzi a legjobban, hogy „most akkor mi az, ami van?”

Orbán Ottó a költő például kapott egy pofont ‘45-ben.

„Kaptam egy marha nagy pofont, valamikor úgy ‘44 és ‘45-ben, de azt nem a zsidótörvényektől, a Horthytól, a Szálasitól, nem tudom, kitől, nem is Istentől kaptam, hanem valahogy egy kéz kinyúlt valahonnan, mondjuk a létből, és akkor az a pofon elmagyarázta, hogy ez most mi lesz. Mi az, ami a következő években itt történni fog.”

És ma? És ők? Az elmúlt években senki nem kapott pofont? Vagy ezekről hallgatunk? Az elmúlt TÍZ ÉVRŐL hallgat a Történelem, az élményvilág? És éppen a fiataloknál, az oly meghatározó érési korban? Akkor, amikor az elmúlt tíz év alatt mindenki családja, minden magyar család környezete, kereseti viszonyai, foglalkozása, személyi kapcsolatai teljesen átalakultak? Amikor az egész társadalom struktúrája gyökeresen átrendeződött? Amikor drámai változásokat, sorsokat éltünk és élünk meg naponta? Akkor hogyan is állunk azzal a pofonnal? Kik kaptak, mit kaptak? Mire gondolnak a filmesek, ha az utcán találkoznak, nézelődnek, élnek, dumálnak, vannak, szeretkeznek? Mire vágynak? Kit és mit utálnak, mit szeretnek?

Nos, ez mind homályban marad. Nyomok, hangulatok vannak, amik inkább természetes módon „megjelennek”, hozza őket magával az elbeszélés, a színész, a táj, de nyílt kiállás a pástra, színt vallás – semmi.

A 78 éves Jancsóval készített filmünkben Kapa azt ordítja:

– Nagytatus, ha képes összekapni magát egy rövid időre, akkor árulja el nekem, hogy mi a Föld? Érti?

Gondolkodott már rajta? Hogy mi a Föld? A Föld, ez a teniszlabda, ez a narancs, tudja? Kicsi vékony héja van, tűz fortyog alatta lent a mélyben, és az egész őrülten forog egy nagy óriás tűzgömb körül, tudja, tűzgömb, és közben robog, őrülten rohan, rohan egy világnak nevezett fekete kukába. Mi meg fejjel lefelé lógunk rajta, lógunk bele a mocskos szemétbe.

Laca: – Figyelj már, pénz kéne? Pénz kéne?

Kapa: – Bizony.

Laca: – Sok pénz, jó sok pénz. Nahát akkor miért nem erről beszélünk.

/Majd később/

– Emesécske azt mondja, viszket neki.

Pepe; – Micsoda?

Laca: – A pinája. Nincsen kielégítve.

Mindez humorba oltva, ordítva, de tényként. Mindannyian Emesék vagyunk?

Pénz kéne, mi? Az. De az Emese kielégítetlen. Jelentem: Emesék vagyunk.

A kivételek közé kell sorolnom Mundruczóék filmjét, már féltem őket, nehogy elsodorja őket a dicséretáradat. De azt hiszem, náluk is inkább a tehetség, a filmcsinálás sodrása hozta be a plusz mélységeket, főleg azért mert a magyar művészetben szokatlan, példátlan módon mertek őszinték és személyesek lenni. Kockáztatva azt is, hogy lebuzizzák őket a nézők.

Ez pedig nagy tanulság. t. i. hogy kockáztatás nélkül nem megy. Nem lehet izgalmat kelteni, igazit, jót, érdekeset csinálni. És a fiatalok általában nem kockáztatnak eleget.

Okkal sem lázadók

De hát legyünk őszinték, van itt még egy hatalmas kérdés, amiről szintén nem beszélünk. Ha kész vannak, akkor HOL LESZ MOZI, ahol Budapesten kívül látni is lehet a filmjüket? Egyáltalán milyen nézőkre számíthatnak?

Lehet-e válaszolniuk a felvetett kérdésekre, amíg nincs tisztázva semmi? Például az, hogy mi a film, hol van a mozi?

Ott van például a Mundruczó filmje. Jelenleg videón. Filmre lett forgatva, de a fesztiválon videókópia volt látható. Lesz-e filmen?

Róla aztán igazán leírhattam egy korábbi cikkben, hogy „Mindig örömteli, ha van bátorság némely fiatalemberekben nem magyarázkodni, simlizni, dörgölődzni. De a legjobb, ha nincs is rá okuk, mert el tudják mondani dadogás, pironkodás és kéztördelés nélkül, amit akarnak. Van bennük töltés és gyúlékony robbanóanyag.

