Dokumentumfilm

A BBC Jugoszláviája

Sakktáblán véres bábuk

Dániel Ferenc

A stáb tetten ér, szembesít, helyszínel, a tények halmazából megfontoltan és előítéletek nélkül válogat, mert nem feladata a hamari, gyors verdikt kimondása.

Televíziónk két hét leforgása alatt sugározta a Jugoszlávia halála című, ötrészes BBC dokumentum produkciót Angus Macqueen rendezésében. Az alkotócsoport egyetlen lényegi feladat teljesítésére összpontosított: megjeleníteni, átélhetővé tenni, értelmezni, bizonyítani, hogy a címben foglalt állítás igaz állítás. Tárgyszerűen: a Jugoszlávia nevű történelmi, földrajzi, közjogi, politikai, társadalmi, kulturális formáció, egy ország, amely a bevezető képsorok idején még létezett, a záró képsorok idején már nem létezik többé. Kiviláglott még két fontos szempont: 1. a filmesek nem bocsátkoznak a jövőre vonatkozó jóslásokba; 2. a bizonyító eljárás olyan angolszász dokumentaristák műve, akik szigorúan tartják magukat saját tradíciójukhoz, a BBC-normákhoz. Elismerem, egy BBC-forgatócsoport más „súlycsoportból” indul. Van pénze, szakmai-erkölcsi hitele, politikai tekintélye; eszköztára és apparátusa a kiterjedt anyaggyűjtéshez; szükség szerint munkába vonhat több tucat szakértőt, háttérelemzőt, frontriportert, kartográfust, és így tovább. A filmsorozat tanulsága mégiscsak a fent említett kőkemény s letisztult szabálykövetésben rejlik. A stáb tetten ér, szembesít, helyszínel, közvetlen és közvetett bizonyítékokat regisztrál, tények és cselekedetek halmazából célszerűen, megfontoltan s előítéletek nélkül válogat, mert nem feladata egy hamari, gyors verdikt kimondása.

Ily módon azonban félre is tolja a tömegkommunikáció-halmozta bábeli információ-romtömeget, balkanológusok elmefuttatásait, irdatlan mennyiségű résztudást, átpolitizált érzelmeket, a kívülállók lelkifurdalástól fűtött jaj-kórusait. Nem mintha részvétlen vagy a szörnyűségek iránt érzéketlen lenne. Nem. Hanem azért, hogy a történelem daimonjai megmutatkozhassanak. Hogy a shakespeare-i gépezetet újból, korszerű keretek között lássuk működni.

Horvát vezető politikus szájából hangzik el egy kulcsmondat: „Sokkal nagyobb tapintatra lett volna szükség!”. Eredeti felvételek sokasága bizonyítja, hogy a Tito-utáni államszövetségben körkörös, kifmomult tapintatra lett volna szükség bárminemű modus vivendi fenntartásához, még inkább a kölcsönös érdekeken nyugvó társadalmi megújuláshoz. Ezt minden érintett fél nyíltan vagy burkoltan megtagadta. Milosevics Belgrádban és Koszovóban, a szlovének Lubljanában és a közös államszövetségben, Franjo Tudjman Zágrábban és az „övéi” között, Izetbegovics Szarajevóban, a crnagorászok tüntetőleg taktikáztak félelemből, s hogy szerepüket fitogtassák. S a szerb vezérlésű hadvezetés, amely főként az alkalomra várt, hogy kivonja magát a szövetségi béklyókból! A szerepek: Tito neveltjei, leszármazottjai könnyedén kibújtak posztkommunista öltözékeikből, hogy testet öltsön bennük nemzetiségi hovatartozásuk. Így lép elő Milosevics árnyékából egy Boriszlav Jovics, egy aggályokat nem ismerő nagyszerb, merész gyilkos, konspirátor, aki messze felülmúlja Funar vagy Csurka álmait. Horvát oldalon sem különbek Tudjman belügyérai és hadászai.

A feltörő nemzeti indulatok évszázadosak, a közlő technika huszadik századi. Forrnak a helyi, és az országos televíziók, mindent mindenütt videóra vesznek, gátlástalanul nyilatkoznak és nyíltszínen, kameraközelben rágalmaznak. Így válik lehetségessé, hogy a BBC narrációját az első kockától az utolsóig a hely, idő és cselekmény egységének dokumentumai hitelesítsék. Legtöbbször percre pontos kronológiával. Belgrádi haditanácstól a zágrábi tömegtüntetésig, a helyi embervadászattól a világhírű mosztári híd lerombolásáig, a titkos tárgyalásoktól a civillét gyötrelméig. S közben széles pannó háborús bűnösökről.

Öt ilyen esztendő krónikáját látván az ember nemigen tud szabadulni a shakespeare-i reminiszcenciáktól: íme, ahogyan az érintettek tapogatózva tesztelik, feszegetik „a történelemcsinálás korlátait”, ahogyan ravaszul, ámde szemellenzősen egyre viszolyogtatóbb „helyzeteket koholnak”, amelyekből már nem vezet visszaút; szimbolikus gesztusaikban gyűlölet lobog a nyílt elaljasodásig, amikor már csak a fegyverek beszélhetnek. Beszélnek is, de miről? Ennek a háborúnak nem sajátja, hogy hadműveleti terveket végrehajtva elérjék stratégiai célfeladataikat. Sajátja az ellenség fizikai megsemmisítése. Ez irtóháború. Nők, gyerekek, fegyvertelen öregek, katonák – minden mozgó célpont ellen. „Mladics tábornok (távcsővel, rádióadóval): – veressétek őket, lőjétek őket, a belvárosban, mert ott kevesebb szerb lakik, lőjétek, hogy belebolonduljanak!”.

