Láttuk még

Pár-baj

Sárdy Richárd

Opuszunkban a Los Angeles-i bulizó aranyifjúság életébe nyerhetünk néminemű nemi bepillantást. A húszas éveiket taposó ifjak (négy sunny boy és négy hölgyemény) munkahely ide vagy oda, kizárólag a hormonjai által motivált: komoly lehetőségként tekint az újabb lumpolási alkalom, nyárspolgári megfogalmazásában a hétvége elé, mely közismert fordulattal élve rémálommá válik.

A Walpurgis-éj hajnalán az ügyvéd párocska lelki alapú, bimbódzó idilljét félbeszakítja a rút való: a foglalkozását tekintve beazonosíthatatlan szőkét a tőzsdeügynök megerőszakolta.

Állítja ő. A tőzsdeügynök szerint közös beleegyezéssel történt. A cselekmény látszólag ezen dilemma körül körvonalazódik. Azonban csak látszólag, a cselekmény ugyanis pszeudo.

Alkotásunkat inkább tekinthetjük szociológiai körképnek (széles foglalkozási skálát fogunk közre az ügyvédtől kezdve az adminisztrátoron keresztül a pincérnőig), esetleg szexuálpszichológiai mélyinterjúnak (szereplőink a kamera felé fordulva vallanak szexuális szokásaikról).

Míg hőseink egymással, addig filmünk a perspektívákkal játszadozik el, a jó öreg flashbacket felmelegítve. Ahány a szereplő, annyi a történet, az előzményeket (előjátékot?) célzó kollektív visszaemlékezési kísérlet eleve hamvában holt: az igazság kideríthetetlen.

Az alkotás – szelleméhez méltóan – utolsó kockái végül is az ágyban peregnek, az események folytán az ellentétes oldalakra került két ügyvéd félénken megreked a csókolózásnál, így teher helyett gondolkodóba esik: létezik szex szerelem nélkül, létezik szerelem szex nélkül…?

Filmünk summázataként ez az örök megválaszolatlan tanulság marad megválaszolatlanul.