Galambos Attila
Az élet sem derűs iskola, hát még egy nevelőintézet. A régi igazság áll modellt napjaink társadalomrajzához.
Egyetlen alkotásban ábrázolni korunk gyomorforgató társadalmi visszásságait, kisvárosi miliőben megjeleníteni a szuggesztív, demagóg népvezér alakját, bemutatni a tizenéves bebukottak életérzését és gondolkodását, mindezt őszinte szerelmi történettel kiegészíteni nagyívű elképzelés. Túlontúl is az, ennyi műfaj, ennyi egymást kioltó hangulat, ennyi egymásnak ellentmondó szándék nem férhet meg egyetlen filmben.
Pedig biztató a kezdet. Klipszerűen pergős fekete-fehér képek, lüktető ritmus, dögös zene. Három perc és vége, hiába várjuk, a film nem ebben a ritmusban folytatódik. Főcím-klip, nézőcsalogató volt csupán, de legalább megismertük hőseinket, a fiatalkorú eltévelyedetteket, akik immár büntetőintézetben tengetik napjaikat. A húzós expozíció utáni helyzet is ismerős, sőt ígéretes: a javítóintézet egy vidéki kisváros közelében található, országos jelentősége csekély, ám helyi súlya annál nagyobb. Határhelyzet a társadalomba illeszkedés és a szigetszerű önállóság között. Új fiú érkezik, jóházból való, ápolt és szép gyermek, aki alig tévedt a bűn mezsgyéjére: drogot árult, azt is csak züllött bátyja helyett. A szépreményű, gimnáziumot végzett fiú a csőcselék közé kerül, olyanok mellé, akik isznak, lopnak, autókat törnek fel, nőket zaklatnak, vagy épp testüket árulják a férfivécében. Az új fiú megállja a helyét: már az első provokatív megnyilvánulásra úgy arcon törli az egyik minigengsztert, hogy csak nyekken. Ő is tud, csak nem akar. Tudja (legalábbis olvasta, mondjuk Ottliknál, igaz, csak kutyafuttában), hogy a túléléshez neki is be kell szállnia a ringbe: a hálótársai által elkövetett stikliket, bűnöket neki is vállalnia kell. Szép dolog a főhős betyárbecsülete, de honnan jön? Hogyhogy azonnal kiismeri magát az intézeti dzsungelben? A génjeiben van netán? Aligha. A Rosszfiúk szereplői többségének jelleme egy-egy közhely alapján épülget, a dramaturgia nemkülönben.
Előbb a liberális nevelési elvek (a laissez faire) kudarcát demonstrálja a történet, majd az ellenkező véglet bővebb bírálata következik. A puhány direktort szabadjára engedett neveltjeinek könyvtárégető dühöngése után leváltják, új igazgató érkezik, keménykezű és céltudatos. Az anarchia mögött gyorsan felismeri a rend utáni vágyat (látszik rajta, hogy a testnevelés- történelem szak mellett gyorstalpaló pszichológiai kurzust is végzett), a rosszfiúkból fekete trikós polgárőrséget szervez, akik annyira rákapnak a rendcsinálás örömeire, hogy hamarosan a helyi maffiát is kiszorítják a városkából. Itt kezdünk feszengeni, ilyen egyszerű lenne egy szétesett társadalom roboreálása, némi karate, némi pszichomasszázs, meg persze az annyiszor bevált vasököl? Megkönnyebbülhetünk, a rendező sem gondolja így. A machiavellisztikus program leple alól hamar kivillan az ördögpata: a nevelőotthon igazgatója miközben rosszat művel, nem jóra tör, a saját politikai karrierjéhez nevel vakfegyelmű gárdistákat.
Tézis, antitézis után jöhet a szintézis: csak egyvalaki állíthatná meg a magyar Arturo Uit, hősünk, akiről eddig nem is tudtuk, hogy két lábon járó allegória, a Jóravaló Polgár megtestesülése. De mert nem vagyunk különösebben derűs kedvünkben mostanában, csak szintézis van, heppiend nincs, a jó hamar elbukik. Ez eddig, ha nem is különösebben mélyértelmű, de követhető politikai parabola lenne, csakhogy a Rosszfiúk alkotói egyszerre kívánják a kilencvenes évek politikai, társadalmi visszásságait kiskirályok növekvő hatalma, a szociális intézményrendszer felbomlása, a demagógia térnyerése felmutatni és az ezekhez a jelenségekhez vezető általános, nagy szóval, örökérvényű emberi jellemvonásokat, eszmerendszereket bemutatni, ütköztetve az eredendően jót (esetünkben is szőke) a körülményeket kíméletlenül kihasználó örök rosszal. A megjelenített kor kérdéseit általános érvényre emelni, azokból időtálló tanulságot levonni csak nagyfokú műgonddal és a film, mint műfaji szabályokkal rendelkező művészet (vagy iparág) iránti alázattal, a szabályok betartásával lehet.
