Lengyel László
A csendőr igazi filmbeli szereplő: mintha az elnyomó hatalom jelmeztervezője teremtette volna meg alakját.
Az elmúlt magyar századokban az állami erőszaknak egyetlen igazán félelmetes intézménye született, a csendőrség. Nem volt magyar katonája a félelmetes államnak, a katonatiszt nem tudott a magyar állam szimbólumává válni. Az államnak egyetlen képviselője volt, akivel találkozhatott pusztai pásztor és egyetemi tanár, falusi gazda és nagyüzemi munkás. Ennek következtében az egyetlen olyan szimbolikus erő, amelynek sötét képét megfestette a falusi író, festő, mozicsináló, a külvárosi proletár költő, a szocdem nagyüzemi munkás, politikus-publicista, a sárga csillagos, csendőrrugdalta újságíró, színész.
A magyar csendőr sikeresen egyesítette magában a fenyegető államot és a személyes erőszakot. Félelmet éppen azáltal gerjesztett, hogy nem lehetett igazán elválasztani, hol kezdődik a féktelen emberi brutalitás, és hol végződik az állami könyörtelenség. Pontosan kifejezte a magyar állam kettősségét: a barbár jogszerűtlenséget, az úri, kasztbeli akaratot és a gépszerű bürokráciát, a hatalmi rendezettséget és szervezettséget. A csendőr személyes barbársága összefonódhatott az állami barbársággal, személytelen gépszerűsége az állami, átláthatatlan gépszerűséggel.
De a csendőr igazi filmbeli szereplő is. Külseje éppen a képre, a mindent meghatározó megjelenésre épül. A csendőr kiválasztásánál, öltözékének meghatározásánál, mozdulatai betanításánál mintha nem is tisztek és őrmesterek, hanem rendezők és operatőrök jártak volna el. Az apparátus felállítói tudták, hogy mi az a lélektani megrémítés, tekintélyadás. Mindenekelőtt a magas termet, a hús súlyossága, amely éles ellentétben áll a megfenyítésre váró sovány és kicsiny parasztok, a girhes prolik külsejével. A termetességet tovább növelte a csizma, a köpeny, a kakastollas csákó, s a puska feltűzött szuronya. A csendőr külsejének már távolról reszketést kellett kiváltania.
A kakastollas csendőr megpillantásával a magyar nézőt otthonosság érzése fogja el, az európai vagy amerikai nézőnek pedig tőle magyar a film. Miként az orosz-szovjet filmekben a kozákok az elnyomás és a képtelen abszurditás szimbólumaivá váltak, így alakult a csendőrök sorsa a magyar filmekben. Eisenstein Sztrájk című filmjében lovas kozákok vágtatnak fel a bérházak emeleti körfolyosóira, ehhez hasonlatosan köröznek mezítelen lányok körül a mezőn lovas csendőrök Jancsó filmjeiben. A csendőr a mindenre képesség, az elviselhetetlenség kegyetlenségének alakja.
Társadalmunk tatár-kozák ázsiai világ – írták a nyugatosok Oroszországról. Nem Oroszországban, hanem Kozákországban élünk, idekerült szerencsétlen áldozat oroszok. Ha az ember Móricz Zsigmond, Ady Endre, Veres Péter, Illyés Gyula, Szabó Pál, Sinka István, Erdélyi József, Kovács Imre írásait olvassa, őszintén hiheti, hogy Csendőrországban él. Ebben az országban, a hideg, az éhség, a kitettség és mindenekelőtt az ütés, rúgás országában a zsandárőrmester a legmagasabb úr. Nem láttunk följebb a csendőr csizmatalpánál – írja keserű tárgyilagossággal Veres Péter.
Pofon vágni és vigyázzba állítani. Másik oldalról megütni, s megköszöntetni vele. Hasba rúgni és bocsánatot kéretni. Mindezt feleség, gyerek és a fél falu előtt, tanuljanak. Csendőrországban a szíj, a puskatus, az ököl, a csizmatalp a jog és a törvény. Menekvés nincs. Kor nem számít arcul ütni ősz hajú öreget éppúgy lehet, mint suhanc gyereket. Cseléd az cseléd. Parasztlányt puskatussal leütni, a nyomáson hátul meghágni, semmiség.