Mondhatnám azt is: itt volt az ideje annak, hogy néhány fiatal színész, alkotó ember is legyen és nem műanyagból való. Hogy autós, vagy expresszvonatos üldözés, maffia, stukkerek és tévéműsorvezetők között a szereplőknek a saját szemükből folyjon valódi könny, kezükben valódi kés legyen, és mint Belmondónak a Kifulladásigban, valóban elhiggyük nekik, hogy hőseik tenyérbe mászóan ingerült stricik, buzik, szerencsétlenek, gyilkosok és még ki tudja mik... Szóval ebben a filmben végre találkozhattunk a szenvedéllyel. És nem csak az érzelmekkel, hanem az indulatok viharával. Tehát: a lázadással.

Sajnos ilyen a világ: ha az ember hányni kezd, akkor már nincs visszaút.

Van itt minden: csalás, becsapás, szomorúság, gyilkosság, idegösszeroppanás, rablás és lopás. Hogy mi ebben az üdvözölni való? Mi ebben a jó? Nos megismétlem: az, ami ma nem divat: az ember lázadása. Az indulatrohamok lázadása. Hogy nem fér a bőrébe. Ez itt a lényeg.”

Igen, az ő filmjükben van lázadó szellem. Számukra most jön majd el az a kérdés, hogy jó-jó, sikerült jól elmondani egy történetet, és akkor mi van?

Nagyon nehéz ezt megérteni. Nehéz megérteni, hogy a teljes zűrzavarban, minden nehézség között miért kellene lázadni? Mert most sokan, sokat beszélnek arról, hogy inkább jól megcsinált filmek kellenek, „műfaji filmek”. Ez a mai filmcsinálás egyik fő ideológiája. És nehéz megértetni a fiatalokkal hogy, amikor sikerül, amikor valamit már képesek filmen megcsinálni, akkor jutnak el a nullára, a startra, és akkor kellene eldönteni, hogy merre vezessen tovább az út?

De legyünk őszinték, ahhoz képest, hogy évekig semmi sem történt, már nagy előrelépés a Mundruczóék, a Buharovok, a Dyga Zsombor jelentkezése.

Az, hogy mennyi bennük a kifejezési vágy, és mennyi a karrierizmus, ami már nem egészséges, az akkor fog kiderülni, ha megpróbálhatjuk velük együtt végiggondolni a cikk elején felvetett kérdéseket. Azt is, hogy itt vannak az új emberek, próbáljuk meg, teremtsük meg újra a filmgyártást. Akkor az lesz a kérdés, hogy hajlandók lesznek-e összefogni a közös gondolkodásra és ott fog kiderülni, ki mennyire tűri el, hogy a másik is létezik, és képes-e intellektuálisan és jellembelileg arra, hogy megossza a gondolatait. Hogy nem teng-e túl benne az önérdekérvényesítés, nem mondja-e inkább azt, hogy nem fedem föl a kártyáimat, nem közösködöm. És abban a pillanatban fog eldőlni a jövő. A jövőjük. És meg fogjuk látni, hogy ezek a fiatalemberek akarják-e ezt a filmgyártást közösen végiggondolni, gyakorolni és képesek-e erre? Akkor lesz ismét új helyzet a magyar filmben.

De addig kénytelen vagyok újra hangsúlyozni, hogy feltűnő az a – nem tudom másképp mondani – társadalmi közömbösség, ahogy az alkotók a témáikat kezelik. Ez nem ad okot túl sok optimizmusra, de remélem tévedek. (Nem a témaválasztásukról beszélek, hanem a filmek „légköréről”.) Egy olyan világban, mint Magyarország, ahol az emberek nagy része nem Pesten él, és jó része a létminimum határán tengődik, egy ilyen világban a viccek és a vad indulatok is keményen „sajátosak” kellene, hogy legyenek. Igencsak EVILÁGBÓL valók. Ezt hiányoltam Klöpflernél, Fésősnél, A kis utazásnál is. Ebből a szempontból még a Mundruczónál is csak drámai és romantikus a mese, és nincs benne a homoszexualitás mély hazai paradoxona. Még az a „nemzetközi” sem, amiért meghalt és megszenvedett Pasolini, Fassbinder vagy a többiek. Annak az átlátása és megértése hogy a szenvedés (amelyről Pilinszky oly sokat beszélt), mások szenvedése, mit jelenthet a mai világban? – Ez nem jelenik meg, ennek nyoma sincs!

De annak sem, hogy mi lehet itt szórakoztató? (Nem véletlen, hogy minden ‘szórakoztató’ film akár a Gyilkosok, akár a Ponyvapotting, akár a Rosszfiúk, azonnal leül, ha az emberek nem rohangálnak, nincs akció, hanem összetalálkoznak és beszélgetni kezdenek. Végiggondolandó, hogy akkor ebben a műfajban mit kellene megmutatni?)

