Schubert Gusztáv
A huszadik, a „büntetőszázad” filmese, történésze halottkém inkább, semmint az élet krónikása.
Felkavarodott a múlt. Már megint történelmet írunk. Egymás szavába vágva diktálják tollba az önjelölt történelemtanárok. Még sincs veszve minden – a magyar film, a magyar regény sokat tud erről a felejtés-kurzusról.
A történelem mifelénk legalább százötven éve az élet helyett a halál tanítómestere. A nyomok eltüntetésének művészete. Van mit elásni, a vérvörös szőnyeg alá söpörni, itt százötven éve minden hatalom bűnben fogant. Vagyis veleszületett amnéziával jön világra. És azzal is hal meg. Itt mindig az akasztatókból lesz a jó király. A hatalom szempontjából a történelmet bevallani annyit jelent hát, mint saját halálos ítéletét aláírni. A múlt tabu. Ez a parancsolat valahogy túlél minden rezsimet és ideológiát: „Ne emlékezz a valóságra, emlékezz arra, ami soha meg nem történt!”
Maradna hát a mese. A kitalált, retusált ünnepiesre glancolt történelem. Csak hát 150 éve mesélni sem lehet mifelénk. Nemcsak a „nagytörténelmet”, de a priváttörténelmet sem. Még az ártatlanokhoz, a szenvedőkhöz sem fordulhatunk oda Móra Ferenc-i derűvel: „Hogy is volt az édesapám, amikor az ávós a körmét tépte? Hát az úgy volt, kisszógám...” Kedélyünk oda. (Joszeliani játszik el a Brigantik legerősebb jelenetében vérfagylaló iróniával ezzel az anakronizmussal, mikor is e rég kiirtott derűt feltámasztja s visszacsempészi egy pillanatra a földi pokolba, vallatótiszt büszkélkedik kisfiának mestersége kellékeivel: ezzel a harapófogóval a körmöcskéket szoktuk letépdesni, amott azzal az izzó vasrúddal, hát azzal meg a talpacskákat sütögetjük.) A Verzió, a Pergőtűz, a Pócspetri nem is annyira az eltitkolt igazság kihantolása miatt bátor tett, hanem, mert megmutatja: ahol a hatalom hazugságban fogant, ott egész életünk koholmány.
Bűn- és siralomtudatlan esik meg velünk a gyalázat. Ma nincs nagy bűnös, és nincs már tragédia sem. Sem az áldozat, sem a gyilkos nem tudja, hogy mi, s miért történt vele. „Biztos azért jöttek érte, mert a járdán biciklizett a Rimanóczy utcán.” – oknyomoz a Senkiföldje kislány-főhőse, mikor zsidó iskolatársnőjét családjával együtt elhurcolják. Halálosan pontos a gyerekszáj, ezért, ilyen „bűnökért” halt meg hatmillió ember. Csak. De a Hideg napok katonái sem értenek sokkal többet abból a rémségből, ami általuk megesett. Nincs köztük nekivadult gyilkos, égbekiáltó bűnük mélyén mindennapos gyengeségek, a gyávaság, a kényelmesség, a katonás fegyelem önmagukban ártalmatlan vétkei robbannak egybe, s tarolnak le mindent. Nap nap után a sok kicsi vétek, a sok kicsi vízcsepp, ez a mi vitézlő oskolánk. Szörnyű a végbizonyítvány. Már akinek: az ítéletlenül kápónője például negyven éven át azt hitte, hogy maga volt a megtestesült jóság és foglyai szerették. Tied az igazság, magadnak építed.
Amíg volt történelem, mondjuk Szophoklész idején, vagy a Tudor Angliában, addig bűn is kellett a bűnhődéshez, erény a megdicsőüléshez. A modern történelmet már nem emberek csinálják, hanem a vakvéletlen, a sorsrulett, a szükségszerűség, a statisztika. A történelem – mióta senki sem kíváncsi rá, mit cselekszünk a színpadon, mióta a világ senkiföldje, vagyis mióta nincs isten (ahogy azt Jeles holokauszt-filmjének alcíme állítja) – csak megesik velünk. Akár áldozat lesz belőlünk, akár valamely bűn készséges szolgája, mindkettő túl van már a tragédián. Az ember a technikai sokszorosíthatóság korában (visszaminősítve hetven kilónyi fűtőanyaggá vagy ágyútöltelékké) már csak egy világbotrány szenvedő hőse lehet („A világ: botrány”), de tragédiáé nem. Már a gonosz sem formátumos. Napóleon még küldötte valaminek (mondjuk a polgári liberalizmus véres angyala), Hitler és Sztálin már csak a középszerűség démona, nem isteni-ördögi léptékű világtörténelmi személyiség.
Nincs történelem, de nem tudunk meglenni nélküle. Áltörténelmet gyártunk. Ágálunk, mintha valakik lennénk. A huszadik századról szólván a történelmi film akkor pontos, ha a retusőr munkáját kutatja, ha megmutatja, hogyan készül a történelem. Nem lehet kerek és végleges mesével előállni, nem lehet például „összefoglalni” milyen is volt a huszadik század, milyen volt a zsidó végzet, a magyar balsors, a belga fátum. Ezért nem érthet minket Hollywood, merthogy Amerika még a történelemben él, nem pedig annak málladékában, és ezért – a legfrissebb példa, A napfény íze mutatja szemsértő élességgel, – a legtisztább szándék ellenére sem lehet mesévé kerekíteni a szenvedéstörténetet. A magyar történelmi film legjobbjai – történetesen közéjük tartoznak Szabó korai remekei (mint Az apa) is – nem az eseményeket idézik fel, hanem azt a folyamatot, ahogy egyén vagy hatalom a semmi, a nagy űr helyén megteremti a maga Patyomkin-történelmét, szemfényvesztő magán- vagy világszínpadát. Illetve ennek a kétségbeesett kísérletnek a kudarcát. Ahol az ember nem ura a sorsának – ott sem magántörténelem, sem közös história nem létezhet. Ott csak az öncsalásnak és a hazugságnak marad helye a naplókban és a krónikákban. Ahogy Szabó hőse megteremti az apa ideális figuráját, ugyanúgy teremti meg a tömegtársadalom a maga eszményített történelmét. Az archaikus ember a történelemben élt, a modern ember a történelem képzetében.
Csakhogy a képzelet: képlékeny. A magányban sokféle képességre szert tehetünk, csak jellemre nem – mondja egy megbízhatóan pontos, régi francia író. A képzelettel sincs másképp. A történelem élet volt, ha mégoly keserves is, a büntetőszázad történelme halál, édes halál, elvásunk tőle, mint tejfog a Dunakavicstól.
Végünkben a kezdet. Bármilyen viháncos is idefenn az élet, az éppen aktuális korparancs bármilyen vitustáncra is késztet, a halál után igazi élet kezdődik, a csontok nem hazudnak, történelmünk ott rejtőzik a föld alatt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/03 10. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2855 |