A „népi filmek” Csendőrországot mutatják. Az átadhatatlan alvilágot. Szintén megértem mindazok rettegését, gyomorszorító izgalmát, akik a magyar kasztrendszerben valahová a határon túlra kerültek. Nekik örökké szemükben, agyukban lesz a később kamerával rögzített kép: a falutól távol, a poros úton, hajlott jegenyék közt, a látóhatár szélén föltűnik a csendőrjárőr kettős alakja, akik jönnek komótosan, súlyosan dobogva a falu felé. Akik látják őket közelíteni, akkor is összerezzennek, lehajtják fejüket, ha sohasem kaptak is ütést; tudják, hogy miként törik össze az embert. Igazad nem lehet, becsületed nem lehet, szemükben kóbor kutya, makrancos és betörhető állat vagy. Bűnös vagy akkor is, ha nem vagy bűnös. Kiverik belőled. Az állam ellened van, az uraság ellened van, a csendőr ellened van, örülj, ha a mai napot megúszod.
Csendőrországban rend van a falunak nevezett istállóban, a tanyának nevezett ólban. Az őrmester úr rendet akar. A filmek ennek a halotti csendnek és rendnek megteremtették a máig élő formáit. A kapáló asszonyok között feltűnő fenyegető alakokat, az éhező és szomjazó falut a víztől, a gáttól elzáró fekete kövér varjakat. Csendőrországban minden a csendőrre emlékeztet. Az esti sötétben ott őrködnek láthatatlan. A kocsma előtt ők dobbannak.
Ha lázadsz, levernek. Látunk nagy paraszti nekiveselkedéseket, susmorgásokat és ordításokat, és szinte azonnal az egyedül lefogott, magára maradt, szíjjal kötözött parasztembert, akit már visznek is a csendőrök magukkal az ismeretlenbe a fejét lehajtó, itt-ott síró, elhúzódó tömegben. Sőt, néha elegendő, ha a csendőr csak annyit bök oda: no, jöjjék! – s a renitens tudja a dolgát, megy. De Csendőrország nemcsak békeidőben áll, hanem háborúban is, és határai egészen a frontig terjednek. A békét, otthont kereső, hazafelé menetelő, lopódzó paraszt baka Csendőrország határait próbálja átlépni többnyire sikertelenül. Kevésbé kell félned az ágyúzástól, az ellenségtől, mint Csendőrország hűséges csendőreitől, akik halálodig nyomodban lesznek. Hová is mehetnél?
Az országút elindul bandukolva / Az éjtszakában tornyokat keresve, / Fáradt utast és aranypénzt a porba / S egyszercsak eltűnik a végtelenbe... – írja Juhász Gyula.
Megint az ismert képek. Hó hull ferdén, a fák közt árnyékok, a szökevény már látja a hazai templom tornyát, ám ekkor látjuk a csizmákat, s halljuk a hó fenyegető ropogását. Komótosan fogják el, s vezetik az akasztófához, mint barmot a vágóhídra. Visszaviszik az elkóborolt, ostoba állatot. Bőgni minek, ellenállni értelmetlen. A csendőr is, te is paraszt vagy, tudod, hogy ők is csak végzik a dolgukat. Azt kapod, ami jár.
Csendőrök Magyarországon.
Magyarországon létezett kisebbség, amely Magyarországon élt, akik Csendőrországról nem tudtak, nem akartak tudni. A csendőr e kisebbség, e társadalom határvonalán állott. Beengedték, hogy megvédje őket. De többnyire csak távolodni látták Csendőrország, a külváros, a falu felé. Értem azokat is, akik a félelemnek nyomát se találták magukban, ha csendőrt láttak, róla hallottak. Ők a határvonalon belül, az úri világ beburkoltságában éltek. Nekik a csendőr paraszt barom, akit közömbösen és mellékesen látnak meg, akinek létéről csak akkor vesznek tudomást, ha már előttük áll és vigyázzállásban jelent.
Ráordíthat, leteremtheti, megalázhatja, merne csak ez a nagydarab állat visszaszólni. Az állam, a csendőr őérte van, úgy használja, mint a cselédjét: „Na menjenek hátra, majd Mariska ad maguknak egy pohárral!” „Köszönjük, méltóságos uram.” „Azután kerüljenek legközelebb az István-szállás felé, valaki kárt tett volt a jószágban!” „Igenis úgy lesz, méltóságos uram.”