Számomra megfejthetetlen rejtély a szociális érzékenység hiánya, és nem sok reményre ad okot, ha a filmművészetről kialakítandó közös gondolkodásra hívom fel őket. Azért is rejtélyes ez a „társadalmi és szociális rejtekezés”, hiszen az alkotók nagy része dokumentumfilmeken nőtt föl, és nem vidám életű úrigyerek, most sincs könnyű életük! És mégis: nem látok sorsokat, semmit, amiből érezni lehetne, hogy a kamera, és a kamera mögött álló ember mihez viszonyul a világban gyengéden, és mihez ellenségesen. (A közhelyekről nem beszélek.) A kabaré szintű hülyéskedésen, gúnyolódáson kívül egyáltalában nem látok semmilyen álláspontot, még csak vonzódást sem, hogy ezek az alkotók a társadalom mely részén foglalnak helyet, milyennek látják a világot. Ezt persze minden egyes filmnél külön kellene szemügyre venni és megbeszélni, de így együtt kínosan közös tünet. Itt valami olyan mértékű hiánya van a radikalizmusnak, ami így „önkéntesen”még a magyar hagyományokban is szokatlan. Fiatal esztétikai neokonzervativizmus? Nem tudom. A világban érzelmekkel élő ember természetes radikalizmusának hiánya az, amit nem értek. Se hús, se hal, szenvedélytelen magatartás ilyen tömegesen – ezzel még sohasem találkoztam. Mert hát azért a Klöpflernél sem értek egy szót sem abból hogy valaki azt, hogy ilyen gyilkos és idétlen indulatok tombolnak az emberekben, azt miért ilyen óvatosan csinálja meg.

Ez azért is furcsa, mert ez a szakma nehéz, hónapokig kell csinálni egy filmet, embereket kell meggyőzni, erőszakosnak kell lenni, néha parancsolni kell, dönteni. Szóval nehéz döntésekről és komoly pénzekről van szó munka közben. Ezt pedig tétova emberek nem tudják megoldani. Miért oly óvatosak tehát a filmben?

Biztatóbb lenne, ha több sikerületlen pillanat lenne a munkákban, vagy több bizonytalanság és útkeresés. Ennek hiányát nem tudtam megfejteni.

Külön példa a Buharovok. Ők a legkísérletezőbbek, és éppen náluk éreztem esztétikai megállást, megtorpanást. A program című filmben már láttuk, hogy valakik fehér köpenyben kísérleteznek ezzel a világgal, s ez a séma most azt hiszem lejárt. Én azt mondom, ha két ilyen fickó mint a Buharovok, kézbe kapnak egy olyan embert, mint a Madaras, akkor abból Dr. Caligari-szerű agyfutam kellene, hogy kijöjjön.

Végezetül. Elmondhatjuk, hogy mindegyik filmnek sztorija van: eleje, közepe, vége. És mégis: az az érzésem, hogy az alkotóknak igazából nincsenek történeteik. Ha a sztorikat nézem, akkor azt kell mondanom, hogy igencsak soványak. Nincs olyan, amire azt mondhatom, hogy „igen, ez az ő történetük”. A filmi tuningolás, a filmi hozzátétel mindegyiket el tudja adni, hiszen itt többnyire kifejezett történetmesélés folyik, de a sztorik háromnegyed része lektűr. Nem idézőjeles lektűr, hiába viccelődnek, hanem igazi, valódi lektűr. (Hiába utalnak, hivatkoznak Tarantinóra, annak ehhez semmi köze. Tarantino nagy irodalmi hagyományok alapján dolgozik, olyanokhoz nyúl vissza, mint E. T. A. Hoffmann, Swift, Hammett, Chandler, Poe, a pikareszk és az amerikai film hatalmas hagyománya. Ez egy kimunkált szemlélet és irodalmi stílus.)

Szóval megtévesztő ez a rágörcsölés a kultuszra, mert az nem a semmiből pattant elő. Se elvileg, se gyakorlatilag. A film noirból indult el, meg az ötvenes évek korai amerikai krimijéből. Nem beszélve a B-filmekről, meg azokról, amiket Melville és Tourneur csinált.

Nem tudom, miért pont ezt kergetik. Talán az európai művészfilm becsődölése az oka. A Dogma pedig itt, magyar színészekkel, magyar körülmények között nem használható.

Úgyhogy épp itt van az ideje annak, hogy örüljünk, hogy ennyien ringbe szálltak, és elkezdjük a gondolkodást.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2000/05 04-07. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2915

Cikk értékelése:

szavazat: 678 átlag: 5.4