Pápai Zsolt
Terence Rattigan a századelő Angliájában nagy port felvert Winslow-ügyről 1946-ban kelt drámája több rendezőt is megkísértett már. A megtörtént eseményeket adaptáló darabot az ország egyik tekintélyes családja lopással vádolt ifjú sarjának az egész országot lázba hozó hírhedt pere ihlette.
Az eddig javarészt tévéfilmek alapjául szolgáló sztori legfrissebb, David Mamet forgatta feldolgozása felemásra sikeredett. Mellette szólnak a kiváló, élő dialógusok és a cselekmény minden sziruptól mentes elővezetése, az pedig privát örömöm, hogy a rendező nem terheli közönségét a courtroom drama unt kliséivel: ahelyett, hogy a bíróság épületében lézengve múlatná (film)ideje javát, csupán egyszer, a per megkezdésekor viszi be a nézőt a tárgyalóterembe, s akkor sem időzik ott néhány percnél tovább; később az ítéletről is az egyik szereplő elbeszélése nyomán értesülünk.
Ez az egyik oldal. A film látványvilága a másik, ami már kevésbé érdekes. Az agyafúrt és csavaros históriáiról nevezetes David Mamet a kortárs amerikai színház egyik sztárszerzője, aki seregnyi darabja mellett vagy két tucat forgatókönyvet is jegyez: amikor szerencséje van, megrendezik történeteit (Aki legyőzte Al Caponét, Glengarry Glen Ross), amikor nincs, a szkript megírása mellett e feladat is rá hárul. Jó tíz éve kóstolgatja a műfajt, A Winslow fiú a hatodik rendezése, s mint eddigi kamaramozijaiban, most is a húszas-harmincas évekre emlékeztető, mára némileg szavatosságát vesztett plánozással dolgozik. Tudatosan archaizálna? Talán igen, de az eredmény így is kétséges. Mamet puritán stílusa keveset enged meg: a rendező csak belsőkben képes gondolkozni, állóképeket rögzít premier plánokkal és sűrű vágásokkal operálva – a filmben tán háromszor ha megmozdul a kamera, ami az utóbbi évtizedek mainstream termését tekintve alighanem világrekord.
Színházat látunk, bizony, celluloidba hibernálva.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2000/02 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2849 |