Óvatosan merem említeni, hogy anyai dédapám fiatal csendőrtisztként udvarolt dédanyámnak. Jövendő anyósa mélységes megvetéssel ennyit mondott róla: „csendőr, sintér, egykutya. Miféle úriember az ilyen, aki marhákat egzecíroz és oláh parasztokat botoztat! Méghogy küsmödi és bözödújfalusi – ezek voltak dédapám nemesi előnevei –, hiszen nincsen arra más, csak huszonnégy csóréfenekű pereputty, és egy marék bolha. E fullánkos megjegyzések ellenére dédanyám hozzáment a majd százkilencven magas férfiúhoz, mert „oly szép a bajusza”. Később dédapám elkártyázta mindenét a családnak, majd a család kidobta, hogy azután tisztes szegénységben idősödő hölgyekből éljen meg.
Csendőrtisztnek lenni úriember számára süllyedés, csendőrnek lenni parasztemberből emelkedés. Ki ne érezné ebből a csendőrországi egyvelegből, hogy különös élvezetet jelentett tisztnek, altisztnek s közlegénynek mindenkor, ha korábbi úriemberek, magyarországiak zuhantak Csendőrországba áldozatnak. Nem mondom, élvezetes kézbe kapni s a szart is kiverni nagyhangú parasztlegényekből, nem rossz Népszavát búvó fehéringes parasztgazdát húsz kilométeren át hajszolni étlen-szomjan a poros úton, de mi ez ahhoz képest, ha korábban érinthetetleneket lehet megrugdosni, legyalázni?
Bizony nincs olyan szerző, aki ne írná le, nincs olyan holocaust-film, amely ne mutatná be, hogy mekkora élvezetet szerzett a csendőrőrmesternek, ha jólöltözött sárga csillagos mérnököt, orvost vághatott orrba, ha úrinőt futtathatott meg. Szinte nem történt egyéb, mint Csendőrország határainak kiterjesztése. Jogaid nincsenek, állat vagy, nem ember, én vagyok az urad és parancsolód. A csendőrnek semmit nem kellett hozzátanulnia a zsidók összeszedéséhez, téglagyárba hurcolásához, vagonba tereléséhez. Mindent tudott már a cselédek, a falusiak csendőrországi megfegyelmezéséből. Vélem, hogy többségüknek még antiszemita indulatai se voltak, miként indulat nélkül törték össze a gulyás csontjait, szíjazták az uradalmi cselédet. A zsidókat úgy ütötték a zsellér után, mint ökör után a lovat. Se ökörre, se lóra nem gondoltak dühvel, egyetlen gondjuk a megfegyelmezés volt. Ezért csak a terelés szabályaira figyeltek, s arra, hogy ott és akkor üssenek, ahol és amikor a legjobban fáj. Élvezetet az úri kalap leütése, a tiszta bolt ajtajának berúgása jelentett. És a kiváltott, rettegő félelem. Jellemző, hogy a kommunista hatalom nem volt képes ennyire rettegtető emberalakokat a hatalom képviseletébe állítani. (1948-ban Rajk László belügyminiszterként a szocialista csendőrség fölállítását javallta a kommunista pártvezetésnek.) Természetesen filmek tucatjait lehet sorolni, ahol emberek félnek a politikai rendőrség, az államvédelmi hatóság embereitől, de ehhez a félelemhez sohasem sikerült igazán félelmetes egyenruhásokat vagy civileket állítani. A bőrkabát vagy a rákosista szovjet típusú egyenruha inkább a „nyilas-típusú” félelmet váltotta ki, mint a „csendőr-típusút”.
A félelem szimbóluma ezért lett a fekete autó, az éjszakai ajtócsapódás, a zárka, a rácsok, és nem az egyenruhás ember. A kibeszélő, parabolisztikus filmekben ezért kerül mindig a szocialista hatalom elnyomó gépezetének ábrázolásakor a csendőrök bemutatására sor. Egyetlen vörös katona vagy fehér katona nem tudott olyan mély, atavisztikus rettegést kiváltani Jancsó Miklós filmjeiben, mint az ugyancsak általa filmre vett csendőrök. Ma sokan, a melegből és a fényből, a domboldalról lenézve szeretnének újra Csendőrországra látni. Legyen a hidegben és a sötétben végre csend és rend. Vigasztalhatom őket, Csendőrország nincs messze. Nem kell elmenni az Óperenciás tengerig, hogy a falusi és városi gettók Csendőrországáig jussunk. S tíz év múlva talán még nézhető magyar film is tudósít a csizmatalp alól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/03 14-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2857 |
