Pápai Zsolt
Műfajjáték és tiszteletadás az elődöknek, mindenekelőtt azonban valódi mese Tim Burton legújabb fantáziajátéka.
Washington Irving életműve az amerikai – fehér, angolszász, protestáns – irodalom nulla kilométerköve. Irving startpont és kútfő, ő az első, nemzetközi elismertségre szert tett amerikai író. A munkái javát a 19. század elején megalkotó szerzőnek az európai népmesekincsből táplálkozó, karcos humorú, erőteljes vizuális fantáziával rajzolt, fantasztikumba hajló sziporkái (Rip Van Winkle, Az Álmosvölgy legendája) az Újvilág irodalmának gyöngyszemei.
„Mintha valami zsibbasztó, álmos köd ülné meg a tájat, megmérgezve még a levegőt is” – írja Irving a legújabb Tim Burton-mozi alapjául szolgáló elbeszélésében. Mivel a novella cselekménye soványka, alig néhány szóban összefoglalható, Burtont feltehetően a mű plaszticitása indította arra, hogy filmet készítsen belőle. (Amúgy a fej nélküli lovas históriája nem túl népszerű az amerikai filmesek körében, a mesét alig néhányszor adaptálták. 1949-ben Walt Disney egy szösszenetben dolgozta fel, de a történet A Macskaemberek átka című klasszikus rövid betétjeként is elhangzik.)
Ezek után nem csoda, hogy Andrew Kevin Walker forgatókönyvíró csupán ugródeszkának használta Irving írását: az elbeszélés levegőjéhez nagyban ragaszkodva és a történet magját a film egyik kétperces epizódjaként megtartva eredeti sztorit kanyarintott Tim Burton számára. Derék munkát végzett, a szkript okos és furfangos, s bár a finisben csöppet melodráma ízű, azért erős a narratív vonal – a rendező soha nem dolgozott még ennyire jól megírt anyagból.
A 18–19. század fordulóján, racionális és irracionális határán játszódó cselekmény egy különös nyomozás, a rémület lidércével való hadakozás körül bonyolódik az elátkozottak falujában, középütt Ichabod Crane, az egyszerre szilaj elvű tudós férfiú és álmatag tekintetű bicebóca figurájával. Burton mintha azt sugallná, az események, az igazi titkok legombolyításában egy pontig eljuthatunk a ráció segítségével, azon túl viszont nem sokra megyünk vele; bravúros, ahogy a legmegátalkodottabb nézővel is sikerül elhitetnie az irracionálist, hiszen idővel szinte természetesnek vesszük a másik főszereplő, a titokzatos fej nélküli lovas létezését.
Tejföl-sűrű köd gomolyog a tompa, kénes fényektől szétfolyó bükkös felett, döngve fut a nehéz batár a halott tájon, a bakon egy fej nélküli kocsis ül. A néhány mélyebb színre redukált, mégis pazar kezdőképek hatásosan adják meg az alaphangot, s a végefőcímig definiálják a jelenetek tónusát – Coppola, a film egyik producere, próbálkozott valami hasonlóval kevésbé átgondolt, balsikerű Draculájában. Az Álmosvölgy legendája cselekményében és stílusában is szellemidézés, így Burton legutóbbi munkája, a Támad a Mars! párja: ott az ötvenes évek B-szériás sci-fijei, itt az ötvenes-hatvanas években készült Hammer-horrorok és Corman Poe-adaptációi hatottak inspirálóan. A film tehát egyfelől játék a zsánerrel és hommage, másfelől a mintájául szolgáló opuszoknál sokkal mívesebben megformált, önálló, szuverén mese, egy összetéveszthetetlenül egyéni látásmódú alkotó kézjegyével. Burtonnek sikerült a műfaj sztenderdjeit megőrizve kerekre gyúrni és a saját nyelvére lefordítani a történetet. Arra a nyelvre, amelyet csak ő beszél, de sokan megértenek.
Ebben páratlan képzelőereje mellett humora is segítette: ez a humor finom és mértéktartó, nem napjaink tucathorrorjának divatos, harsány és betegesen önreflexív gegjeire hajaz. Burton szembe úszik a hollywoodi trenddel, filmjében szó sincs iróniáról, vagy – mint a Támad a Mars! esetében – paródiáról: a rendező véresen komolyan veszi tárgyát, de úgy csalogatja elő rejtekükből a rémeket, hogy közben elegáns nyelvi és képi gegekkel oldja a néhol egyenesen slasherbe hajló borzalomszekvenciák sokkját. Az Álmosvölgy legendája elvarázsol és megigéz, az ezúttal halványabb teljesítményt nyújtó Danny Elfmannek a képeket túlmagyarázó kísérőzenéjét leszámítva nehéz hibát találni benne: a film a valaha készült egyik legszebb horror, s mellesleg bevételeit tekintve is sikeres darab. Titka és vonzereje abban áll, ahogyan a mese létjogáért és érvényéért perel, noha mostanság nem igazán sikk hinni a csodákban. Rendezőnk még tudja, a mese nem léha időtöltés és üres fecsegés, mesét mondani csak a tárggyal szembeni tisztelettel szabad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/04 24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2891 |
