Reményi József Tamás
A kétségbeesésnek megfogható indoka nincs, s adresszálni sincs kinek.
A társadalmi mobilitás azért üdvös, mert az ember választhat, miben fog megfenekleni, miben fog csalódni, hogyan jön majd rá, mit nem garantál a társadalmi mobilitás... Ha viszont az ember a külső viszonyok közt - politikusok szajkónyelvén: - valódi alternatívák nélkül - vagy benső világában, megszokások és félelmek révén gúzsba van kötve, maradnak az illúziók, amelyeket hihetetlenül sokáig, hihetetlenül sokféleképp lehet táplálni. Mobilitás és gúzs egyidejű jelenlétét, ellentmondásait mozgóképen az elmúlt évtizedben a brit film tudta a legnagyobb hatással érzékeltetni, még új műfajt is kitermelt erre a célra, a dokumentarizmus és a farce sikeres ötvözetét.
A műfaj egyik vezéralakjának, Mike Leigh-nek nálunk moziban nem forgalmazott kis remekét adta nemrég a Duna TV. Az élet oly édes (1990) különös feszültségét az kelti, hogy elvben valami mozgalmasat kellene látnunk, elhatározások, döntések, kezdeményezések nyomán meglóduló történetet, ehelyett a rendező fagyos mosollyal dermedt, csaknem álló képeket tár elénk. Mintha hőseinek lélegzetvételét súlyos, elháríthatatlan közöny fullasztaná el. Egyikük éttermet nyit - igényes konyhával , másikuk felesége ebben lelkesen közreműködik, a férj maga is vállalkozást emleget, beszerez egy rozoga büfékocsit -, jobban mondva inkább csak rásózzák. A csőd nem bekövetkezik, csupán megmutatja magát. Az étterem befuccsol, nem azért, mert már az első napon sem akad vendége, hanem mert egy üzletet nem lehet a magány elleni terápiának tekinteni. A másik vállalkozó, a büfékocsis még egy első napi kudarcig sem jut el. Ám ha mégis több vér volna a pucájában? Nos, műfajunk másik mestere, Stephen Frears mintha tovább írta volna Leigh történetét, hat évvel később megrendezte A furgont (mozi híján - természetesen – szintén a Duna TV sugározta), amelyben ez a büfékocsi elindul, és megváltja egy munkanélküli család sorsát. Bizonyos időre.
Frears humora kedélyesebb, dramaturgiája konvencionálisabb Leigh-énél, de látni ugyanazt látja: azok a magatartás- és életformák, amelyeket ismernünk és kitöltenünk adatott, reménytelenek. Leigh köröz ezen állapot felett, mint egy rokonszenves keselyű, Frears meg úgy tesz, mintha igenis elkapná egy sikertörténet dinamizmusát – a nekibuzdulások-holtpontok-diadalok-összeomlások ellenpontjait -, de egy pillanatig sem hagy kétséget afelől, hogy paródiát csinál. Valódi kockázat, valódi esély egyiküknél sincs. Bizton érzékelni ezt már az első pillanatokban, az elfuserált párkapcsolatok sekélyességének rajzában, egy esti mulatság ízléstelenségében, groteszk pótcselekvések egész tárházában. Ott látni Leigh és Frears utolérhetetlen színészeinek játékában, amelynek paradox jellege harmonizál a szerepek kettősségével: profi improvizációkban képződnek meg - véletlenül filmre vett civil alakok, azaz a jelentéktelenség réme van minden gesztus jelentésében. (Colm Meaney vagy Jim Broadbent azért nem terem másutt, mert e kényes egyensúly általában elbillen vagy a poetizált személyiség vagy a kabaréfigura felé, még leginkább a hajdani cseh új hullámból emlékezhetünk erre a típusra...)
A sikeres ötvözet nyomán, mint mindig, megszülettek a műfaj kommersz, hollywoodizált változatai is (Alul semmi, Fújhatjuk), és ez így van rendjén, midőn ugyanabban a modorban, ugyanazokkal a színészekkel ugyanannak a végletes kétségbeesésnek a könnyedebb fantáziajátékával találkozunk bennük.
E kétségbeesésnek, éppen mert végletes, már nincsenek grimaszai. Nem kívánja megmutatni magát, mert pontosan megfogható indokai sincsenek, s adresszálni sincs kinek. Csak zavar és kifejezéstelenség az arcokon - ennyi fogható belőle. Legutóbb a Discovery Channel riportfilmjében láttam ezeket az arcokat, egy hipermodern angliai hullámvasút tövében. Úgy indulnak a félelmetes útra, mint akik minden szorongásukat le akarják győzni, maguk mögött akarják tudni. Mint akikkel végre történik valami, ami élménynek, kitörésnek nevezhető, akár csak fél percre is. Míg sorukra várnak, halljuk a tervezők, befektetők elképzeléseit még ingerlőbb, még veszedelmesebb szerkezetekről: mennyire féljen, de ne rettegjen a delikvens, mennyire érezze át, hogy teljesített valamit, hogy túllépett a határain. Sebesség, magasság és - többször elhangzik - a szembefújó szél extázisa. A nem hétköznapi izgalmat kipróbálni - természetes. Bolti önkívületet vásárolni... „Jobb, mint a drog” - rajong egy ifjú.
Egy másik fiatalember ideges értetlenséggel beszél: „Én szeretem a hullámvasutat, de ez már nem az. A barátnőm, az idióta, fölment.” Nem a zuhanástól fél. Mintha nem volna kedve részt venni valamiben, amit kajánul fölkínálnak neki.
De mögötte már ott sorakoznak a világ hullámvasútjait bejáró egylet tagjai. Szabad társulás, demokratikusan választott elnökkel, szavazóképes plenáris ülésekkel. Elszántan indulnak sikoltozni. Most kipróbálják a legújabb masinériát, amelynek csalogató fantázianeve is van. „Mindegy, hogy hívjuk, csak végződjön „is”-re, az olyan baljósan cseng - adta ki az ukázt nyitás előtt a tulajdonos, a világméretű hülyítés paramétereinek rutinos ismerője. A team sok pénzért - megtérül - hetekig törte a fejét, s meglett az eredménye. A kapun ez áll: Nemezis.
A rovatot a Pannon GSM támogatja
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/03 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2881 |