A tábornokok, a nemzetiségi politikusok, a belügyesek, a bandavezérek, a helyi potentátok mind jól ismerik egymást. Egymás közt nincs is szükségük diplomatikus beszédmódra. Tegeződve gyilkoltatnak, vagy tárgyalnak. Ganics Kukanjaccal, Karadzsics Davjakkal, Szilajdzsics Franjóval, Seselj Arkannal; síálarcos bandita a fegyvertelen polgárral, területvédő mozlim a csetnikkel, csetnik az usztasával, ad libitum. S közben százezrek vánszorognak szülőföldjükről idegenbe – az ENSZ „égisze” alatt.

Mintaszerűnek vélem azt a módot, ahogyan a BBC-stáb a balkáni öldöklést napjaink nagypolitikai kereteibe illeszti. Az ENSZ-alakulatok kárhozatos tehetetlenségéről hiteles szemtanúk vallanak és tanúskodnak. Jose Maria Mendilosa (diplomata) mély lelkitusában, Mackenzie tábornok afféle fotós kovbojként, Morillon tábornok pillanat-ihlette hősként. Nyilvánvaló, hogy a hadiesemények durva eszkalációja eleve csúfot űzött illetékességükből, a brutalitás kikezdte személyes méltóságukat is; s kihez fellebbezhetnének, amikor az ENSZ csak jómódú gittegylet? Azután a háttérben megszólal két amerikai külügyminiszter: James Baker és Warren Christopher, mindketten elutasítják a világcsendőr szerepét. No comment (a filmben). Mindazonáltal érdemes eltűnődni (a békefejlemények ismeretében is), hogy jenki feladat-e Vén Európánk tűzfészkének kioltása?

Látva Lord Carringtont, hallgatva cinikus, részvéttelen érvelését, majd Lord Owennel kiagyalt „rendezési tervüket” a térképabroszon (független etnikai szigetek!): némán süvölt a kartográfus kacaja. Chamberlaine támadt volna fel? Vagy ezek az urak merő rosszhiszeműségből diplomáciai díszletbe helyezve hitelesítenék ügyfeleik véres játszmáját? A kérdésben rejlik felelet. Mint ahogy a békéltető tárgyalásokon, vakuvillogások közepette, minden kézfogás, mosoly hamis. Angus Macqueen megbízható kamerája bécsi palotabelsőben ráközelít egy párnázott ajtóra: az ajtó mögött már 1991 év elején Szlobodan Milosevics és Franjo Tudjman (jobb híján!) egyezséget kötött Bosznia-Hercegovina felosztásáról. Vajon melyik arcukat „használták” bizalmas-kettesben? – mert a készlet szélesskálájú: dühödt, átszellemült, ravasz rókapofák, szenvelgők, fájdalmasak, örömittasak, gyűlölködők, a „históriai cselekvés” súlyától gyötröttek (mint a népvezéreké általában) – , csupán a szelíd töprengés mimikája hiányzik. A demokratáké. Az országépítőké.

Háborús krónikákban mindig fölvetülnek fura esetek, véletlenek, különös alkalmak. Minő különös alkalom, történetesen, hogy a szerb páncélosokat elsőízben Belgrádban vetették be demokráciát éltető szerb fiatalok százezrei ellen. Fura eset, hogy a szerb vezénylő főtisztek sorából is kivált egyvalaki, megtagadva a véres munkát. Fura eset Szarajevó egész szörnyűséges történetében, hogy a kezdetek kezdetén, 1992 márciusában egy szerb lakodalmon bosnyák golyó oltotta ki egy majdani ellenség (gyanútlan örömapa) életét. Borzongató véletlen, amikor Izetbegovics nemzetközi tárgyalásról visszatértében szerb fogságba esik. Tárgyalások. Korszerű hadijárművek. URH adók. Televíziós lánc. Forró drótok. Szabadulása – fogolycserével – archaikus törzsi rítusok szerint megy végbe. S szinte hallani főellenségeinek ádáz fogcsattogását. Pihenőidőben Karadzsics Mladics tábornokkal sakkozgat. A nagyhatalmak a küzdőfelekkel. Tisztáldozatok árán összetákolják a horvát-bosnyák szövetséget. Nagy-Szerbia ígéretével szétzilálják a Belgrád-Pále szövetséget. És így tovább.

Egy irtóháborúnak csak viszolyogtató tanulságai vannak. Hogy a könyékig véres Seselj vajda főnökeire, megrendelőire hárítja át a felelősséget. A főnökök és megrendelők rezzenetlenül játsszák tovább szerepüket. A terepszín hadigönc és a civilruha bármikor fölcserélhető. Amit rommá lőttek, fölperzseltek, még sokáig fényképezhető. A talajszint alól fölbukkannak az emberi testmaradványok. Terminológiai értelemben az etnikai tisztogatás véres mocskot jelent.

Végül: a magyar tanulság: a közismert Kalasnyikov-ügylet még 1991-ből. Látni a filmsorozat elején, amint kamionok gördülnek megrakva kézifegyverrel (kizárólag rendőri használatra!) – felőlünk horvát területre. Semleges segítségnyújtás céljából. Vagy a néhai Antall József naiv gesztusaképpen. A kézifegyverek azután – képnyelven szólva – betagozódnak, beleolvadnak az összbalkáni arzenálba s ki tudhatná, hányféle-fajta embert „terítenek le” velük? Hogy ránk is fröccsenjen valami a háború mocskából.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1996/05 12-13. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=291

Cikk értékelése:

szavazat: 2477 átlag: 5.38

előző 1 következő

új komment