Láttuk még

A függőkert

Hungler Tímea

Mintha egy XX. századi görög sorstragédia vizualizálódna Thom Fitzgerald kanadai rendező filmjében, középpontjában a családi konstellációk kuszaságával, az elfojtott incesztus és a tisztázatlan múlt terhével.

Négy összefüggő történetből, újabb görög reminiszcenciaként, retrospektív időtechnikával tárul fel a múlt: a film a jelenben kezdődik, majd két emlékképben beszéli el a valamikori eseményeket, hogy aztán ismét visszatérjen a jelen időbe.

William a reklámszínész húga esküvőjére érkezik haza tíz év távollét után az otthon melegébe. Az idill csak látszólagos; a fiú számára minden zug tele van emlékekkel, melyek a jelen képeiben permanensen bukkannak fel: William hirtelen kövér kisfiúként szemléli a családi eseményeket, az öreg retriever újra fitt és életerős, még a nagymama sem szenilis.

Egy dolog van, ami semmit sem változik az idők folyamán, ez pedig a család büszkesége, a papa függőkertje, amely a film központi metaforája; a család nőtagjai virágneveket viselnek (Rosemary, Violet, Iris), William pedig, mindenkori kívülállását bizonyítva, szénanáthában szenved. A függőkert egy másik, a bibliai kert szimbólumaként is értelmeződik, mely a Bibliához hasonlatosan, valamikor a bűnbeesésnek volt színtere, vagyis William és barátja homoerotikus kamaszszerelmének.

Múlt és a jelen, realitás és víziók egybekeverednek a négy történetben, amely a két fiú szerelmén túl, a William távollétében született kis Violet származására is fényt derít; fanyar iróniával leplezi le a csak madártávlatból ideálisnak tűnő család történetét, hogy aztán a sorstragédiákkal ellentétben mélabús happy endben érjen véget, fenntartva a korunkra olyan jellemző látszatot.