Bori Erzsébet
A 2000, ahogy én látom sorozat tajvani darabja újabb vízözönt jósol, és döghalált, és végítéletet.
Lassú, minimalista és itt-ott abszurdba hajló a tajvani-kínai-maláj rendező, Caj Ming-Liang legújabb filmje. Két szereplő mindösszesen, az a néhány másik figura inkább csak walkmanként van jelen , egyetlen helyszín, egy úgynevezett modern bérház pincétől a padlásig lehangoló traktusaiban. Odalent, az épület gyomrában betonkasznik, -vályúk és -padok képezik a háztömb üzleti fertályát, itt találjuk a fiatal férfi-hős zöldségboltját. A lépcsőház a műmárvány burkolattal még őriz némi látszatot, de a liftből kiszállva már felhagyunk minden reménnyel: vedlő falak, hosszú, rácsos folyosók, innen nyílnak egymás után a szűk egyenlakások. A fiatal női hős otthona már megindult a végromlás felé vezető úton, ázik konokul, nem tudni, honnan, vízcsöppek gördülnek alá a falakon, tócsákba gyűlnek a padlón. A vízvezeték-szerelő nem tudja elhárítani a hibát, azt sem tudja, mi lehet a hiba, jobb híján falat tör, és csinos lyukat hagy maga után a hős padlatán, ami a hősnő plafonja egyben. Kettejük kapcsolata úgy indul, hogy a csontrészegen, tűzoltókészülékkel a karján hazatántorgó fiatalember beleokádik a lyukba.
A tárgyalórész első jelenetei még egy szokvány gépészeti megoldás felé tapogatóznak, de a szerelő sose derül ki, hogy szeretője volt-e a nőnek, vagy csak egy fordulóra jöttek össze; a beázás örvén felszívódik, míg a víz épp ellenkezőleg, egyre bőségesebben árad, odakint a monszuneső, idebent meg már csurog a falakon, bokáig ér a padlón, azt hihetnénk, hogy özv. Tóthné belvízkárt szenvedett házikóját látjuk Hevesben, csak ez itt a hatodik emelet. Oly mindegy. Egy héten belül úgyis megszüntetik a vízszolgáltatást, evakuálják az egész városnegyedet, mert egy hét múlva évezredforduló, jön 2000, világvége készül, járvány tör ki, exponenciálisan nő a megbetegedések száma. A riasztó kór okozóját nem sikerült azonosítani, a sajtóban millennium-vírusként emlegetik. Bizonyos elméletek szerint csótányok terjesztik, az efféle bérházak közkedvelt és igénytelen kis lakói. E hipotézist nem támasztja alá, de nem is cáfolja a kóranamnézis: a betegen előbb a nátha tünetei mutatkoznak, majd csótányszerű viselkedésformákat produkál. Négykézláb mászkál a falak mentén, fényérzékeny lesz, és a végső stádiumban beveszi magát valami sötét, nyirkos helyre. Addig marad az ágy alatt, a mosogatószekrényben vagy a szennycsatornában, amíg lakossági bejelentésre érte nem jönnek a mentők. Ettől – az ezredvégi betegségtől, a svábbogárrá alakulástól – váltja meg egymást szó szerint az utolsó pillanatban – itt ér véget a film – két hősünk. A lelket elnyüvő, felemésztő sivár nagyvárosi lét, a lakásbérleti szerződésben garantált depresszió ellenszereként ott az a merőben szokatlan lyuk, és elkezdi foglalkoztatni rég berozsdált képzeletüket. Ez az a pont, ahol a néző szenvedései az elviselhetetlenségig fokozódnak. Az európai művészfilm emlőin nevelkedett mozijáró ugyanis megtanulta némán tűrni a cselekvés és a történés teljes hiányát, a hosszú, néma snitteket; nem követel fordulatos sztorit, sem pergő párbeszédet, hanem megértő szemmel követi a szereplők negyedórákig tartó szöszmötölését. Ott szakad el a cérna, amikor egyszerre kiszínesedik a kép, revütáncosok népesítik be a fent leírt színtereket, és ó-hollywoodi stílusú dalokra fakadnak, mintegy a hősnő vágyálmát megelevenítve. Az első ilyen dalbetétet még szellemesnek találtam, a Dunán leúszó Cserháti Zsuzsát idézte, csak hosszú volt nagyon, és a rendező nem átallt negyedszerre sem ugyanehhez az eszközhöz nyúlni. Mit is hozhatnék föl Caj Ming-Liang mentségére? Talán azt, hogy A lyukban nem sokkol minket homoszexuális incesztussal, mint A folyó címet viselő, eggyel korábbi, Berlinben magas kitüntetésben részesült munkájában (beázás ott is volt)? Hogy már a negyedik filmjénél tart, és az elsőtől (Neonisten gyermekei, 1992) nemzetközi figyelem övezi? Hogy a zsűrik kedvence távol-keleti film történeti témájú és epikus áradású fősodrával szemben bátran vállalja a kortársi tematikát? Még az is lehet, hogy ő lesz az, akinél egyszer majd nagyon összetalál a klasszikus keleti mozgókép letisztult filmnyelve és a modern élet képe.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/03 35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2862 |
