Hirsch Tibor
Szenvedély, mosoly, metafora. Magyar-francia-lengyel road-movie a szerelem és a mozgókép nyomában.
E sorok írója alig néhány hónapja e hasábokon latolgatta, illik-e még magyar rendezőnek közönség előtt önmagát keresni. Vajon csak kevéssé avagy nagyon divatjamúlt dramaturgiai mag a küldetés, a „Mission” – így, nagybetűvel –, föltéve, ha nem az egész emberiséget kell megmenteni a hollywoodi dollár-százmilliókból... Továbbá, ha a dolgot mégiscsak egy filmművész erőlteti, akkor Alkimistaként vagy inkább Utazóként „maradjon benne a régiben”? Mert hogy így is, úgy is benne marad, az valószínű. Az alkímia – mely fedőneve volna bármely helyben toporgó, de mélybe bányászó misztikus megoldásnak – a szerző akkori vélekedése szerint mintha valamivel újabb Mission-változat volna. De hát mi következik ebből? Semmi. Sőt. Mint tudjuk, akkor már a tegnapi divatnál mégiscsak frissebb a tegnapelőtti. Vagyis talán bizony frissebb megoldás a szó szerinti keresés: flúgos futam egyik városból a másikba, repülővel, vonattal, autóval – hátha előkerül az a dolog...
Miféle dolog is? Ezt A mi szerelmünkben nem igazán illendő megnevezni. Hősnőnk talál egy régi amatőrfilmtekercset, melyen szerelmes nagymamája látható, és mellette a férfi, aki talán a hősnőnk nagyapja. E szerelem titkának nyomába ered. Ifjabb hősünk a nőt üldözi, mert hogy szerelmesen vágyakozik rá. De mert a hősnő maga is szerelmet és titkot keres, ezért bizonyos szögből, bizonyos nézői hunyorgást és a metaforák játszi parallaxisát is beleszámítva, ez a sok keresés-tárgy akár egybe is mosódhat. Vagyis: a fiatalember a történet reális (populáris?) szintjén egy nő után szalad. A szerelmet keresi egy hús-vér nő konkrétságában. A szóban forgó nő viszont már a szerelem elvont ideáját keresi, amit belerejtettek egy filmtekercsbe. Ennek az ideának viszont ideje van, mégpedig múlt ideje, hősnőnk tehát gyökereit keresi. A gyökerek persze csak sült-realista szinten a nő gyökerei, mivel, ha a nő maga a szerelem, a szerelmet pedig a férfi keresi, a parallaxis-játék a film végére elfogadtathatja velünk, hogy a nő attól és úgy létezik, ahogy a férfi látja. Tehát övé a nő múltja is, vagyis minden, amit ebben a filmben keresni és megtalálni lehet. Összefoglalva: adva van a létezés titka, szerelembe csomagolva, a gyökerek titka, szerelembe csomagolva és a szerelem titka – ugyancsak szerelembe csomagolva.
Bántóan kategorikus kimondani: ez így, együtt – sok.
Nehéz eldönteni, melyik történetetszálat, melyik indítékot, enigmát lett volna tanácsos ebből a küldetéses keresésből éppen most, éppen kettőezerben mellőzni. Hiszen ma is szólhat film a filmről vagy a rabul ejtett időről – filozófusi léptékkel. Keresheti fiatal mester is a gyökereit, és keresheti a szerelem titkát is, ha egyszer fiatal, és ha ragaszkodik hozzá, hogy neki, csak neki, hivatásánál fogva – gyökerek, szerelem, mozgókép – éppen e három tartozik össze: ennyi volna ő, és ez az ennyi nem kevés... Talán nem szerencsés nevekkel, bizonytalan referenciákkal dobálni körbe Pacskovszky filmjét, másfelől talán mégsem érdektelen, ha egyszer furcsa, ágas-bogas filmet csinált.
Egy Wenders, ha az Idő titkát üldözi, kontinensnyi vagy kontinensközi kergetőzés foglalatában, nem engedi elburjánzani történetében a szerelmet. A maga édes-fájdalmas pszichológiai realizmusában még csak megmutatkozni sem hagyja. Hideg szívű, hideg fejű német. Pacskovszky filmje viszont franciás történet. Esetleg lengyeles.
Sok-sok klasszikusan valószerűnek, átélhetőnek szánt – tehát nem jelképes, nem stilizált – szenvedélyt rejt magába. Továbbá humort is, hajszálpontosan a középfajú vígjáték klasszikusainak receptjét követve: miszerint a kereső és hősszerelmes párokhoz feltétlenül szükséges Balgát és Ilmát, Papagénót és Papagénát rendelni. Hősünk, aki mellesleg tudós archivátor, olyan filmes szakember, akiről a mozi-világ kínálta megannyi csodabogár közül még leginkább föltételezhető, hogy a földön jár. Mégis, itt ő az, aki lángolva üldözi szerelmét Magyar- Francia-, Belga- és Lengyelföldön. Lehetne tehát megfáradt filosz, régi képek hajlott hátú vallatója, de nem az. Mintha éppen helyette volna a másik, régebbi médium archivátora, egy párizsi könyvkereskedő a vicces-földhözragadt. Ő rúg be folyton, neki nincs pénze, ő mond kedves plebejus-bölcsességeket, és a végén ő találja meg hozzá illő élete párját még a filmidőn belül, száz százalékos bizonyossággal. Mellesleg szerencse, hogy drámai hősnőnk a mese szerint félig lengyel: kínos volna, ha a franciák és magyarok lennének a lélek túlkomplikált arisztokratái, és gdański illetőségű emigránsok pedig a boldog együgyűek.