A Rosszfiúkat végigkísérő következetlenségek éppen a kevésbé jelentősnek tűnő, de végeredményben a film egészét érintő részletekben a legszembeszökőbbek. A képzeletbeli város képzeletbeli intézete szép, régi kastély, belülről viszont jellegzetes csupa beton szocialista intézmény. De csupán egyszer látjuk ilyennek, a főhős érkezésekor. A megrendült, bűneivel éppen számot vető fiatalember lelkiállapotát érzékeltetik így az alkotók, vagy a történet színhelyéül szolgáló épületet alakította át ilyen brutálisan az idő? Nem derül ki, a későbbi, az intézetben játszódó jelenetekben nyoma sincs az építészeti eklektikának. Apróságnak tűnhet, hogy a képzeletbeli városka képzeletbeli kosárcsapata osztályozót vív az első osztályba kerülésért, és a nagy derbin, melyből akciójeleneteket is látunk, a sokszoros magyar bajnok BSE csapata az ellenfél. A film zenéje Ganxsta Zolee és büszke csapatának terméke. A kemény, szókimondó rapzene az intézetis fiúkról és a - való világ már-már démoni politikai manipulációiról mesélő filmben majdnem telitalálat. Helyén van, feldobja a mozit. Szereplőként ganxtavezérként felléptetni az énekest: jó poén. Az viszont a Rosszfiúk komolyan vehetőségét kérdőjelezi meg, hogy az intézetiek által ártalmatlanná tett maffiózó később egy jelenet hátterében tűnik fel hosszasan, és a jelenlévő fiúk ügyet sem vetnek rá. Ganxsta szerepe ezzel véget ér, ám önmagaként még visszatér. Előbb a televíziót nézve, később a sportcsarnokban őrjöngenek zenéjére az intézeti srácok. Ugyanazok imádják bálványként, akik nem sokkal korábban hidegre tették. (Sas előző rendezésében, a Kalózokban a kísértetiesen hasonló helyzet azért működött, mert a Jazz + Az zenekar végig a film szereplőjeként, mint a történetbeli zenekar volt jelen). Mintha a Rosszfiúk gazdái előre beépítették volna a nézői felejtést a cselekmény alakításába. Ez egyébként sok mindent megmagyarázna. Világossá válna, hogy a szőke és jó fiú sötét ellenpárja, Spangli, a nehéz felfogású, ám könnyen befolyásolható fiúvezér miért szerez lázadó dalszövegeket a film elején, hogy aztán mindezt feledve az igazgató játékszerévé váljék. Az igazgató, aki érkezése után rögtön tudja, kiket kell megdolgozni jó hátszélért (a helyi tévédívát és a vállalkozókat), később oly szellemtelen, félművelt módon győzködi hősünket (nem jön be) és Spanglit (bejön), hogy az addig feltételezett középfokú kommunikációs tanfolyamot visszaminősítjük alapfokú gyorstalpalóvá. A filmben az utolsó másfél percig csak csordaszellemről, gyávaságról és gerinctelenségről tanúbizonyságot tevő fiúk, miután agyonverték a főhőst, majd igazgatói nyomásra az egészet rákenték Spanglira, a záró képsorokban mindezt elfelejtik. Eredendő (addig gondosan titkolt) igazságérzetüktől vezérelve kitörnek a zárt intézetből, és szolidaritásuk jeleként a Spanglit elszállító rendőrautó után vetik magukat.
A film alapgondolata világosnak tűnik: modellszerűen ábrázolni a kilencvenes évek farkaskapitalizmusának embernyomorító bizonytalanságát, ahol egy ügyes manipulátor mindent elérhet néhány kiszolgáltatott, zavaros fejű fiatal segítségével, valamint a helyi véleményformáló elit segítőkész tagjainak megvesztegetésével. Aki mindennek ellenáll, az vagy korszerűtlen (a tanárnő) vagy pusztulásra ítéltetett (mint főhősünk). A pusztulás persze az alvezér meggondolatlan túlkapása véletlen, amit aztán szegény fővezérnek kell helyretennie csúf, elítélendő módszerekkel. A modellszerű ábrázolás azonban ingoványos terep: bele lehet süllyedni. A társadalom-modell úgy-ahogy összeáll, de látszik: ragasztott és fabrikált. A ragasztó ráadásul néha nem is köt. Vagy rossz helyen, és akkor már késő; nem lehet újabb modellt gyártani. A modellben az emberi motivációk helyett címkék találhatók. A Rosszfiúkban megjelenített jellemek ezért ellentmondásosak és/vagy hiányosak.
Az alkotók nem döntötték el, milyen műfajú filmet is készítenek. Ennek oka lehet a forgatókönyv feltételezhetően kusza sorsa. Czető Bernát László díjnyertes pályaművét dolgozta át a rendező és Ozsda Erika. Ozsdáról a Pattogatott kukorica óta sejtjük, hogy szívesen általánosítja a valóságból vett történeteket, Sas feltehetően a kisközösségek elkötelezettje (Presszó, Kalózok), a forgatókönyv-írói pályázatot kiíró mozicsatorna pedig kereskedelmi intézmény, tengerentúli kötődéssel és ízléssel. Úgy tűnik, mindegyik fél képviselteti magát a Rosszfiúkban: a Pattogatott kukoricára emlékeztető home video betét, az intézeti közösség és a fiú agyonverése közben hallható ördögi hangok és a filmet végigkísérő korfestő fílingzene íme néhány kiragadott példa. Az sem elképzelhetetlen, hogy mindent visz alapon zsúfolták egymásra az egymást kioltó műfajelemeket az alkotók, arra gondolván, ha mindenki megkapja a maga ízlésének megfelelő történetet, nagy baj nem lehet, sőt a siker sem maradhat el. Elgondolkodtató, hogy egy láthatóan közönségsikernek (vagyis piacképesnek) szánt alkotás stábjában nincsen senki (hívhatnánk producernek), aki a fentebb felsorolt hibákat szóvá tenné még a gyártás folyamán.
A Rosszfiúk a bulvárlapok és a kereskedelmi televíziók szintjén villantja fel a mai magyar társadalom belső feszültségeit, a hatalomvágy mindent elsöprő, gyilkos veszedelmét. Modell vagy valóság, mindegy is, ez a baljós eshetőség valóban fenyeget, csakhát a címlapsztorikból a legritkább esetben tudhatjuk meg az okokat. A főhőst agyonverik, és hiába sugall mást a zárójelenet Beatles ihlette kirohanása, a jó elpusztult, a diktátor pedig a városka demokratikusan választott polgármestere lett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/03 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2869 |