Szenvedély, mosoly, metafora. Ez így, együtt, bizony nem az ezredvég, nem az ezredelő filmstílusa. Akárhonnan is való, kikeverni pokolian nehéz. Nehéz szerelmi dialógust írni úgy, ahogy Párizsban tanították valaha – nem is tegnap, de tegnapelőtt. Nehéz eljátszani úgy, ahogyan az a Sztanyiszlavszkij-féle nyilvános mélytudati analízis exhibicionizmusához szoktatott régi sztárok és partnereik szoktak egymásnak esni szerelem-ügyben messze a tengeren túl – inkább ma, mint tegnap. És végképp nehéz elérni, hogy a történet azért a stilizált-metaforikus szinten is rendesen pörögjön. Mert arról a szintről sem illik megfeledkezni. Érezni kell – lehet is –, hogy szép, szép a szerelem, de azért a másik két faktor sem mellékes: elvégre ott van élet és halál filozofikus – és az életrajzi gyökerek egyszerű – titka. Vagyis ki kell élveznünk ugyan a templom- és budoárhangulatoknak még a lírai realizmustól eredeztethető veretes franciásságát, de azért ismerjünk rá Wendersre is, és mellesleg nem árt, ha mondjuk a film végén észrevesszük a nyers road-movie-t, férfival és nővel, akiket autóstop hoz össze, autóstop választ el.
A műfaj előzményeit A mi szerelmünk rendezője nem csak ismeri, de számításba is veszi. Idézni mindenesetre – dramaturgiai helyzetet, motívumot, hangulatot – azoktól idéz, akik legalább bizonyos korszakaikban nem vetették meg az „egyszerű” szenvedélyt, és annak mindenféle pszichologizáló történet-hozadékát. Talán éppen Godard-tól kívánja ellesni, hogyan kell erőszakos és titokzatos fiatalembernek titkot rejtő idegen széplányt üldözni a Fény Városában. Talán éppen Truffaut-nál érezte meg, milyen lelki aura is vesz körül egy jobb sorsra érdemes házasember szeretőt. És mert a lengyel gyökerekről, a történet lengyeles elágazásairól nyilván egy pillanatra sem feledkezhet meg, ott van egy félreismerhetetlen szerelmi háromszög a Kés a vízben szereplőivel, ahogy a tehetős középkorú és a szegénysorú fiatal férfi megszervezik maguknak a mácsó-akarat alkalmas próbatételeit a nőért, aki ilyenkor nem is titok, nem is gyökerek-metafora, csupáncsak erkölcsi indikátor. Rendesen a fiatal-romlatlant szokta választani – legalábbis egy alkalomra, legalábbis a fiatal Polanskinál. Pacskovszky dicséretére szóljon, hogy nála nem derül ki, választ-e igazán bárkit is. A zárókép hősünk hívogató hátával, mögötte a lengyel tengerrel, ahogy vele együtt várhatjuk a női érintést hátulról – de le is mondhatunk róla – lélektani és metaforikus szinten is rendben van.
A többit még tanulni kell. Vagy – ez is megoldás – nincs mit tanulni, de akkor úgy kell dönteni, hogy a kor mégsem a lélektani realizmus hordozta magasabb üzenetek kora. Hogy az efféle szerelmi történet manapság mégis csak hollywoodi portéka. A dupla fenekű, titkosan kódolt történet-változatot pedig arrafelé különösen nem szívlelik.
Mindent egybevéve, szeressük-e Pacskovszky József filmjét? Bizonyosan szerethetjük néhány jelenetét, néhány szép beállítását. Szerethetjük szépséges hősnőnk néhány ideges arcrándulását, néhány jól vagy jobban megírt mondatát. Szerethetjük a középkorú, nős szerető viszonyát feleségéhez. Eredeti, lélektanilag mégis pontos, gonddal kidekázott kapcsolat. Szerethetjük a keretet, a dramaturgiai foglalatot: végre megint utazunk. Szerethetünk még egy-egy hangulatot, jól kiválasztott templombelsőt, országutat, tengerparti anzixot.
Ha csak a filmet nézzük, ennél többet benne nem szerethetünk. Ha filmen túlra is tekintünk, akkor igen. Szerethetjük benne azt, hogy a rendező nem hitte el, és ezután sem fogja, hogy a kudarc a korparancs idevonatkozó anakronizmusából következik. Vagyis szerethetjük egy viszonylag fiatal, de már nem naiv ember optimizmusát. Aki úgy látja, ilyen lesz a XXI. század. Ilyen is lehet. Szerelem és mozgókép férnének meg benne majd békésen. Együtt élnek majd, a szép és komoly Európában, melyet addigra – nyilván hamar – tényleg meg lehet majd határozni egy Párizs-Gdańsk-Budapest háromszöggel. Szenvedélyes és kulturált lesz ez a Pacskovszky-féle Európa. És nagyon szerelmes. Olyan, amilyennek – immár a rendező érdekeltségi köréből véve a hivatkozást – akár Esti Kornél is megálmodhatta, egy szűk évszázaddal ezelőtt. Komoly lesz, de azért szórakoztató, mivel a példa szerinti nagyvárosi kapualjaiból – Párizs-Gdańsk-Budapest – bármikor elővarázsolható a középfajú vígjáték is, ahogy réges-régen. A közönség pedig – az európai legalábbis – értő XXI. századi barátja lesz a sok finom stílusmozaiknak, amelyeket akkor, e boldog új-romantikus közeljövőben senki sem nevez majd bántó hangsúllyal stílus-hibridnek. És persze akkor – nyilván hamar – a rendező is újra próbálja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/03 58-59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2870 |
